Az Atlantic Monthly nevű amerikai magazin felkérte őket 2002 őszén – kezdik nemrég megjelent könyvüket az Egyesült Államok vezető külpolitikai szakértői –, hogy írjanak cikket az Izrael-lobbiról és hatásáról az amerikai külpolitikára. A Chicago Egyetem és a Harvard Egyetem tanára két éven át dolgozott tanulmányán, szoros együttműködésben a folyóirat szerkesztőivel.
A szerkesztők 2005 februárjában értesítették őket, hogy a folyóirat eláll a tanulmány közlésétől.
Sok kaland után a London Review of Books közölte a tanulmány rövidített változatát 2006 márciusában, és az felkerült az internetre a Harvard Egyetem John F. Kennedy School of Government intézetének logójával, amely intézetnek Stephen M. Walt akkor dékánja volt.
A tanulmányból könyvvé bővült kötet fülszövege szerint az Izrael-lobbi a „frissebb emlékezet” óta az Egyesült Államok legvitatottabb tanulmányává vált. Szintén itt olvasható, hogy mióta Samuel Huntington 1993-ban megjelentette A civilizációk összecsapását, „egyetemi tanár esszéje ekkora erővel még nem robbant”. Ha ez igaz a tanulmányra, a könyvre még inkább.
Ez a kötet globálisan „robbant”. Egyszerre – ugyanazon a napon – jelent meg ugyanis az angolszász, valamint fordításban a német és a francia piacon, igen tekintélyes kiadóknál. Aztán pedig az egyik vezető olasz kiadó, a Mondadori hozta forgalomba.
Szögezzük le: míg a nyugati világban a fősodor médiát a tabutöréstől való félelem meglehetősen kordában tartja, a könyvek terén jóval nagyobb a szabadság. Az Egyesült Államokra ez fokozottan igaz. Ezalól egyedülálló kivétel minden bizonnyal Nagy-Britannia, ahol a hangadó írott sajtó „szabadságkerete” is rendkívül tág. Sajátos módon nálunk fordított a helyzet: míg a „mértékadó” könyvkiadásban – „hála” nem utolsósorban a terjesztés erős korlátainak – csak olykor-olykor töri át a tabukat egy-egy munka, a véleményformáló sajtóban szinte „brit” szabadság uralkodik.
Mivel Mearsheimer és Walt könyve igen nagy bizonyossággal még jó ideig nem láthat napvilágot Magyarországon, egy arról megjelent szokványos recenzió nagyjából olyan hatást kelthetne, mint a kádári időkben a „burzsoá tételeket” támadó marxisták könyvbírálatai, amelyeknek alapvető hibájuk az volt, hogy az eredeti könyvekhez nem juthatott hozzá a nagyközönség. A leghelyesebb út tehát e könyv lényegi elemeinek a hely korlátait figyelembe vevő ismertetése.
De előtte még a két tudóst, valamint 484 oldalas, 127 oldalnyi jegyzettel ellátott, kötetté bővített tanulmányát ért amerikai „bírálatokról”.
Az ellenük irányuló, igen sokszor csatornaszintű támadások meghökkentő vonása, hogy azok mozgatórugói és technikái szinte tükörképét adják annak a módszernek, amelyhez itt naponta és minden téren hozzászoktunk a balliberális médiában. Mindez azért meghökkentő, mert Amerikában nem a középszer támadásairól van szó, hanem magukról elfeledkezett egyetemi emberek lealacsonyodásáról.
Először is nem annyira a munkát, hanem a szerzőket személyükben érte támadás, méghozzá elképesztő hazugságok formájában, ami bizonyos mértékig „érthető”, mert a szövegen és az érveken nehéz fogást találni. Mearsheimer és Walt így lett egyszerre „antiszemita”, „hazug”, könyvük pedig „a Cion bölcseinek aktualizált változata”. Akár Carter volt amerikai elnök (ő korábban Izraelnek hozta el a békét, és emiatt kapott Nobel-díjat), akinek Béke – nem apartheid című könyve miatt a „neonácik barátjának” és „zsidógyűlölőnek” bélyegezték.
A két politológust összehasonlították a fajelméletet valló David Duke-kal, és azt hazudták, hogy a tudósok „neonáci internetes honlapokról másolták” forrásanyaguk nagy részét. Ezt azzal a céllal hangoztatták a bírálók, hogy az olvasók ne vegyék komolyan a bigottnak és szélsőségesnek beállított szerzők érvrendszerét.
Ha a logika és a tények a bírálók oldalán állnak, nem kellett volna jellemgyilkosságot megkísérelniük a kötet diszkreditálására. A hazai módszertanból ismert egyéb elemekkel is találkozhatunk a bírálatokban. Olyan érveket „vesézték ki”, amelyek megtalálhatatlanok a könyvben, és „átsiklottak” olyan fontos megállapításokon, amelyeket hangsúlyoz. A taktika egyszerű: a megcáfolhatatlan érvek helyett a befeketítők olyan gondolatokat tulajdonítanak a szerzőknek, amelyeket keményen megtámadnak, majd „könnyedén leverik” őket.
Bevetették azután a Magyarországon „papagájkommandó” terminus alatt régen ismert technikát is: oly sok helyen és annyiszor ismételve támadták a szerzőket és könyvüket, hogy a semleges megfigyelőkben is az az érzés támadhat: Mearsheimer és Walt kutatása valóban „zűrös”. És egyúttal elvonják a figyelmet a tényleg fontos témáktól azért, hogy a lényegtelen kérdéseken rágódjon a közvélemény.
A bírálók azonban kudarcot vallottak.
Az Izrael-lobbitól visszhangzik a New York Times, a Foreign Affairs, a Wall Street Journal, a Washington Post, valamint az Atlanti-óceán másik partján is a nagy lapok és folyóiratok. Ami még ennél is fontosabb: aki figyelemmel követi a mérvadó nyugati médiát, annak egyértelmű, hogy ma már beszélhetünk a Mearsheimer–Walt-könyv előtti és utáni korszakról. Ahogyan az Annapolisban az izraeli–palesztin „konfliktust” – értsd izraeli megszállást – rendezni kívánó megbeszélések előestéjén írta Anatol Lieven neves amerikai politológus a Financial Timesban, szinte remény sincs a kérdés megoldására addig, ameddig az Izrael-lobbi olyan mértékben befolyásolja az amerikai kormányt, mint ahogy azt, emeli ki Lieven, Mearsheimer és Walt könyvében bemutatta.
Tézisük lényege: az a mérhetetlenül nagy anyagi és diplomáciai támogatás, amelyet az Egyesült Államok nyújt Izraelnek, nem magyarázható meg stratégiai vagy erkölcsi alapon. A különleges kapcsolat nagymértékben egyének és szervezetek laza koalíciójának politikai hatására alakul. Ez a koalíció aktívan dolgozik azért, hogy az amerikai külpolitikát Izrael-barát irányba terelje.
Mearsheimer és Walt egyértelművé teszi, hogy ez a koalíció, vagyis az Izrael-lobbi egyáltalában nem valamiféle titkos összeesküvés, hanem nyíltan működő emberek és szervezetek összessége, amely még dicsekszik is roppant befolyásával. A két társadalomtudós azt állítja, a lobbi igen jelentősen meghatározza azt, hogy Amerika milyen álláspontot foglaljon el Irakkal, Szíriával, Iránnal, Libanonnal és természetesen az izraeli–palesztin konfliktussal kapcsolatban. Azt is állítják, hogy a lobbi által kierőszakolt politika sérti mind az amerikai nemzeti érdeket, mind pedig Izrael hosszú távú biztonságát. Sőt a lobbi befolyása alakítja Washington kapcsolatait Amerika fontos szövetségeseivel is, és növeli azt a veszélyt, amely valamennyi országra leselkedik a globális dzsihadista terror részéről.
A könyv két részre oszlik. Az első rész Az Egyesült Államok, Izrael és a lobbi címet kapta. A második A lobbi működésben címet. Az első rész fejezetcímei: A nagy jótevő; Izrael: stratégiai hozadék vagy ballaszt?; Az eltűnő morális eset; Mi az „Izrael-lobbi”?; Útmutató a politikai folyamathoz; A közbeszéd fölötti uralom.
A második rész fejezetcímei: A lobbi a palesztinok ellen; Irak és a Közel-Kelet átalakításának álma; Szíria célbavétele; Irán a célkeresztben; A lobbi és a második libanoni háború; Következtetések: mi a teendő?
A szerzők már könyvük elején leszögezik, hogy az Izrael érdekében hozott számos politikai döntés veszélyezteti az amerikai nemzetbiztonságot. Az Izraelnek a palesztin területek huzamos megszállásában nyújtott támogatás az iszlám világban mindenütt Amerika-ellenes érzéseket kelt, és ezáltal növeli a nemzetközi terrorizmus veszélyét, valamint nehezebbé teszi Washington számára azt, hogy más problémákkal foglalkozzon, mint például Irán nukleáris programjának leállításával.
Mearsheimer és Walt igen sok közvélemény-kutatás meglepő adataira is hivatkozik könyvében. Az amerikai nyilvánosság annak ellenére, hogy a véleményformáló média szinte csak az Izrael-lobbi szája íze szerint kezeli az Izraelt érintő kérdéseket, egyáltalában nincs azonos állásponton a kormánnyal. Például 2006 októberében a megkérdezettek 39 százaléka jelentette ki, hogy az iraki háború kirobbantásában és folytatásában kulcsfontosságú volt az Izrael-lobbi kongresszusra és Bush elnökre gyakorolt hatása.
A két egyetemi tanár leszámol azzal a széleskörűen hangoztatott nézettel is, hogy az úgynevezett olajlobbi vagy a kőolajban gazdag arab országok jelentős ellensúlyt képeznek az Izrael-lobbival szemben, ugyanis e lobbik érdeke pontosan az ellenkezője annak, mint amilyen politikát ma folytat Washington az Izrael-lobbi hatására. Mind az olajvállalatoknak, mind pedig az arab országoknak létfontosságú az olajkitermelés és a szállítási utak biztosítása, amit súlyosan veszélyeztetnek az Egyesült Államok közel-keleti katonai akciói és az Irán elleni esetleges katonai fellépés.
Leszámolnak azzal a mítosszal is, hogy Izrael bármilyen stratégiai értéket jelentene a hidegháború után az Egyesült Államok számára. A hidegháborúban ez még így volt, hiszen Izrael ellensúlyt képezett a szovjet terjeszkedési törekvések feltartóztatásában, de a mai helyzet ennek ellentettje: Washington stratégiai érdeke az lenne, hogy az arab államokkal tartson fenn szövetséget.
Ami pedig a morális indoklást illeti, Walt és Mearsheimer bemutatja, hogy Izrael a világ demokratikus berendezkedésű országai közül a legsúlyosabb emberjogi és emberiség elleni bűnöket követi el.
Kivesézik azt az álságos érvet is, hogy a két országot – az Egyesült Államokat és Izraelt – a kölcsönös terrorista fenyegetés kapcsolja össze. Az ok-okozati kapcsolat pontosan fordított. Az Egyesült Államok nem azért kötött szövetséget Izraellel, mert hirtelen felfedezte, hogy közös veszélynek vannak kitéve a „globális terrorizmus” részéről. Éppen ellenkezőleg: az Egyesült Államoknak jórészt azért van „terrorizmusproblémája”, mert régóta támogatja Izraelt.
Ami pedig azt a nagy buzgalommal terjesztett tévhitet illeti, hogy a mozlimok az Egyesült Államokban az ott uralkodó szabadságot gyűlölik, egyebek között idézik a Pentagon tudományos védelmi tanácsának 2004-es jelentését, amelyben az olvasható, hogy „a muzulmánok nem »szabadságunkat« gyűlölik, hanem politikánkat”. A 2001. szeptember 11-i terrortámadásokat vizsgáló bizottság pedig elismerte, hogy „az arab és a muzulmán világban az Egyesült Államoknak az izraeli–palesztin konfliktussal kapcsolatos politikája és iraki politikája az, amelyről a nép széltében-hosszában beszél”.
Egyébként az Izrael-lobbi hatalmas erőfeszítéseket tesz annak érdekében is, hogy a közbeszédben ne úgy állítsák be a palesztin területek izraeli megszállását és az ebből fakadó konfliktust, mintha az az Egyesült Államok és a világ szempontjából központi vagy fontos kérdés volna, hanem marginálisnak fessék le. A szerzők könyvük végén kifejezik reményüket, hogy munkájuk hozzájárul az általuk felvetett kérdések nyílt megvitatásához.
Annak ellenére, hogy az Izrael-lobbi mindent megtett ennek megakadályozására – beleértve a sikeres nyomásgyakorlást, a nyílt viták akadályozását úgy, hogy a vitát rendező egyetemeket anyagi hozzájárulások megvonásával fenyegette –, Mearsheimer és Walt vágya talán még eredeti elképzelésüknél is jobban teljesült.
Bátorságukat tehát siker koronázta.
Ugyanakkor feltehető a kérdés, vajon akad-e Magyarországon egy-két, hozzájuk hasonlóan bátor társadalomtudós, akik megvizsgálják, nálunk van-e hasonló jelenség. Mint például a bevallottan a piacról élő sajtótermékek mély hallgatása a fogyasztóikat vélhetően nagyon is érdeklő olyan kérdésekről, mint Simon Peresz izraeli elnök kijelentése országok, közöttük Magyarország „felvásárlásáról”. Mégpedig olyan, magukat szuperbátornak lefestő hírközlők, amelyek a többség legmélyebb érzéseit sértő „jelenségekről” máskor látható örömmel adnak részletes beszámolót azzal az indoklással, hogy „az embereket érdeklő kérdések” nem hallgathatók el.
Valóban nem hallgathatók el.
origo.hu
Lelepleződött Magyar Péter valódi arca, amit el akart titkolni
