Vegyes vágott

Bértüntetők és az istenadta nép
Furcsány Félenc, a fondor lelkületű pártfi már csak a buszokkal Pestre hordott volt munkásőrök és pártaktivisták gulyással megvásárolt részvétele mellett mer beszélni. Vagy a légmentesen lezárt fém- és rendőrkordonokkal védett épületben (!), az Operában. Még a kismetró se mert megállni a föld alatt. Aki politikus létére a néptől fél, és testőrök röhejes esernyői mögött lapít, mert a tojásoktól is tart, akármerre is jár ebben az újra befelé forduló, a benyalatos bali sajtó és média által megszállt lelkűnek gondolt országban, annak annyi. Aki nem meri az emberek kezét megrázni, annak öklöt mutatnak az emberek. Saját szolgái is tudják, üt az óra, elég volt ebből a pojácából.
A jeges eső miatt körülbelül csak negyedmillióan voltak a Fidesz-megemlékezésen. (Majd a rendőrök lehazudják egynyolcadára a gyűlés résztvevőit.) Megemlékeztek a tavalyi verőlegényekről is. Nem felejtünk, mert nem felejthetünk. Még az SZDSZ is felemelte szavát a tavalyi állami terror ellen a 301-es parcellában. Jobb későn, mint soha. Az erőszakmentes népszavazás jó eszme, de egy erőszakmentes általános sztrájk csak segítene.

Laci és Sanyi
Két dolgos, önmagukat két kézzel kizsákmányoló munkásemberrel, kiszolgált kiszolgáltatottal lettünk kevesebben.
Győr Sanyi kemenceépítő szakmunkásként dolgozott, volt, hogy a segédmunkása voltam. Váradi Laci állandó éjszakás, autószerelő ezermesterként kereste azt a kicsi kenyeret. Barátaim voltak, sakkban, csöndes beszélgetésekben, poharazásban. Mindkettejüket kisemmizte a történelem, pedig ezzel a szorgalommal nyugodt öregséget érdemeltek volna. Talán valahol máshol. Laci hatvanhárom éves volt. Egy tévéfilmet is készítettem róla, amelyet persze semmilyen tévé nem mutatott be.
Ez a két ember többet tett, mint három tucat zoón politikon („társadalmi állat”).

Rike
Petri Csathó Ferenc néhai szegedi költő barátom (1945–1997) halálának tizedik évfordulója alkalmából emléktáblát helyeztek el szülőházán, de nem ott, ahol legtovább élt, a szegedi Váci utcában, a Kárász utcán. Rike tudta ezt előre. Így írt egyik versében:
„…
én petri ferenc
egy ideig vendég leszek még
múltatokban
miközben mindörökre ott ülök
az első iskolapadom gyanánt szolgáló
deszkasámlimon.”

Rike ráadásul október 23-án született.

Amszterdam ég
Már vagy egy hete, sőt több. Merthogy egy marokkói férfi a rendőrökre támadt, és lelőtték. A Slotervaart negyedben minden éjjel kocsikat gyújtanak fel a második-harmadik generációs, most éppen marokkói fiatalok. Nem elég nekik a holland engedékenység, a nagyvonalú szociális ellátás, a gyöngekezű bíróságok – úgy látszik, más kell. Nem ez volt a londoni Brixtonban, nem ez volt Franciaországban? A Belerux államok a valóságban túl erélytelenek, puhák, megengedők.
A mozlim lányokat a kendő helyes megkötésére tanítják a holland iskolákban, miközben a holland lányokat a menstri alatti táncolásra. Az iskola négynapos, néha csak három. Ebédszünet van, vagy kétórás. Hétszer hét a nyári szünet. Négyéves kortól az óvoda, alsó tagozat, felső tagozat, középiskola ingyenes. A lógósok példáján elgondolkodva némelyik fapapucsos arra a megoldásra jutott, hogy talán az iskolákat kéne bezárni.
Először az indonéziai gyarmatokról jöttek a bevándorlók a negyvenes évek elején. Ezt még lehetett kezelni. Akkoriban ritka volt a színes bőrű Hollandiában. Aztán jött az olcsó munkaerő Törökországból, Marokkóból, Suriname-ból. (Az utóbbi holland gyarmat 1975-ös felszabadulása óta négyszázötvenezren élnek otthon, csak százezerrel kevesebben Hollandiában.)
A hallgatólagos megegyezés, hogy „mi megértjük a gondjaidat, a dilemmádat, de nem akarunk itt látni”, fölborult.
Az ISTEN HOZOTT, DE HAGYJ MINKET MAGUNKRA már az európai menekültekre is kezdett kiterjedni. Ezenközben a holland közbeszédben legalább hét politikailag helyes, kikerülő kifejezés honosodott meg: idegenek, vendégmunkások, emigránsok, polgártársak, kisebbségek, új hollandok, állampolgártársak.
Persze a nép ajakán marokkói bukszák, kecskeba…ók, egyebek váltak használatossá. Egy karizmatikus holland politikus, majd művész meggyilkolása után betelt a pohár. Minden rossznak az oka a bevándorlók lettek. Amszterdam és Rotterdam nem vetélkedik, de nem örül, hogy 2015-re az egyikük az első mozlim többségű város leend Európában.
Túl sokáig voltunk túl engedékenyek, hangzik most. Nem csukjuk be többé a szánkat!
Az isten ne hozzon Hollandiában még a németeknek jár ki, akik páncélosokat csináltak a hollandok kerékpárjaiból a második világháborúban. Hallottam németeket egymás közt is angolul beszélni Amszterdamban, hogy kicsit kedveljék őket.
Ezenközben az igazi hollandok nagy számban vándorolnak ki a nagy népsűrűség miatt. A főbb célállomások: Ausztrália, Új-Zéland, Spanyolország, utolsó helyen Amerika. Meg persze a volt gyarmatok: Guyana, Indonézia, Srí Lanka, Dél-Afrika, Namíbia stb.
Helycserés támadás, ez lesz? A mostani krízis megoldása is befolyásolja a választ.

’56 Szegeden
Háromszor egyórás dokumentumfilmet mutatott be az M 2. Ahány emlékező, majdnem annyi változat az emlékekben. A Takaréktár utcán nem is teherautó volt, hanem busz. Egy célzott lövés volt, az valóban a tizennyolc éves Schwarcz Lajost találta el, aki meg is halt. A tömeg nem saroglyára, hanem a gőzfürdőből kihozott napozóágyra fektette. Nyíri Tóni bácsi, idős nyelvészprofesszorom (akkor nyilván fiatal ember), a bölcsészkari dékán is tárgyalt Botond Gábor rendőr őrnaggyal, meg ott álltak a kiskunmajsai lövészezred katonái is. Mögöttük a tisztek. A legjobb emlékezők Péter László és Fejér Dénes voltak. Még így is beleborzongtam mindebbe, így utólag. Hiszen kisgyerek voltam akkor, félelmet nem ismerő.

Csaba hazamegy?
Tízévnyi itteni munka után Csaba, székely barátom megkapta az állampolgárságot. Mehetne Amerikába, a rég vágyott Olaszországba is. De egyre többet van otthon. Miért ne lenne? Hatalmas háza van, a kaja ott van az udvaron, a kertben, az ólban, munka meg már Erdélyben is van. Már magyarok is mennek. Beképzelt pesti lányok, a legjobb fiút hagytátok ki.

Ohat–Pusztakócs
Debrecentől nem mesze két helységnek az állomása. Volt. Szerettem a nevet, gyerekkoromban volt egy társasjáték a vasúti megállók neveivel. A Szeged környéki települések is fogyadoznak: Battonya, Mezőhegyes, Orosháza, Szentes, Kisszénás, Kondoros, Szarvas. Elvágják Újszegedtől mind.
Először a keskeny nyomtávú kisvasúttal kezdték, amely bekötötte az egész szegedi tanyavilágot. Megírtam, tán a Pestben, hogy egy gazda egy évig naponta utaztatta a béresét (még egy pálinkát is megihatott), hogy az ő tanyájánál megmaradjon a vasút. Megmaradt. A gazda csak annyit mondott a béresnek:
Na, eriggy vissza a jószághon. Mán öléggé elurasodtá’.
Először a kicsik, aztán a nagyok.

Focikocsma
Pálos Józsival felfedeztünk egy focikocsmát, amelyben majd minden asztalhoz jár LCD vagy az (ócskább) plazmatévé. Ott csak meccsek mennek. A magyar válogatott jó játéka meghozta az eredményt. (Öt győzelmünk közül egyet elcsalt a skót bíró, de ezt még megbosszuljuk!) Legutóbb már nem volt hely, csak bejelentkezésre. És csak egyetlen asztalnál néztek angol meccset.

Titkos szám
Az enyém is az lett, mióta visszajöttem, még a mobilom is. A direkt marketingesek mégis megtalálnak, majd kiderül, hogy csak 18-tól 49-ig tart a célcsoport. Nagyon mogorván beszélek hozzájuk, vagy üvöltve lecsapom a hallgatót. Egyszer csak beleunnak.