Górcső és górtyúk

Vannak szavaink, amelyek önállóan nem, csak szólásokban élnek. Ilyen szó például a górcső. Ki tudja ma már, hogy mit jelent? Szólástárainkban azonban kivétel nélkül szerepel. Górcső alá vesz: alaposan, tüzetesen megvizsgál valamit. Így szerepel Bárdosi Vilmos Magyar szólástárában is. Forgács Tamás mai sajtónyelvi példákkal szemlélteti: „A lap ezután egyenként veszi górcső alá a hangoztatott vádakat” (Magyar Nemzet, 2002. ápr. 19.).
A górcső tehát valamiféle eszköz lehet, amellyel jobban megvizsgálhatjuk a dolgokat. Elárulom, nem más, mint a mikroszkóp. Milyen érdekes: a köznyelvben idegen szóval jelöljük ma már az eszközt, de a szólás megőrizte a régi, nyelvújítási, nyelvjárásainkba s így a régi magyar nyelvi múltba visszavezető formát.
A górcső szóról sejthetjük, hogy összetétel: a cső érthető, de mi lehet a gór? Egy régi, elavult tájszó: hosszú (lábú). Így már egészen érthető a nyelvújítás szava: hosszú cső, esetleg hosszú lábakon álló cső.
A nyelvújítás szótára szerint Bugát Pál alkotta 1836-ban. Bugát szerint a gór jelentése: igen nagy. Bizonyság erre a górdió, a górtyúk és a goromba szó gyökere. Ez utóbbira nem találtam bizonyítékot, de az első két szó mellett a tájszótárban megjelenik a górkakas is. A nagy tarajú kakast nevezik így. A górtyúk nagy testű, hosszú lábú tyúk. A górdió óriás diófajta. Illetve egy palóc példa szerint a górra nyírt haj körülnyírt, nyakig érő (hosszú) haj. Tehát a gór jelentése: nagy, hatalmas, hosszú.
Nagyon messze mennénk, ha a gór- teljes szócsaládját jelentéstani vizsgálatba vonnánk. Mindenesetre föltűnő, hogy a gór- egyik magas magánhangzós alakváltozata, a gör- éppenséggel ellentétes jelentéssel bír: hajlott, görbe (mint például göröngy, görbe, görcs, görgő stb.). Több hasonló alakú, magas–mély magánhangzókban különböző szó esetében találunk ilyen intenzitásbeli (erősségbeli) különbséget, például: ér – ár, kever – kavar, lehel – lohol, libeg – lobog, röppen – roppan. És ha a gór szó igei alakját is nézzük, a jelentése: dob, hajít (elgórta a követ – eldobta a követ). Érezhető benne a nagy intenzitás. A gör- forma önálló igeként nem él, de úgynevezett passzív igetőként ott van számos, kisebb intenzitást (valaminek a behajlítását, összehúzódását, gurítását, szórását) kifejező igénkben: görbeszt, görböl (kallantyúval lezár), görbül, görcsöl, görget stb. Vagyis azt mondhatjuk, hogy a gór és a gör egy nagyobb, rokon jelentésű, de különböző intenzitást kifejező szócsalád két alaptagja.
A „górcső alá vesz” szólásunkban megőrződött egy régi tájszó, amely korábbi jelentésbeli mezőre, összefüggésre nyit kaput.
A jelentések búvárlása igen érdekes terület, és könnyen eshetünk a „minden mindennel összefügg” csapdájába. Erről azonban most nincs szó. Csak arról, hogy egy korábbi nyelvállapotban az egymással összefüggő, motivált jelentések száma sokkal nagyobb volt. A XIX. században még inkább hittek ennek a nyelvészek, s így rekonstruálták a régi magyar nyelvet, majd következett egy olyan korszak, amelyben kizárólag a pontos adatok, az adatolható nyelvi tények számítottak, és körbe- s különösen visszanézni, visszavezetni, távolba nézni nem volt tanácsos. Most ismét egy fordulat előtt állunk: a kognitív nyelvészet az emberi agy működésének, a jelentések szerveződésének kutatásával ismét elkezdett érdeklődni olyan kérdések iránt, amelyeket korábban kevéssé tartottak tudományosan megközelíthetőnek.
Örülhetünk annak, hogy a górcső legalább sajtónyelvi szólásként tovább él, ezért is vehettük ma górcső alá a gór szócsaládot, s tehettünk izgalmas, kalandos utazást a magyar nyelv egy kis szegletében.