Ütőerő

Az egykori szovjet hadi úton, Baglán tartomány fővárosában van az Afganisztánban állomásozó magyar csapatok helyőrsége. Puli-Humri városka „mindössze” 200 kilométerre fekszik Kabultól, de odáig el is kell jutni valahogy. Az út a biztonsági értékelés szerint kiemelten veszélyes, az utazás csak fegyveres testőrök kíséretében javallott – és csak nappal.

Afganisztánba nem tervezünk nyaralást, és nem zuhannak ránk az utazási irodák ajánlatai, még kalandtúrákra sem. Pedig a Franciaországgal szinte azonos nagyságú, 25–30 milliós lakosságú, soknemzetiségű ország neve az egész világon ismert. Általában a média, a politikai közbeszéd által sulykolt sztereotípiák jutnak mindenki eszébe, ha szóba kerül. A köztudatban tehát zűrös, távoli helyként él Afganisztán, amely nemcsak a drogtermelés világméretű központja, hanem a terrorizmus újkori melegágya is.
A Hindukus csipkés szirtjeivel tarkított országnak korábban nem sok figyelmet szenteltek. A hetvenes évek végén az orosz birodalom próbálta befolyási övezetét tágítani az ország megszállásával, de tízéves folyamatos harc után feladta a reményt, hogy a kommunizmus újabb bástyájának felépítésével közelebb kerül a stratégiailag fontos célterületekhez, Iránhoz, Pakisztánhoz, a Közel-Kelet országaihoz. Az orosz csapatok a jól bevált receptet alkalmazták a megszálláshoz: az ármánnyal létrehozott bábkormány kérésére segítségnyújtás ürügyével érkeztek, és maradtak ideiglenesen tíz évig.
Kivonulásuk után a törzsi ellentétektől, a különböző hagyományoktól és érdekviszonyoktól átszőtt Afganisztánban elhatalmasodott az addig is jellemző zűrzavar. Az amerikai bűvészinas kiszabadította a szellemet a palackból, és az addig a szovjet megszállókat folyamatosan támadó mudzsahedinek mozgalma széttöredezett, majd átadta helyét a tálibok rémuralmának, amelynek végnapjai hivatalosan 2001 őszén kezdődtek, de a mai napig sem értek véget.
Afganisztán egyes területein jelenleg is véres harcok dúlnak, a tálibok jelenléte nemcsak az általuk ellenőrzött területeken érzékelhető, hanem az ország minden pontján. Támadásaikra – amelyek során messzemenően kihasználják az ország adottságait – ma már egyre inkább jellemző a civileket sem kímélő iraki stratégia és a hagyományos reguláris hadműveletek vegyes alkalmazása. Elnézve az afgán hegyeket, ismerve az afgán társadalom máig élő tradicionális vonásait, az irtózatos szegénységet, távolságtartó, a Szent Grálért küzdő lovagoknak kijáró tisztelettel gondolok az országban állomásozó nemzetközi haderőre, amelynek magyar katonák is tagjai – bár bevallom, tevékenységük rejtélyes a szememben. Harcolni mélyen gyökerező eszmék, hitek, tradíciók szövevényében nem tűnik biztatónak, és az eredmény csak távoli ábrándként lebeg a harcot meghirdetők szeme előtt.
Hazánkból Afganisztánba utazni nem egyszerű, ha az erre vállalkozó nem valami médiaceleb, és nem settenkedik gyakorta a honvédelmi tárca kabinetirodája vagy maga a miniszter környezetében. A kabuli nemzetközi reptérre kevés ország indít polgári járatot. Az afgán nemzeti légitársaság – amely európai kitiltását elhallgatva törökországi és európai célállomásokkal reklámozza magát – Dubaiból egy félreeső terminálról indul tülekedő, jellegzetes viseletű, többnyire turbános, kendős férfi utasaival. Az ország déli tartományának légterébe érve a pilóta jelzi, hogy emelkedni kezd, mert Kandahár városához közeledik. Mindenki érti, nem szükséges a magyarázkodás, szorgosan csatolják az öveket, a déli országrész egyértelműen a tálibok birodalma, ahol csekély a fegyverekkel elérhető gépek biztonsága.
Kabulig egyhangú a kép: égre törő szürke, kopár hegyek, a völgyekben sekély vizű folyók vékony csíkokkal jelzik az élet ritka jeleit. A gép lecsap a hegyek közül a kabuli reptér betonjára (azt az érzetet keltve, hogy a hegyekkel körülvett Szarajevóba érkezik az utas).
Kiszálláskor megcsap a meleg, és máris ismerős hangulat vesz körül, mintha a háborús Bejrút vagy az építés közben megrekedt Asztana repterére érkeztem volna. Az épületben hasonló hangulat fogad. Az egyetlen szalag mellett tülekednek az utasok, a biztonságiak, az ácsorgó katonák, a hordárok és a mindent elintéző baksisra várók. Az útlevélkezelés gyors és felületes, amit nem bánok. Egy jóságos arcú öreg még kitöltet velem egy nyomtatványt, amelyen nagy betűkkel virít a „grátisz” felirat és hogy „fontos”, de rutinosan dobom el a kitöltött papírt a 600-800 méterre kizárt várakozók felé gyalogolva.
Az 1800 méter magasan fekvő Kabul 40 fokos hőségén csak a légkondi segíthetne, de a kocsimban nincs – vagy nem működik –, a szállás pedig messze, persze ott sincs, csak a poros levegőt kavaró, Pakisztánból becsempészett ventilátor. A városba befelé tartva már csak a zuhany jár az eszemben, hiszen több mint 24 órája vagyok úton. A kabuli por nemcsak a gyakori homokviharokból ered, más természetes forrása is van. A város útjai döntően földutak, a többi aszfaltozásának elképesztő állapota viszont némi otthonosságérzetet kelt az odalátogató budapestiben.

Ilyen utakon lehet elvergődni az „angol temetőbe” is, ahol az omladozó vályogfal magyar emlékhelyet rejt: itt nyugszik Stein Aurél, a világhírű nyelvész, Kelet-kutató, a Gyémánt szútra, a Gutenberget 600 évvel megelőzően a világon elsőként nyomtatott könyv és sok más kincs felfedezője, a selyemút Európát a Távol-Kelettel összekötő irányának feltárója. Sir Aurel Steint a világ jelentős részén – Kabulban is – tudományos rangjához méltóan tartják számon hosszú évek óta. Ám sírján csupán fakult nemzetiszínű szalag és két honfitársunk (Bodolai László és Dávid László) 2003-ban elhelyezett emléktáblája van. Ne keressük az emléktáblán a közelmúltban Afganisztánban járt magyar külügyi vezető koszorúját, az egyetlen afganisztáni magyar emlékhelyet nem kereste fel, nevében sem helyeztek el virágot a síron, nem cserélték ki a fakult nemzetiszínű szalagot, nem adtak, adnak jelképes összegű baksist az apró temetőt hosszú évek óta gondozó ősz szakállú Rahimulla Jannak, hogy továbbra is gondoskodjék méltó módon a nagy magyar nyughelyéről.
A temetőben egyébként külön helyen, hosszú sorban olvashatjuk az Afganisztánban elesett különböző nemzetiségű katonák neveit. Eddig magyar név nincs rajta.
Külföldi vagy szállodában, vagy úgynevezett biztonsági vendégházban lakhat Kabulban. A város a hippik hatvanas–hetvenes évekbeli zarándokhelye volt, ők annak idején tömegével utaztak a térségbe az olcsó kábítószer és megélhetés hírére. A szálloda nagyon drága, és minden hely foglalt. A rejtett kapuk mögött megbúvó biztonsági vendégházak sem olcsók (átlagban napi 60 dollár fejenként), de van hely. A kínálat szerteágazó: folyamatos palackozottvíz-ellátás (papíron sör, bor), vacsora, reggeli, fegyveres őrök stb. szerepel az ajánlatban. A szolgáltatások ára magas. Egy kis üveg víz egy dollár, a dobozos üdítő másfél, vacsora tíz dollártól felfelé. Egységesen ajánlják a diszkrétnek nevezett taxikat, amelyek sötétedés után fegyveres sofőrrel, átláthatatlan ablakú kocsiban fuvarozzák a vállalkozó kedvű külföldit az áramszünetek miatt kivilágítatlan Kabulban.
Nincs információ arra nézve, hogy ez mennyire véd az emberrablók ellen, akik nem mind tálibok, többségükben megélhetési bűnözők, de tény, hogy a helyzet és az ajánlat nem javít a potenciális áldozat hangulatán. A vendégház – amelynek szőnyegei megvásárolhatók a tájékoztató szerint – biztonságát garantálják a géppisztolyos őrök, és az ellátás valóban jó. Egy csöppet riasztó a figyelmeztetés: „Afganisztán a skorpiók és mérges kígyók hazája. Az ágyból való kilépés előtt cipőjét vizsgálja meg, gondosan rázza ki!”
Érdekessége a háznak – az ablakba kitett, színes hutaüvegek között díszelgő nagy akna mellett –, hogy az utcán burkát viselő nők (akik takarítóként, mosónőként dolgoznak a házban) a fegyveres őrök által őrzött kapun belépve nagyvonalúan ledobják a kék színű, arcot rácsos fátyollal fedő burkát, és az idegenek előtt is enélkül mutatkoznak, csak egy jelképes kendőt viselnek.
Sofőröm, aki a hosszú utakon készségesen átengedi a vezetést, frissen nősült. Tádzsik származású lecsúszott középosztálybeli, a folyamatosan hallgatott kazetták alapján ítélve muzikális alkat, angolul gyatrán beszélő ifjú. Elbeszélése szerint nála jóval fiatalabb (analfabéta) felesége kötelezően burkát hord, és még saját – vele egy házban lakó – testvérei sem láthatják arcát. Zenét nem hallgathat, nem énekelhet, táncolhat. A házasság előtt nem is látta az arcát, alakját is csak sejtette a burka alatt, de bízott a nála bővebb ismeretekkel rendelkező szülei választásában.
Korábban a nők televíziót sem nézhettek, és ma is él még e gyakorlat. Nem veszítenek sokat, mert az adások színvonala, minősége a magyar kereskedelmi tévékét sem éri el, de didaktikusságuk hasonló a magyar csatornák többségééhez, egyszínű, pedig a kép színes. A tálib fennhatóság idején a nők elnyomása fokozódott a korábbi szovjetrendszerhez képest. Iskolába nem járhattak (ma sincs koedukáció, hasonlóan a mozikhoz), utcára csak kísérővel mehettek ki a kötelező burkában. (A zene hallgatásának általános tilalma ma is él, de erre már nincs törvény.) Nem lehetett szórakozni, hangosan nevetni, és talán még ezek gondolata is tiltott volt (lásd gondolatrendőrség). Mivel a nők döntő többsége analfabéta, az olvasás örömének tiltása értelmetlennek tűnhet, hasonlóan az általánosan betiltott színház és mozi működéséhez.

Ma Kabulban mindenfelé koszos, szakadt ruhás, soványka kis kölkök, lánykák és fiúk szaladgálnak a forró szélben magasan repkedő sárkányaik után. A tálibok alatt a sárkányeregetés gyermeki öröme is tilalom alá esett. Nehéz belegondolni, mi maradt a nőknek, gyerekeknek, az önálló gondolkodás szikráját hordozó bármilyen nemű afgán lakosnak. Talán nem csoda, hogy mindenféle politikai háttér nélkül is sokan nosztalgiával gondolnak vissza a szovjet bábkormány idejére, amikor sok mindent lehetett, még moziba járni is. A hárommilliós afgán főváros zsúfolt utcáin bukdácsolva lépten-nyomon koldusok csapnak le az idegenre. A többségükben szurtos, rongyokat viselő gyerekek – akik esetenként dróton lógó bádogbögrét lóbálnak az alamizsna számára – mellett fel-feltűnnek idősebb férfiak és burkás nők is.
Igazat kell adnunk a szakértők refrénszerűen viszszatérő megállapításának: Afganisztánban a biztonság mellett a megélhetés az alapprobléma. Nagy kérdés, vajon ki és milyen ütemben tud eredményt felmutatni e két területen. Mert most egyik területen sem tapasztalható érzékelhető eredmény.
Afganisztán déli területein a pastu népesség körében népszerű tálib befolyás a döntő. A nemzetközi erők időről időre indított offenzívája eddig nem hozott átütő eredményt, sőt részben a megélhetési problémák miatt a tálibok erősödni látszanak az eddig viszonylagos biztonságnak örvendő északi területeken is.
Kabulból északra hadi út vezet, még az oroszok építették, hogy megkönnyítsék behatolásukat és jelenlétüket az országban. Szellőzés nélküli alagutak hosszú, furcsa alakzatain keresztül, fulladozva a szmogban érhetünk el a 3800 méter magasan húzódó hágóig, a havas hegyekig, majd lassan leereszkedünk a szűk völgyekbe. Még nem sejtem, hogy többször megjárom ezt az utat, amely az UNAMA (az ENSZ Afganisztáni Segítségnyújtási Missziója) biztonsági értékelése szerint kiemelten veszélyes, csak fegyveres testőrökkel javasolt az utazás és csak nappal.
A Kabultól alig több, mint 200 kilométerre fekvő, többségében tádzsikok által lakott Puli-Humri városka gyakorlatilag Baglán tartomány fővárosának tekinthető, bár hivatalosan nem az. A kisvárosban sok civil segélyszervezet tart fenn irodát, köztük az országban tevékenykedő két magyar is, a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet és a Baptista Szeretetszolgálat. Helyzetük nem könnyű, különösen az elrabolt, majd fejenként egymillió dollár váltságdíj ellenében szabadon engedett dél-koreaiak ügye után. Az eset Afganisztán-szerte hírül adta: jó üzlet a civil szervezetek munkatársainak elrablása! A magyar szervezetek biztonsági helyzetén nem javít, hogy a város szélén állomásozik a csaknem 200 fős magyar tartományi újjáépítési csoport (PRT) jól elzárt, belül is sötétzöldre festett, szűk konténerekből álló táborban. A civil szervezeteknél egyébként is szabályként él, hogy a minimálisra kell korlátozni a katonai alakulatokkal, külképviseletekkel történő nyilvános találkozókat, érintkezéseket, mert a tálibok könnyen azonosíthatják őket az idegen fegyveresekkel, akik alapállásból támadási célpontok.

Mondhatni, macerás bejutni a magyarok táborába. Nem az afgán külső biztonsági emberek vagy a kiszáradt folyómederben rozsdásodó két kiégett – csak látványában zavaró – harckocsi miatt, hanem a szigorú beléptetési rend okán. Az átvizsgálás az utóbbi időben bombaszimatoló kutyákkal is kiegészült. Az itt szolgálók is csak ritkán, szigorú biztonsági intézkedések mellett, konvojban hagyják el lakhelyüket, szigorúan csak feladataik ellátására. Ezt a külső körülmények mellett nyilván motiválja, hogy autóik nem golyóállóak. Pedig a biztonságos északi területen is történnek támadások, és a városka körüli településeken heti rendszerességgel zajlanak a tálib szimpatizánsok tüntetései. A honvédelmi tárca bejelentése szerint jövőre kiküldendő, kis létszámú harcoló alakulat nehéz helyzetbe kerül a sokkal veszélyesebb déli tartományban, ha hasonló járművekkel szerelik fel őket.
Kívülálló számára nehezen eldönthető, hogy az újjáépítési csoport katonai mivolta mellett miként érvényesül az eredeti szándék szerinti civil jelleg. Az biztos, hogy a tábor sok afgánnak biztosít megélhetést, hiszen iskolakerítés építése mellett egy kis hidat és egy mecset tetejét is rendbe hozatták külső vállalkozókkal. A szigorú rendszabályok miatt valószínűsíthetően nincs túl sok alkalom a civil lakosokkal történő találkozóra, az idegenekkel szembeni ellenérzések oldására. Hosszabb utak pedig szinte kizártak katonáink számára, akik egy egész tartományért felelősek.
A kopár hegyekkel körülvett kisvároson keresztül vezető főút mentén alakult ki a központ, itt működik a piac, itt vannak a bankok, és a közelében található az egyetlen internetkávéház is a maga nyolc ősrégi, örökké lefagyó gépével, amelyek – ha van áram – biztosítják a kapcsolatot a külvilággal. Fontos tehát jóban lenni a tulajjal, akinek jóindulatán múlik, hogy bekapcsolja a nélkülözhetetlen energiát biztosító generátort. Az árak elfogadhatóak: egy óra – amibe a lefagyó géppel történő kínlódás is beleszámít – ötven afgani (egy dollár). Az ablaktalan helyiségbe csak azt követően lehet belépni, hogy a bejáratnál levettük a cipőnket, de legyünk óvatosak, távozáskor előfordul, hogy valaki már elvitte lábbelinket – igaz, cserében otthagyta kitaposott papucsát, ami nem okoz örömet a cipőjét elvesztett tulajdonosnak, de legalább van miben távoznia a koszos utcákon.
Az alapvetően a vízi erőművekre támaszkodó energiaellátás egész Afganisztánt sújtó probléma. A nyaranta kiszáradó folyókra telepített kisebb-nagyobb erőművek nem képesek a szükséges mennyiség biztosítására. Baglán tartomány kormányzójának rendelete szerint kétnapi áramszünet után egynapi energiaellátás következik, de ezt csak a legritkább esetben tartják be. Nem ritka a hat-hét napos fennakadás sem. Pedig a nagy melegben szükség lenne áramra a mindennapi élethez. Az európai szolgáltatásokhoz szokott utazónak nehéz átélnie a tartós kimaradásokat. Sötétbe borult városok, falvak, ahol csak a tehetősebbeknél vagy a fontos embereknél ég a generátorokkal üzemeltetett lámpa, nem működik a hűtőszekrény, a számítógép, a mobilokat nem lehet tölteni, és még sorolhatnám mindazt, aminek a hiánya ilyenkor szembeötlővé válik.
A hiány persze keresletet szül, amire reagál az ipar. Afganisztánban találkoztam az esti világítás „korszerű” megoldásával, ami meghaladja a mécsest és a gyertyát. Egy kisebb gázpalackra hajlított csövet szerelnek, arra egy Pakisztánból becsempészett, kifejezetten erre a célra kifejlesztett hálót húznak, amely, ha a gázt meggyújtjuk, legalább egy 15 wattos izzó fényét képes nyújtani. Olvasni nem lehet mellette, de több, mint a hold fénye, és jól lehet látni vele a sötéten derengő monitort, a televízió képernyőjét meg a műholdas antennákat, ha elég közel megyünk hozzájuk.
Azért vannak más megoldások is a problémára. El lehet ballagni a helyi elektromos művek mérnökéhez, aki megegyezés szerinti havi összegért (dollárban kell egyezkedni) hajlandó megígérni, hogy egy külön vezetéken keresztül akkor is ad áramot, ha máshol nincs. A korrupció ismert nemzetközi gyakorlat, nem afgán specifikum, bár itt a méretei miatt szembeötlő.

Az energiaellátás gondjai merülnek fel a térségben működő nemzetközi segélyszervezetek havi találkozóján is. Szinte valamennyi segélyszervezet számítógépes oktatási központ gondolatával rukkol elő. Elrévedve már-már feldereng előttem a jövő híre: Puli-Humri az afgán Szilícium-völgy! Aztán visszazuhanok a valóságba, mert a tanácskozás helyszínén sincs áram, és egyre szomjasabb vagyok a 40 fokos fülledt melegben. A legjobb hűsítő ilyenkor a híres afgán dinnye, amely olcsón és változatos ízekben kapható a piacon. Ennek forgataga nem palástolja a mindenhol érzékelhető szegénységet, nyomort. Rongyos, talicskás kisfiúk vadásznak a többet és nehezebbet vásárlókra, hogy a sikátorok gödrein keresztül a főútig fuvarozzák a megvásárolt árut. Mások kalapáccsal és kis halom mandulával, dióval üldögélnek, hogy a csemegét megkívánónak a helyszínen törve kínálják szegényes árujukat. A környezetből kilóg a kis asztalokon vagy a földön elhelyezett öreg számítógépeket övező csoportosulás, ahol a kis generátorok hangján is áttörnek az eladásra kínált divatos mobilcsengőhangok. Lám, a globalizáció apró jele! Egészen más szintet képviselnek a közelben működő kovácsok, akik ősi módszerekkel kovácsolják a különböző eszközöket. A fűszeresek színes pultjainál érdekességekre lehet bukkanni. A civilizációtól menekülők hasznos eszköze lehet a kovakő és a tapló, amelyeket külön is meg lehet vásárolni, de kezdőknek mindenképpen együtt ajánlott. A kosarakban, zsákokban árult ismert és ismeretlen magvak, szárított, aszalt gyümölcsök, porok között egy nagy halomban éles, öklömnyi kődarabokat kínálnak. Nem a mesebeli kőleves hozzávalóiról van szó: ezek a szikladarabok hajmosásra szolgálnak. Az egy éjszakára vízbe áztatott köveken keletkező ragadós maszszától fényes és erős lesz a haj.
Bár tetszik a teljesen bio megoldás, mégsem foglalkozom a magyarországi bevezetés gondolatával, mert a piac „egészségügyi” szektorához érek. Az út mellett a földön fodrászok alakítják az előttük guggolók haját. A tálibok uralma idején a rendőrség a hosszabb hajú ifjoncokat azonnal az épp kéznél lévő utcai fodrász elé nyomta le egy igazításra. Az eljárás, a földön kuporgó utcai fodrászokat kivéve, emlékeztet a hatvanas évekbeli magyar rendőri gyakorlatra. Ma már nincs ilyen a nagyobb városokban.
A fodrászok és cipészek sora mellett a fogorvosok heverésznek a porban. Kezelésük radikálisnak tűnik, mert egy-két riasztó állapotú és tisztaságú fogón kívül csak késeket látok heverni előttük a porba kiterített rongyokon. A továbbfejlődésre képesek már használt műfogsorokat is bemutatnak, amelyeket a helyszínen igazgatnak a páciens szájába. Elhagyva a rózsaszínű műfogsorokat egészen más színvilággal találkozom: gyönyörű afgán szőttesek és szőnyegek tarka színvilága kápráztat el. Bizonyára a táj szürkeségét kívánják oldani az alkotók ezzel a vörös, sárga, zöld, narancsszínű tobzódással. Az afgán életben nagy szerepük van a szőnyegeknek, emellett hasznosak a téli nagy hidegben is. A nyári hőség a hegyek között zord és hideg téllel párosul, és ilyenkor jól jönnek a falra, földre, kőre helyezhető, színeikben is melegséget sugárzó szőnyegek. Az afgán építkezési szokások is idomultak a szélsőséges időjáráshoz (nem ritka a napi 20–25 fokot meghaladó hőmérséklet-ingadozás sem). Az épületek 90 százaléka vályogból épült, amely nyáron biztosítja az enyhet adó hűst, télen a meleget tartja a szobákban. A drága téglából és betonból épült házaknál számolni kell a fűtési és hűtési költségek ugrásszerű növekedésével. Ezeket a költségeket sokan számolgatják Európa háztartásaiban is a tél közeledtével. Afganisztánban a szegénység miatt a számolás nemcsak zsebre, hanem természetre menő is. Természetre, mert a téli tüzelés alapanyaga az országban egyre kevesebb fa, az erdők ellenőrizetlen irtása pedig a talaj erózióját segíti elő az amúgy is kopár vidéken. A zöldmozgalmak még nem jelentek meg az országban – bizonyára hosszú évekig váratnak még magukra –, és a külföldi jelenlét sem érzékelhető e téren.
Szerencsére a fa mellett tüzelőanyagként a kifejezetten bio megoldások is tovább élnek. A nyári hónapokban szinte minden településen látni a házak tetején száradó, akkurátusan formázott marhatrágyakorongokat, amelyek a téli időszakra való készülést jelentik. Ősi megoldás a fűtésre, ha nem is a legkellemesebb illatú.
Az erdőirtás mellett a rombolás más formája is sok nyomot hagyott a természetben. A világörökséggé nyilvánított hatalmas Buddha-szobrokat (Bámijánban) még a tálibok robbantották fel 2001 februárjában a világ tiltakozása ellenére. Semmi nem maradt az emlékhelyből, újjáépítése, bár döntés született róla, még el sem kezdődött. A meredek sziklafalban csak egy nagy lyuk tátong a barbárság mementójaként.
A kalandtúrákat kedvelőknek is csak nehéz szívvel javasolható a hely meglátogatása, elsősorban biztonsági okok miatt. De legyünk tényszerűek: ma Afganisztánban kevés olyan hely van, ahol a biztonságos jelzőt használhatnánk. Talán csak az ország északi területén található katonai táborokban élők mondhatják el, hogy életük biztonságosabb, mint a kint élőké.

A biztonság jár az eszemben Kabul felé igyekezvén a hegyek között. Nem csak a főváros előtti katonai ellenőrző pontnál magasodó, hatalmas gyerekrajzot idéző plakát okán. Az olvasni nem tudók számára is egyértelmű rajzon apró, szakállas, turbános emberkék hatalmas páncéltörő rakétát nyújtanak egy pénzt kínáló hatalmas kéz felé.
Egy öngyilkos merénylő, akire e jól érthető plakát sem hatott, nemrég a németek katonai konvoja közelébe jutott robbanóanyaggal megrakott kocsijával a kabuli reptérnél. Mivel nem tudta működésbe hozni a töltetet, gondolt egyet, és a reptér előtt várakozó civilek közé hajtott, ott robbantotta fel magát. A logika azt diktálja, hogy ilyen tragikus esetek után megszigorodnak a reptéri beléptetés szabályai, a hatóságok fokozzák az ellenőrzéseket. A bankok, szállodák bejárata előtt álló fegyveres őröknél ennek nincs jele, és a kapun belül felállított fémdetektor csengetése ellenére is csak a szokásos módon motozzák meg a belépőket. A főváros fölé magasodó dombra épült ősi vályogvár őrei is békésen pihengetnek, a városra irányított nehézgéppuskát senki sem őrzi. (A vár egyébként jó példája az újrahasznosításnak, mert a stratégiai magaslatot védő szovjet csapatok hátrahagyott löveghüvelyeivel tömik ki a fal réseit, támasztják ki a dülöngélő kaput.)
A kabuli reptér közelében a külső ellenőrző pontnál álló katonák a kocsiablakon behajolva közlik: ellenőrizni fogják a poggyászt. Ha a csomagolás kínjai kiülnek az utas arcára, akkor nemzetközileg ismert jelek használatával egyértelművé teszik, hogy némi készpénz ellenében eltekintenek a tortúrától. A két dollárt ugyan keveslik, de az ellenőrzés ezzel befejeződik. A negyedik hasonló eset után az utas – a helyi erőket éppen a csomagátvilágító használatára oktató hatósági ember elérhető közelsége miatt – felbátorodik, és nem fizet. Laptopja azonnal a tiltott termékek listájára kerül, majd a zseblámpáról vagy a szárított gyümölcsről állítják határozottan az afgán katonák, hogy tilos a gépre felvinni, itt kell hagyni őket. A dollárok átadása után a tilalom enyhül, és azt is felajánlják, hogy további összegért a csomagátvilágítót is ki lehet kerülni. Ha jól összeszámoljuk, egy elszánt merénylő tíz dollárból megúszhat minden ellenőrzést, és akár a gépre is feljuthat fegyverrel vagy robbanóanyaggal. Tehát ha a magyar katonák jövőre átveszik a repülőtér légi irányítását, nem ártana, ha a földön kezdenék a rendteremtést.
Még egy-két óra a csöppnyi tranzitban, és gyalogolhatunk is a gép felé, ahol már csak a csomagok kiválasztása és az amerikai Kábítószer-ellenes Ügynökség kutyás ellenőrzése van hátra. A nagy melegben szorgosan futkosó eb szerencsére gyorsan végez, és máris a gépen ülhetek, ahonnan az utolsó fotók egyikén megörökítem a szalagon a gépbe kúszó csomagomat.
Azóta is érzékeny pillantásokat vetek a fotóra. Ez az utolsó emlékem a poggyászról, amely elveszett valahol Dubai és Budapest között.