A szovjet zóna országainak többségében a rendszerváltozás végbement, olyan simán, amennyire az egyáltalán lehetséges volt. A fő vonásokat az a stratégia határozta meg, amelyet a nagyhatalmak dolgoztak ki. A helyi megoldás finom részleteit a történelmileg kialakult helyi erők küzdelme határozta meg. Végül is kezdjük felismerni a rendszerváltozás valódi stratégiáját, amit világosan megfogalmaztak, csak mi nem akartuk megérteni. Az eltelt tizenhét év alatt a helyben és pozícióban maradt posztkommunisták a korábbi, illetve új szövetségeseikkel összefogva szinte mindenütt privatizálták a néphatalmat, a népvagyont, a médiát, a kultúrát, egyszóval mindent.
Ez a győztesek számára teljesen ésszerű megoldást jelentett, hiszen így cserébe egy kipróbált, jól edzett komprádor adminisztrációt kaptak. A tizenhét év tapasztalatai alapján nagyon valószínűnek látszik, hogy ezt a megoldást nem is a vesztes követelte ki, hanem az alkudozásban gyakorlottabb győztes ajánlotta fel. De ez a lényeget nem érinti. Az utódállamokban a proletárdiktatúra komprádor demokráciává alakult át. Az így kialakított valamiről a világsajtóban azt mondják, hogy „demokrácia”. Az idősebbek ezen nem rázkódtak meg, mert Sztálin, Rákosi stb. rendszerei alatt hozzászoktak ahhoz, hogy a „népi demokráciáról” is azt hirdették, hogy az is demokrácia, csak a színpadi kellékek különböznek egy kissé.
A népi demokráciát Jaltában zúdították a nyakunkba, ezt a mostani micsodát, a komprádor demokráciát pedig Izlandon és Máltán. Ez az utóbbi években a szemünk láttára alakult át komprádor diktatúrává. Be kell azonban vallanunk, hogy a sors kegyes volt hozzánk, mert ha a rendszerváltozás stratégiája a nyakunkba zúdította is a komprádor diktatúrát, az mégiscsak összehasonlíthatatlanul szelídebb valami, mint amilyen egy atomháború lett volna. Így hát azt hihetnénk, hogy figyelmünket most már olyan veszedelmekre összpontosíthatjuk, amelyek a Föld túlnépesedésének és a várható klímaváltozásnak a következményeként fenyegetik az emberiséget. Ezek közül a legvalószínűbb az élelmiszer-, a víz- és az energiahiány miatt várható új népvándorlás, amelynek előszelét már világszerte észlelik. A fogyasztói társadalom neoliberális ideológiája, amely az önzésbe átcsapó egyéni szabadságot tekinti a legfontosabbnak, és az összes emberi tevékenységet a haszonnal méri, nagymértékben sietteti az említett veszedelmek kifejlődését, hiszen a „Termelj többet!, Fogyassz többet!, Szennyezz többet!” jelszavát ordítja folyamatosan minden hullámhosszon.
De baj van az alapelvekkel is. Felesleges bizonygatni, hogy az ember társas lény. Ez a történelem eddigi tapasztalatai szerint csak családi szervezésben volt biztosítható (másik lehetőség a hordába szerveződés lenne). Az az ideológia, amely az egyén szabadságát tekinti a legfőbb jónak, és az egyént tekinti a társadalmi szerveződés alapegységének, ellentétben áll a biológia törvényeivel. Ezt az ellentmondást csak akkor lehetne megszüntetni, ha az emberiség a családi szerveződésről áttérne a hordaszerveződésre. Ehhez azonban pillanatnyilag csak az őserdőkben, a világvárosok luxusnegyedeiben és nyomortelepein léteznek alkalmas feltételek.
A korábbi két diktatúrának, azaz a nemzetiszocialistának és a bolsevik szocialistának, valamint a most tombolni kezdő neoliberális diktatúrának közös jellemzője, hogy definiálja az emberiségnek azt a részét, amelynek kedvezni akar, és ezzel automatikusan ellenségnek deklarálja az emberiség többi részét. A diktatúrák egy idő után elfeledkeznek arról, amiért eredetileg harcba indultak, és csak a hatalom megtartását biztosító élcsapat korrumpálásával törődnek, az egyszerűség kedvéért a többi csoportot ellenségnek tekintik. Az egyre szaporodó ellenség soraiban azután előbb-utóbb felébred a szolidaritás, ezért remélni lehet, hogy a neoliberális diktatúra is az előző kettő sorsára jut.
Van azonban egy hely, ahol a „rendszerváltozás” nem valósult meg. Ez a hely Oroszország, ahol sem a gazdák, sem a szolgák nem változtak. Lényegében ugyanazok, akik voltak, és a szerepük sem változott. Valódi rendszerváltozás helyett egy veszélyes, instabil egyensúlyi állapot jött létre. Valószínű, hogy ez az állapot sokáig nem tartható fenn. Úgy tűnik, hogy a rendszer visszakeményedik az eredeti bolsevik állapot felé, amit a nép egyre nagyobb része még mindig emberségesebbnek tart, mint a neoliberális diktatúrát, amelyben a „versenyképes” ember a másik „versenyképes” embernek, sőt előbb-utóbb a másik farkasnak is farkasa lesz. A neoliberalizmus a hírhedt diktatúrák között a legembertelenebb. Nem jósolok nagy jövőt neki.
A szerző akadémikus, egyetemi tanár
origo.hu
Demeter Szilárd: Tudomány, politika
