Úgy érzi, most kárpótolták azért, hogy a közéleti szereplései miatt elesik a hivatalos állami elismeréstől, vagy pedig nem hasonlítgatja a két kitüntetést?
– Nem érzek semmiféle elégtételjelleget. Kétségtelen, többször megfordult már a fejemben, hogy esetleg talán én is kaphatnék Kossuth-díjat, de ismerem az erről döntők névsorát, és amíg ez a névsor marad, úgysem kaphatok. Ugyan nem hivatalosan, de egy országgyűlési képviselő még több évvel ezelőtt megüzente nekem: amíg egy bizonyos párthoz tartozom, addig ne is álmodjak Kossuth-díjról. Nem estem kétségbe. Nekem az az utam, amit odafentről kijelöltek számomra. Az alternatív Kossuth-díjnak pedig nagyon örülök, komoly és hiteles elismerésnek gondolom. Olyan emberektől kaptam, akikre mind emberileg, mind szakmailag felnézek, olyan rangos névsorba kerültem, írók, költők, művészek közé – mint például Wass Albert –, ami nagy megtiszteltetés számomra. Egyébként nem érzem ezt amolyan „csak azért is” díjnak, bár kétségtelenül van egy olyan jellege, hogy azok kapják, akikről lehet tudni, nem a hatalom emberei.
– Mindig fölemeli a szavát, és tettekkel is segít, amikor a zenészek bajban vannak. Ön vezényelte ősszel az anyagi gondok miatt leépítéssel, megszűnéssel fenyegetett zenekarok tiltakozó koncertjét. Mi lett ennek az akciónak az eredménye?
– Csak az, hogy ráirányult a figyelem a problémára. A MÁV- szimfonikusoknál egy időre megállt ez a folyamat, a Telekom-zenekar már túlesett az átalakuláson. Most a legnagyobb gond a rádiózenekarnál van: a rádió énekkaráról már sajnos levágták az egyharmadát, és megszakad a szívem miattuk. Mindezt egy olyan intézetben, amely azt írja a saját reklámtáblájára, hogy „nagyon zene”. Már maga a szóösszetétel is szörnyű.
– Lát kiutat a pénz híján egyre inkább ellehetetlenülő helyzetből?
– Csak az lehet a megoldás, hogy olyan emberek kerüljenek a megfelelő intézmények élére, akiknek fontos a kultúra, szívesen áldoznak rá, és nem azt nézik, hol lehet a legjobban spórolni rajta. Persze a kultúrát a legegyszerűbb lesöpörni, hiszen ez egy fogalom, nem lehet rajta túladni, nem olyan, mint egy repülőtér vagy egy kórház, amit egész egyszerűen kiárusítunk. A kultúra hiánya akkor csapódik majd le, amikor megszűnik az érdeklődés a művészetek iránt, s a média irányítja az emberek figyelmét egy semmitmondó, értéktelen világban. Pénz lenne, abban biztos vagyok, ha csak azt nézem, mekkora összegeket emlegetnek a különböző adócsalási perekben, mennyit költenek reklámokra, kampányokra, politikai célokra, és ahol csak lehet, megadóztatják az embereket. Van tehát pénz, csak nem jó helyre fordítják.
– Mi volt a legnagyobb, a zenével kapcsolatos élménye?
– Az egész életem egy csodálatos élmény – az, hogy ezen a pályán lehetek, azt tehetem, amit szeretek. Ez különleges adomány. Gyermekkoromban mindent erre a pályára tettem fel, és megadta a jó Isten, hogy sikerült. Ha másképp történt volna, nagy bajban lettem volna, hiszen semmi más nem vonzott. Nincs sem telefonom, sem autóm, sem nyaralóm, sem laptopom, sem internetem. Nekem kottáim vannak. Néha bekapcsolom a tévét, ha olyan a műsor, természetesen megválogatom az adókat, az m1-est például akkor nézem, ha jó meccset közvetítenek. Én a zenére és a családomra tettem fel az életemet; öt gyermekem van. Boldog embernek tartom magamat. Amikor a jó Isten a hiúságot vagy az irigységet „osztogatta”, messze álltam. Sosem izgatott, más mit kapott. Panaszra nincs okom, mindenhol jól érzem magam, a kollégáim szeretnek, nagyszerűek a növendékeim szakmailag, emberileg egyaránt.
– Mi az, amire még vágyik a szakmában?
– A teljes operarepertoárt szeretném elérni. Nem sok hiányzik belőle. Tizenkét Verdi-operát vezényeltem már, de még nem kaptam meg az ajándékkosárba a Don Carlost. Hiába tanítottam rengeteget a Mozart-operákat, még a teljes Don Giovannit és a Figaro házasságát nem dirigálhattam, és szeretném elvezényelni Wagner Trisztán és Izoldáját is. A többi Mozart-, Verdi-, Puccini-, Wagner-opera már megvolt. Nem a leporelló teljességéért vágyom a hiányzókra, hanem azért, hogy azonosulni tudjak ezekkel a csodálatos alkotásokkal, és elmondhassam őket úgy, ahogyan én érzem.
origo.hu
A betegek szeme láttára kellett újraéleszteni egy nőt a kecskeméti rendelőintézetben
