Zátonyi

Többször elhatároztam, hogy kisajátítom a nevét, kitalálok mögé egy irodalmi alakot. Mondjuk egy fényképészt. „Zátonyi macskajajosan ébredt, jócskán ebédidő után.” De hogy találjak ki valakit, aki már létezik? Ráadásul történetesen fotóművész. Kosztolányi kérdezi, létezhet-e olyan fikció, mely arra épül, hogy egy budai bérház két különböző emeletén egy időben él egy-egy Kosztolányi Dezső, akik mindketten írók, és nem rokonok. Ilyen regény nincs, állítja, ezt a valószínűtlenséget csak a valóság engedheti meg magának. Maradjunk hát az igazi Zátonyinál. Elmentem a kiállítására – lebontották már, de azért elárulom a címét: Fehér árnyak –, úgy tűnt, egyedül vagyok a hajdani gyári csarnok falai közt, ám amikor a lépcsőfordulóból kiléptem, ismerős jött szembe. Meglepetten bámult, köszöntöttük egymást. Fényképész ő is, kezet fogtunk, ahogy mindig, ha véletlenül összehoz bennünket a sors. Beszélgettünk is, pedig rövid beszélgetéseinket sem szeretem azóta, amióta tudom, hogy hosszú, tartalmas jelentéseket írt, néha önként is, gondolom, tisztes summáért. Visszafordult velem, szótlanul ballagtunk egyik képtől a másikig. A harmadánál tartottunk, amikor magától válaszolt a fel sem tett kérdésre.
Nekem ez nem megy, nézett rám azzal a kétségbeesett tekintettel, amit képtelen vagyok megszokni. Nincs a képeimben érzés, mondta. Üresek. Nincs bennem szeretet.
Nem is volt, kérdeztem.
Talán volt, felelte. Talán vissza kéne szereznem.
Elbúcsúzott, kezet fogtunk, elment. Visszaballagtam az első képhez. Vajon ha nem találkozunk, törtem a fejem, ha nem mondja azt, amit mondott, vajon ugyanúgy nézem ezeket a fényképeket? Tudom a választ: nem. Soha semmit nem nézünk, nem teszünk ugyanúgy, ahogy tettük volna. A máskor ugyanaz nem létezik, mert a máskor ugyanaz máskéntet is jelent. Soha nem alszunk, dolgozunk, olvasunk, szeretkezünk ugyanúgy. Amit ma írok, talán tegnap, talán holnap írnám meg jobban. Talán rég meg kellett volna írnom, talán soha nem is kellene. Egy a biztos: amit most írok, azt írom most. Olyan ez, mint a fényképezés, az élet: sikerül-e elcsípnünk a megfelelő pillanatot.
Amikor megismertem, fényképezőgép lógott a nyakában. Vagy a vállán a fotóstáska? Mindegy: ott volt nála a gép. Akkoriban a KSH könyvtárában dolgoztam, érettségi után, öt-hat hónapig. Nehéz emberek menedéke volt a Statisztika könyvlabirintusa – és olyan léhűtőké, mint én magam –, Bibó már nyugdíjba ment, de a raktár tele volt megtért disszidensekkel, egyetemről kiebrudalt, „kétes elemekkel”. Kölcsönkérte a pisztolyomat. Ötlövetű, forgótáras belga mauser, bagóért vettem egy cigány fiútól falun kölyökkoromban. Valami klip forgatásához kellett nekik, ami figyelemre méltó, mert akkoriban a klip műfaja még nem létezett. Megnéztem egy-két botrányos koncertjüket. A magyar punk születésének pillanatai voltak azok, a kérészéletű Spions – Molnár Gergely, Hegedűs, Kurtág és Zátonyi –, belőlük nőtt ki később minden, URH, Kontroll, Európa Kiadó. A katonaságnál is egymásba botlottunk, engem őrszázadba vetett a rossz sorom, hat hónap alatt száz huszonnégy órás szolgálatot adtunk Szegeden, Mezőtúron, Hódmezővásárhelyen és egyebütt. Centijét vágó „öreg” katona volt Kiskunfélegyházán, faragatlan és megkeseredett, akárcsak én – a fegyveres testületekben töltött idő kevesekben erősíti a jót –, de azért a kantinban felvillanyozva mesélt a terveiről, hogy Párizsba, Londonba, New Yorkba készül a többiek után, alakul már a lemez is, Paloma Picasso tervezi a borítót. Katona volt még, amikor felvételizett az Iparművészeti Főiskolára. Fel is vették, de Lipcsébe küldték, mert Magyarországon nem létezett fotóművészképzés. Úgy mesélték, a felvételije gyorsan zajlott: berontott a terembe, a bizottság asztalára lökött egy kartondobozt, benne a fotóival, aztán elrohant, mondván, félnapos eltávozást kapott, sietnie kell, várják a csajok. Öt lipcsei év. Talán irigylem érte, pedig a demokratikus német republikában magam is megfordultam, rövid ideig a berlini Humboldt Egyetemen sikerült megbotránkoztatnunk diákokat és professzorokat egyaránt: azt hiszem, a létezésünk is sokkolta őket. Ahogy mozogtunk. (Lám, a szabadság képzete is milyen viszonylagos! Az NDK-ból nézve a kádári Magyarország már-már a szabadság üde virágoskertjének tűnt. Már-már.) Nincs sok irigyelnivaló azokon az éveken. A berlini Pergamon Múzeum? Vagy a Mitropa levese? És a csajok.
Néztem a képeket, és arra gondoltam, milyen jó nekem, hogy ezen a borús hétköznapi délelőttön egyedül lehetek ezekkel a fekete-fehér képekkel. Semmi témák: sivár tengerpart, távírópózna lelógó kábellel, gyomvert földkupac, hajókorlátra támaszkodó nő, szundikáló pasi a limlomjai között. Lakonikus, közönyös címek: Nagykovácsi, Sárospatak, Csíksomlyó, Newhaven, Párizs, mellettük a dátum.
Amikor Németországból hazajött, nem ment a haverok után, megszervezte a főiskolán a fotós szakot, és – hüledezve írom le – tanított. Az egykori tanítványai – sokan vannak, egy egész generáció – szeretik, jó cimborájuk lehetett.
Hajókorlátra támaszkodó nő. Háttal áll, vállán könnyű nyári ruha pántjai. Vajon szép az arca? Mélázik? Sír? Egy másik képen fejtetőn öszszekulcsolt kezek. Két férfikéz egymásba fonódó ujjai. Kitöltik a képet. Egészen a szélen, alig látszik, cigaretta, öngyújtó, három fröccsös pohár a lécekből ácsolt, fehérre mázolt asztalon. Másik kép: néger pali templomban mereng. Megint más: gazos homok előtt kopott padtámla, rajta vésett név és két évszám: élt ettől eddig. Az ő padja volt? Kiballagott a parti sétányra, leült, bámulta a felhőket, a nagy vizet. Peacehaven, 2003. Egy kép, amelyet nem értettem: híd vaskorlátjára csomózott, sötét szalag. Lobog, tépi a szél. Semmi esemény, csak a felhős égre fagyott pillanat. Másnap, amikor ismét erre tévedek, egy kerekes kocsiban ülő, gyöngén látó, tizenéves kislány az orrom előtt fejti meg egy pillanat alatt. Gyász? Kérdőn néz a szemüvege mögül az anyjára. Itt valaki meghalt, ugye?
Tíz nap múlva, otthon. A konyhában matatok, amikor a lányom berobban. Lelkes, túl van az utolsó vizsgáján. Hazafelé jövet megnéztem Zátonyi képeit, mondja. Egy lélek sem volt rajtam kívül. Látod, ilyen képeket szerettem volna csinálni két-három éve, amikor még a Zenitet használtam. És mégis csak álltam előttük, nem értettem, hogy lehet, hogy az egy kép. Mitől lesz a leghétköznapibb pillanat is ünnepélyes? Érted? A Kilimandzsárót, az egzotikus nyomort bárki lefotózza! De ezek közt nincs olyan, amit én is megcsinálhattam volna. Nem veszem észre, amit ő észrevesz. A valóság eltakarja előlem azokat a képeket, amiket ő meglát. Van valami kaja? Akartam írni a vendégkönyvbe, de semmi nem jutott eszembe.