Kerényi Lajos piarista atyát mindenki úgy ismeri, mint a betegek és elesettek gyámolítóját, aki több mint ötven éve látogatja a fővárosi egészségügyi intézményeket. Sokan találkozhattak már önnel egy-egy pesti kórházban, azt azonban kevesen tudják, mi indította el több mint ötven éve ezen az úton.
– Miután leérettségiztem, majdnem orvosi pályára mentem, az élet azonban úgy hozta, hogy végül piarista lettem. A Rákosi-rendszer alatt, az elhurcolások idején kerültem kapcsolatba a pasztorációval. Ekkor tört be az immanens világszemlélet, amely csak evilági dolgokra koncentrál, mint a kincs, a hír, a gyönyör. Az emberek kiüresedtek, és kiveszett belőlük minden, ami szép és nagyszerű, elkezdődött a mítosztalanítás, ami ma is tart. Majd pappá szenteltek, és a rendszer azonnal komoly figyelmet szentelt a működésemnek. Két bűnöm volt a szemükben: az ifjúsággal és a betegekkel való foglalkozás. Azt mondták: „jegyezze meg, magának a templomban a helye, és aki van olyan bolond, hogy bemegy oda, annak mondja a hülyeségeit, de maga nem mehet sehová”. Azt válaszoltam, Jézus nem azt tanította, hogy bent maradván tanítsatok, hanem elmenvén tanítsatok minden embert.
– Emlékszik még arra, hogy mikor látogatta meg az első beteget?
– Első állomáshelyemen, Budapest-Krisztinavárosban behívtak az onkológiára egy beteghez. Beszélgettünk, próbáltam lelket önteni bele, de láttam, hogy más súlyos beteg is van a szobában, így hozzájuk is fordultam. Legközelebb már a szomszéd szobába is benéztem, és így tágult a kör. Végül ez addig bővült, hogy hosszú ideig harminc kórház betegeit látogattam. Ma, nyolcvanéves fejjel tíz kórházban szolgálok. A dolog érdekessége, hogy nem téríteni megyek, de az emberek rendre mindig megtérnek. Úgy szabad közelíteni hozzájuk, ami a mai embernek való. Sokan vannak, akik a négy legfontosabb értéket – szeretet, szép, jó és igaz –, igénylik, mégsem tudják kimondani, hogy Jézus. Ez az út azonban már az üdvösség felé vezet. Volt olyan is, aki feltette nekem a kérdést a kórházban, hogy „megéri ez nekem?” „Maga fejkvótát kap” – vágta a fejemhez. Azt válaszoltam, hogy „az Isten áldja meg, soha nem hallott maga szeretetről meg hivatásról?” Erre ő kijelentette: „na, ne játsszuk meg magunkat, a pénz itt minden”. Sajnos ez most a mentalitás. Ebből is látszik, hogy a legfontosabb, választ adni az emberekben felmerülő kérdésekre, és értelmessé tenni a szenvedést. Péter apostol mondta annak idején: „úgy éljetek, hogy választ tudjatok adni azoknak, akik megkérdeznek reménységetek okáról”. Főleg azoknak van szükség a reményre, akik az alkohol, a kábítószer, az indulati élet és a szex szorításában vergődnek. Ki kell vinni az országot ebből a rettenetes állapotából, amit nem új kormányok, hanem az új ember tud véghezvinni.
– Visszatekintve a maga mögött hagyott több mint ötven évre, mindig egyformán szívesen látták a kórházakban?
– Dehogy, ez eleinte nagy harc volt. Rengeteget büntettek, nagyon sok kudarc ért emiatt. Főként a fullajtár kis kommunisták idétlenkedtek, az orvosok nem, mert ők tudták, miről van szó. A betegekkel is vigyázni kellett, mert ha nem voltam elég óvatos, akkor feljelentettek. Ahogy mondani szokás, ha kidobtak az ajtón, akkor visszamentem az ablakon. Számtalan alkalommal bevittek, leszidtak, elhelyeztettek. Egy alkalommal egy belügyes ember akart elvitetni. Mondtam neki, hogy „amit teszek, az nem bűntény, ha szeretettel fordulok az emberekhez, akkor ne idétlenkedjen velem”. Azt válaszolta, hogy „ha még egyszer beteszem a lábam a kórházba, akkor megjárom”. Abban a pillanatban, amikor elengedtek, mentem a következő kórházi osztályra. Egy másik alkalommal egy, az Állami Egyházügyi Hivatalban dolgozó férfi feleségével futottam össze az esztergomi kórházban. Nem sokkal később behívattak a Lendvai utcába, ahol a Fidesz-székház volt, és ott nagyon leszidtak. Azóta is be-bemegyek oda, csendben leülök, és nosztalgiázok. A helyzet azóta sokat változott, ma már nincs ilyen. A rendszerváltás után az emberek is sokat változtak, amit egy konkrét példán keresztül lehet igazán megérteni. Egy alkalommal egy hitetlen ember megszólított, és büszkén vágta a fejemhez: „Ateista vagyok!”. Erre csak annyit mondtam: „Irigylem önt, nagyobb hite van mint nekem, mert a semmiben hisz, ami nincs, én viszont abban, aki van.” A botorkáló, megtévesztetett embereknek gyakran idézem a természettudós Heisenberg megállapítását: „Az a sok csodálatos szerveződés és rend, amit a tudomány a mikro- és makrokozmoszban tapasztal, elképzelhetetlen alkotó, teremtő intelligencia nélkül.” Az Úr ugyanis hatalmas erőtérrel rendelkezik. Manapság egyre kevesebb ilyen eset van. Nem látok embereket Isten nélkül meghalni.
– Mégis mintha óriási bajban lenne az emberek lelkivilága. Többen azért aggódnak, hogy míg a gazdasági problémákat egy helyes pénzügyi politikával rövid idő alatt helyre lehet hozni, a lélek gyógyítása sokkal fáradságosabb feladat. Egyetért ezzel?
– Visszatekintve a két világháború közötti időre, akkor hazánk nagyon szép és komoly magaslatra jutott el a kultúrában, világszemléletben, jövőképben, vallásosságban. Kevés volt az öngyilkosság, a magzatölés, a válás, és egészségesebbek voltak az emberek. Aztán jött a vadkommunizmus. A Rákosi-korszak mindent megtett, hogy felszámolja az elért eredményeket, de mégsem tudott igazán nagy sikereket elérni, ez mutatkozott meg ’56-ban. Mi sem mutatja ezt jobban, mint hogy akkor majdnem minden diák azonnal hittanos lett. Mára ez a helyzet, köszönhetően a Kádár-rendszernek, teljesen megváltozott. Lekopott valami az emberről, mindenki fél, tart valamitől, ma már alig van hittanos. A Kádár-rendszer több mint harminc éve a smirgli évei voltak, kiölték az emberekből a lelket. Íme a mítosztalanítás. Üres az emberek lelke, kiégett belőle minden, ami szent, és lassú a gyógyulás.
– Milyen szerepet tölthetnek be az egyházi oktatási intézmények a gyógyításban?
– Az oktatásban is vadliberális őrület van. Azt mondják, hogy a gyerekeket nem lehet fegyelmezni, mert sérül a személyiségük. Minden szinten korlátozzák a lehetőségeinket, de ennek ellenére az egyházi iskolák mégis egyre népszerűbbek. Mind többen és többen szeretnének beiratkozni hozzánk, és évről évre többen érdeklődnek a hittanóráink iránt. Az ország vezetői, a „csodamatadorok” látják ezt, ezért is szorongatják az egyházi oktatási intézményeket azzal, hogy megvonják a fejkvótákat. Most komoly nehézségekkel küzdenek az iskoláink, de azért működnek.
– Több mint ötven éve látogatja a kórházakat, így önnek igazán van összehasonlítási alapja a területet illetően. Milyen állapotban van most az egészségügy?
– Siralmas állapotok uralkodnak a kórházakban, könnyezve járom végig azokat az intézményeket, amelyeket halálra ítéltek. Ott van a Szabolcs utcai kórház, amelyet csaknem ötven éve látogatok, és most nosztalgiázva búcsúztam el, mert ma már alig néhány beteg keresi ott a gyógyulást pár napig. Egykor orvostovábbképző központ volt, remek felszereltséggel, és maholnap ledózerolják. Kedvenc kórházam, a Rókus hasonló helyzetben van. Azt is fél évszázadon keresztül látogattam, és ma kong az ürességtől, csak egy-két osztállyal működik. A nővérek teljes elkeseredettségben dolgoznak. Minden természetellenes, és minden erőltetett. A bili kiborulóban van.
origo.hu
Honnan jön a pénz? Így hazudozik Magyar Péter a külföldi támogatásairól
