Baráti Kristóf szólaltatta meg a technikai képességek határát feszegető II. h-moll hegedűversenyt. Miközben Paganinit a hihetetlen virtuozitásért folyton ördöggel cimborálással vádolták, el kell ismerni, hogy művei nem pusztán a látványos futamokról szólnak, hanem bőven van bennük líraiság. Ez is nagy kihívás, nemcsak az akrobatikus virga, ilyen hosszan ugyanis valódi zene nélkül nem lehet lekötni a közönséget. Nem volt rossz Baráti Kristóf játéka, egy-két maszatos futamot vagy összekapott menetet leszámítva, amelyek különösen a híres La campanellában voltak szembetűnők. Antal Mátyás, a Nemzeti Énekkar karnagya bravúrosan tartotta össze a zenekart és a szólistát ezeken a pontokon. Mégsem nyűgözött le, mert bár nem mondom, hogy érzelemmentes lett volna az előadás, de a darab lényegesen több kifejezési lehetőséget kínált, mint amennyi végül átjött. Nekem sokkal felejthetetlenebb volt a pár perces ráadás, Bach E-dúr Jigje, amelyben nem a technika, hanem a zene dominált.
Mahler Dal a Földről szimfóniája hat tételével egészen más világ. Mahler maga sem volt boldog, amikor írta, meghalt ötéves kislánya, megtudta, hogy szívbeteg, és el kellett hagyja a bécsi operaházat. Ez a kínai versekre írt dalfüzér ezt a kétségbeesett, a halállal szembenéző, az élettől búcsúzó lelkiállapotot mutatja meg, és akár ez is lehetett az oka, hogy a közönség egy része nem bírta végigülni a hosszát tekintve is tekintélyes szimfóniát. A két szólista, Halmai Katalin és Fekete Attila szinte eljátszotta a történetet, annyira képszerűen megjelenítette a versek tartalmát, és a zenekar is rendkívül plasztikusan muzsikált. Kifejezetten jó Mahler-előadás volt.
(Az MR Szimfonikusok a Nemzeti Filharmonikusok bérletében, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, március 8., 19.30.)
origo.hu
Szijjártó Péter a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara új vezetésével tárgyalt
