Basta! (Elég!) – harsogta hetekkel ezelőtt Barcelonában a szép számban összegyűlt tüntető tömeg. Elég abból, hogy míg Katalónia Spanyolország nemzeti össztermékének csaknem az ötödét adja, addig 13 százalékot kap vissza a központi támogatásból! Elég abból, hogy miközben egymillióval nőtt a város agglomerációja (7,2 millió fő él a katalán fővárosban és környékén), évek óta egyetlen jelentős fejlesztés sem valósult meg, csupán autópálya- és vasútszakaszokat újítottak fel, de nem adtak át egyetlen teljes vonalat sem! Elég abból is, hogy eközben Madrid állandóan csinosodik és gyarapszik: vadonatúj autópályák indulnak sugárban a fővárosból, hatalmas új repülőtér fogadja az odaérkezőket, akik akár nagy sebességű vasutat, TGV-t is használhatnak.
Barcelonában eközben hónapok óta káosz uralkodik: a most épülő, Madriddal összekötő TGV-vonalon októberben hatalmas földcsuszamlás volt, amelyet még vagy húsz kisebb követett. A katalán fővárosba vezető három külvárosi vasútvonalat hetekre le kellett zárni. Az autóutak annyira bedugultak, hogy a helyi vezetés ideiglenesen eltörölte az – egész Spanyolországban csak itt létező – autópályadíjat. Ám ez sem segített: állandósultak a munkából való késések, egyesek már meg sem kísérelték, hogy eljussanak a munkahelyükre. Arról nem beszélve, hogy az utazóknak mennyi időbe tellett, hogy elérjék a repülőteret. Ráadásul nyaranta egész városrészek szenvedtek a többórás áramkimaradástól.
Minden katalán párt – ellenzéki vagy kormánykötődésű – maradéktalanul egyetért abban, hogy az infrastrukturális helyzet tarthatatlan. Talán majd a jövő tavasszal – a tervezetthez képest húsz év késéssel – megérkezik az első TGV Barcelonába. Eddig – kimondatlanul – a központi spanyol kormány úgy állt a kérdéshez: minek adjunk pénzt a katalánoknak, az úgyis nacionalizmusukat erősítené. Ám félő, hogy most a ló túlsó oldalára estek, ugyanis az utóbbi időben épp e kiéheztető taktika eredményeként elemi erővel lángolt fel a függetlenségi törekvés. „Jogot a döntéshez” – mármint hogy helyben dönthessenek a különböző fejlesztésekről, és ne a madridi kabinet bűvészkedjen a katalánok befizetéseivel. Ezzel a követeléssel zajlott le a december elejei tüntetés, amelyen szinte az egész politikai palettát képviselő új, főként fiatalokból álló tömörülések is részt vettek. A mélységes kiábrándulást a központi szocialista kormányban kiválóan jellemzi az a mondat, amely egy transzparensen virított: „Spanyolország az apám országa volt, nem az enyém!”
Paradox helyzet, hogy Madrid épp a közelmúltban szavazott meg a következő hét évre 30 milliárd eurót Barcelona infrastrukturális fejlesztésére, egyebek közt a repülőtér és a kikötő bővítésére. A függetlenség utáni vágy a jelen helyzetben – ahogy a madridi kormány nevezte, „katasztrófák hihetetlen egybeesése után” – természetesen megnő. Ám a közvélemény-kutatások megfontoltságra intik a helyi szinten több mint húsz éve kormányzó nacionalistákat: a katalánok 60 százaléka szükségesnek tartja a népszavazást a függetlenségről, ám jelenleg ezen csak egyharmaduk adná voksát a Spanyolországtól való különválásra.
Hasonlóan szavaznának a baszkok is. A madridi Zapatero-kormány sehogy sem tudja lezárni a katalánkérdésnél sokkal súlyosabb baszk terrorizmus ügyét. Baszkföld igen kiterjedt autonómiával rendelkezik, nem fizet egy eurót sem a központi költségvetésnek, ám egy kis elvakult csoport révén a tartomány állandóan visszazuhan az erőszak ördögi körébe. Az elmúlt hetek letartóztatási hullámára válaszul a Baszkföld függetlenségéért küzdő ETA újabb erőszakos cselekményeket követett el; két hete két biztonsági őrt megölt, majd egy hete robbantást hajtott végre egy baszk bírósági épület ellen. Az elmúlt 39 évben a szeparatista szervezet által elkövetett merényletekben 820 ember vesztette életét.
Sokkal békésebb folyamatok zajlanak Nagy-Britanniában. Az előző miniszterelnöknek, Tony Blairnek még azt is sikerült elérnie, hogy országában nem váltak igazi médiatémává a függetlenedési törekvések. „A történelemnek vagy tudatában vagy, vagy annak áldozataként végzed” – jelentette ki nem kevés önhittséggel a brit kormányfő, amikor 1997-ben kihirdette Skócia és Wales autonómiáját. Az utóbbi tíz év tapasztalatai mindenképpen őt igazolják: bár nem szűntek meg a szeparatista törekvések, kordában lehetett tartani őket. A skót nacionalizmus különösen azt követően erősödött meg, hogy az Északi-tengerben a Skóciával határos partok közelében nagy mennyiségű olajat találtak az 1960-as években. Eddig is láthattuk, milyen serkentően hat az emberek gondolkodására a pénz: ha többet vonnak el, az is, ha kevesebbet adnak vissza, az is, ha a jövőben nagy bevételekhez juthatnak, az is.
A XVIII. század elején Skócia egyesült Angliával – ezzel az aktussal jött létre Nagy-Britannia. A skótok az 1980-as években egyre jobban szorgalmazták a skót helyi törvények bevezetését, ami – mint hangsúlyozták – korántsem jelenti a tartomány kiválását az Egyesült Királyságból. A skótoknak elegük lett abból, hogy az angolok a londoni parlamentben lekezelően viszonyultak a skót problémákhoz. Függetlenedési vágyuk az 1980-as években érte el a tetőpontját, ekkor minden második skót úgy nyilatkozott, hogy szívesebben látná szülőföldjét független országként. Azóta ez a szám a felére esett, sokan elfogadták a londoni kormány decentralizálási törekvéseit. A Blair-kabinet ezt tovább erősítette az autonómia megadásával: a skót kormány felelősséget vállalt az egészségügyért, az oktatásért, az igazságszolgáltatásért, a lakáspolitikáért, a gazdasági fejlesztésért. A brit kabinet jogkörében megmaradt a kül- és a hadügy, valamint a gazdaság- és adópolitika, a szociális ellátás, a nyugdíjak és a társadalombiztosítás. A skót parlamentnek 1998-tól törvényhozó hatalma van a Skóciát érintő ügyekben. Különösen a pénzügyek területén akarnak többletjogokat szerezni, de nem zárják ki az Egyesült Királyság parlamentjétől való teljes függetlenedést sem, egy föderáció vagy konföderáció jogintézményének keretén belül. A teljes különválás Nagy-Britanniától az általános nézet szerint gazdasági öngyilkossággal érne fel.
Az idén tavasszal lezajlott skót parlamenti és elnökválasztásokon érdekes eredmény született. A nacionalista tömörülés, a Skót Nemzeti Párt, amely a skót függetlenség elérését tűzte zászlajára, Alex Salmond vezetésével – ha minimális többséggel is, de – megnyerte a választást. A kérdés csak az, vajon hogyan tud majd együtt dolgozni azzal a konzervatív Alex Fergusonnal, aki minden idegszálával elutasítja a függetlenséget.
Belgiumban még ennél is bonyolultabb a helyzet, az ország leghosszabb és legsúlyosabb válságát éli. Egyesek már a fekete zászlót is kitűzték, Belgiumnak vége. A két nagy államalkotó nemzet, a flamandok és a vallonok, másként a holland és a francia ajkúak közt több mint fél éve elveszett az eddig oly csodált „belga kompromisszum”. Ha korábban nem is volt teljes az egyetértés, a felek végül mindig megtalálták a mindenkit kielégítő megoldást. A flamandok szerint, akik a 10 milliós országban 60 százalékos többségben vannak, ez a folyamat úgy zajlott le, hogy a végén hollandul hangzott el a beleegyező „igen” szó. Most ennek vége – legalábbis ezt állítja a flamand kereszténydemokrata párt vezetője, Yves Leterme, akinek tömörülése megkerülhetetlen a belga kormányalakításnál. Ő és pártja nem hajlandó meghajolni a vallon igények előtt.
Leterme a hetekben adta vissza kormányalakítási megbízását II. Albert belga királynak, aki a flamand liberális Guy Verhofstadt volt miniszterelnököt bízta meg azzal, hogy találjon kiutat a Belgiumot június tizedike óta kínzó alkotmányos válságból. Belgiumot – kis túlzással – úgy kell elképzelnünk, hogy mindenből kettő van, mármint a politikai pártokat illetően: flamand és vallon kereszténydemokraták, liberálisok, szocialisták. Ha viszont az azonos nézeteket vallók közt nem alakul ki összefogás, igen nehéz összekovácsolni egy koalíciót. Most nagyjából ez a helyzet. Verhofstadt valószínűleg megpróbálja összehozni a három nagy párt együttműködését, a nemzeti koalíciót, de szakértők szerint az ilyen megoldás megnehezítené még az ideiglenes kormányzást is.
Bár látszólag Belgium fél éve jól megvan kormányzat nélkül is, az autonóm régiók viszik az ügyeket, azért már érezhetők az elmaradt gazdasági döntések következményei. Például nincs költségvetés, ennek hatása eurómilliárdokban mérhető. A múlt hét végén Brüsszelben több tízezren tüntettek az emelkedő energia- és élelmiszerárak ellen. A nemzeti bank megsaccolni sem tudja, vajon hány milliárdos befektetéstől esett el az ország az elmúlt hat hónapban. A másik felbecsülhetetlen veszteség: az államról külföldön kialakult kép, amelyből sok minden kiderül, de hogy Belgium stabil, megbízható ország volna, az nem.
Mély sértettségi állapotnak kell lennie ahhoz, hogy egy koalíciós vita kapcsán az állam létét kockára tegyék. Az 1815-ös bécsi konferencián döntöttek az európai nagyhatalmak Belgium létrehozásáról, mintegy ütközőzónaként. A francia nyelv dominált az országban, a vallonok nem is akartak megtanulni hollandul. Az ipari fejlődés szintén a vallon területeken ment végbe: itt voltak a bányák, a nehézipari üzemek, a gépgyártás. A második világháború alatt a flamandok az „ördöggel” is szövetkeztek volna „természetes ellenségük”, a vallonok ellen, akik egyesek szerint valóságos gyarmatosítóként viselkedtek velük szemben. Közülük így nem egy beállt a megszálló német hadseregbe.
A hetvenes évek végétől Flandria és Vallónia autonómiát kapott, amelyhez harmadik önkormányzati egységként 1989-ben Brüsszel és térsége is csatlakozott. Az utóbbi években azonban fordult a kocka: „a szegény parasztfiúból”, Flandriából gazdag felnőtt lett, kellett ehhez a korábbi nehézipar leépülése, és a flamandok alkalmazkodóképessége a változó világhoz. Ma Flandria tartja el – évi 12 milliárd euró többletbefizetéssel – a vallon nyugdíjasokat, áttételesen a belga szociális rendszert.
Ám itt is érdekesek a közvélemény-kutatási adatok: a flamandoknak csak 11 százaléka támogatja a kiválást az országból, 15 százalék erősebb jogokat akar Flandriának, és több mint a fele Belgium fenntartása mellett voksolna. Mondják, országként Európa politikai felépítéséhez leginkább Belgium hasonlatos, legalábbis ahhoz, amivé a földrész válhat. Ha ez nem, illetve csak így, akadozva megy egy tízmilliós modell szintjén is, akkor valóban érdemes kipróbálni nagyban?
Révész Máriusz
Révész Máriusz súlyos balesetet szenvedett
