Vidáman és gondtalanul

Hiller István szerint a szabadságvágy iránti tiszteletből jókedvűen kell ünnepelni október 23-át. Ezt mondta a Gyurcsány-kormány kulturális minisztere egy Párizsban rendezett megemlékezésen a franciáknak, akik szerinte örömmel és vidáman ünneplik a maguk forradalmát, és ezért megértik, hogy nekünk, magyaroknak is így kellene tennünk. Mert a magyar fiatalok, akik 1956. október 23-án egymásba karolva az utcára vonultak, nem világpolitikát akartak csinálni, hanem jobban, vidáman és gondtalanul akartak élni. Meg függetlenül, meg szabadon.
Kutatok az emlékezetemben. Anyám, aki ’56-ban alig tizennégy éves volt, és egy teherkocsi platóján utazott egy alföldi faluból a fővárosba, hogy krumplit, zöldséget osszon társaival a forradalmároknak, mondott-e olyat, hogy vidáman és gondtalanul. Nem mondott. Azt viszont mondta, hogy nem akarta, hogy az édesapját még egyszer elvigye éjjel a fekete autó, és azt sem akarta, hogy a szovjetek itt maradjanak, sőt aztán még jobban itt maradjanak. Konrád György írja, hogy egy tizenkét éves gyermek, aki tudja, hogy meg akarják ölni, egyszeriben felnőtt lesz. És egy fiatal, akinek az apját elviszi a fekete autó, a család összes földjét pedig elveszik, a családot kuláklistára teszik, annak az a legnagyobb problémája, hogy vidáman és gondtalanul? Az nem lesz egyszeriben felnőtt?
Vidám és gondtalan ifjúság a világtörténelem során hihetetlenül keveseknek jutott. Azoknak biztosan nem, akiket tizennégy évesen férjhez adtak, szolgálni küldtek, vagy tizennyolc évesen fegyvert nyomtak a kezükbe. Ők bizony felnőttek mind egy szempillantás alatt, ahogyan azok is, akiket különféle rezsimek különféle indokokkal kifosztottak és deportáltak családostul, vagy akik fegyvert fogtak a szovjetek és itthoni lakájaik ellen. Gondtalan és vidám ifjúságunk szinte csak nekünk volt, akik a hatvanas években születtünk. Mint a mókus fenn a fán meg májusi zászlós felvonulás, léggömb, vattacukor, úttörőavatás, november 7-i koszorúzás. S persze történelem- és filozófiahamisítások a tankönyvekben, komplett agymosás az órákon meg azokon kívül is, a tehetség, a műveltség, az intelligencia zsigeri gyűlölete, az erőszak diszkrét, édeskés levegője mindenfelé a gondtalanság és a vidámság érdekében.
Ezért fogott fegyvert tizenkilenc évesen az apám, ezért ült aztán másodszor is a nagyapám? És ebben kellett volna szabadnak meg gondtalannak érezni magam? Mert a jobb élet, az nem annyi, hogy minden szinte ingyen van, meg minden könnyen van, és nincs felelősség, nincs feladat, nincs rákérdezés: mi végre vagyok a világban?
Nem volt jobb élet a nyolcvanas évek langyos pocsolyájában üldögélni. Súlytalanság volt, kizökkent idő, hazug lebegés, ahol nincs minősége semminek. Nincs igen, nincs nem, nincs sors, nincs bűn, de nincs ártatlanság sem. Ahol mindenki eszik a cinkosok kenyeréből, akkor is, ha nem tett, nem akart semmi rosszat. Mert nincs más – ezt akarták elhitetni –, csak a cinkosok kenyere. Amit aztán vidáman és gondtalanul…
„Balettcipőben, álruhában / Saljapinnal álmodok / sorsomat a rozsda marja / a végtelenbe táncolok” (Trabant együttes: Balettcipőben). Na, ez volt többek közt a véleményünk a vidámról meg a gondtalanról. Meg az, hogy „Agyamban kopasz cenzor ül / Minden szavamra ezer fül / Valaki helyettem gondolkodik / Valaki helyettem távozik // Nem nyerhetek, / Nem veszthetek / Ha nem leszek, / hát nem leszek / Szabadíts meg a gonosztól! / Szabadíts meg a gonosztól!” (URH: Szabadíts meg). Minderről azok is gondolhattak valamit, akik vidám és gondtalan március tizenötödikéken összeverették magukat a rendőrökkel.
De beszéljünk a jókedvről is. Előtte pedig a szabadságról. Mert azzal a szóval, hogy szabadság, milliószor éltek vissza, a rendszerváltozás után már oly módon is, ahogy azt korábban el sem tudtuk képzelni. A szabadság szót nem lehet értelmezni anélkül, hogy tudjuk, időről időre akadtak, akik vérüket, életüket adták egy nép függetlenségéért vagy azért, hogy mások teljes életet élhessenek. Azok között a fiatalok között is voltak ilyenek számosan, akik a Hiller úr által felidézett fotókon még felragyogó mosollyal az arcukon vonulnak békésen. És a szüleik, a testvéreik, a tanáraik, a barátaik, a szomszédaik között is. És azok között is, akiket ezek a fiatalok nem is ismertek. Puskagolyó, gránát, kötél, tank, gumibot, ávóscsizma, kivel mi végzett. Hányan kerültek börtönbe, hányan disszidáltak, hányan haltak bele a kínzások okozta sérülésekbe, hányan nem kaptak aztán munkát, és lett a nevük kuss évekre-évtizedekre? Ez a forradalom és szabadságharc nem győzött, leverték, de ha győzött volna is, a mártírokat néma főhajtás, örök emlékezés illeti generációról generációra. Mindnyájunkat megillet, hogy ünnepeinken bejárjuk velük lélekben a forradalom útját.
Immár tizennyolc éve szeretnénk hinni, hogy a rendszerváltozás és a következő évek igazságot adtak a szabadságvágynak és a szabadságnak, a bemocskolt, meghazudtolt, eltagadott hősöknek, a transzcendens lényét, teljes egzisztenciáját megtagadni nem hajlandó embernek. A forradalom és szabadságharc azonban afféle áruvédjegy lett a ma hatalmon lévők számára, amellyel végigturnézzák Európát, mint a mosóporügynökök, s közben árusítgatják az országot és maradék függetlenségét. Nekünk pedig nem kell behunynunk a szemünket, hogy elképzeljük azt a Rákosi-érát, amelyben szüleink, nagyszüleink a keserves évek után egyszerre mondták azt, hogy nem tűrik tovább. Mert grátisz újratöltötték az egészet.
Nem jogfosztott kvázi kisebbség, hanem lassan már ellenség vagyunk a saját hazánkban. Feketézők, adócsalók, pazarlók, terroristák, gyanúsan (sokat) gondolkodók, együtt nem működők, túlképzettek, veszedelmes eszméket vallók, szélsőségesek, nacionalisták. Rendet vágni köztünk, felszalámizni, vérbe fojtani ellenállásunkat, lehallgatni, megfigyelni, fenyegetni, rabszolgasorba lökni, a tudatlanabbak, a kényelmesebbek ellen hazugságokkal, csúsztatásokkal, provokációkkal kijátszani minket nem szégyen, nem is pusztán kihívás, hanem mondhatni kötelesség. Csak persze ésszel kell csinálni, elvtársak. Miképpen az orbitális zsákolást is.
Azért azon is töröm a fejem, a konszenzus jegyében nincsen-e Hiller miniszter úrnak, hiszen mégiscsak történész, valamiképpen igaza. Na, nem ebben az „1956 light” felfogásban, amelytől már csak egy tyúklépés, hogy a fiatalok a szabad bulizásért harcoltak, netán hogy jó nagy trombitákat sodorhassanak szabadon, ha kedvük tartja. Hanem abban, hogy akad olyan jelentős történelmi ünnepünk, amit jókedvűen, vidáman lehetne ünnepelni. Ha csak a továrisok távozásának napja nem…
De szép párja is lenne, ha egy őszi napon arra ébrednénk, hogy ez a kormány Gyurcsányostul, Veresestül, Kókástul, Ágnes asszonyostul meg Bajnai Gordonostul (Lamperth Mónikát és Göncz Kingát nehogy valamiképp itt felejtsék) eltolná végre a biciklit a megfelelő irányba, ahonnan többé nem térne vissza. Hát az maga a vidám, gondtalan, jobb élet ünnepnapja lenne. Szerintem ha annyira ragaszkodnak hozzá, tiszteljék meg inkább ezzel a magyar nép szabadságvágyát. A jókedvet meg majd mi biztosítjuk hozzá.