Híres ember. Több alkalommal is a francia csapat orvosa volt a nyári olimpiai játékokon. Ezenkívül a Forma–1 hivatalos orvosaként tartják számon. Nemegyszer ellenszolgáltatás nélkül végzett el műtéteket, ezért is kapta a fair play díjat. A múlt héten ismételten ő operálta az AC Milan futballistáját, a brazil Ronaldót.
Magyar Nemzet: – Gratulálunk a nagydíjához! Itt jegyezzük meg, érdemeinek elismerésekor ritkán hangzik el, hogy ön sokoldalú sportoló is volt…
Gérard Saillant: – Valóban sokat sportoltam, maratoni távokon is futottam, és egyéb sportokat is űztem, például a teniszt, de alacsony színvonalon.
MN: – Talán egyetért velünk abban, hogy néha az alacsony szintű sportolás is van olyan fontos, mint az élsport.
G. S.: – Mindkettőre szükség van.
MN: – Hogyan került kapcsolatba a Forma-1-gyel?
G. S.: – Mindig nagyon érdekeltek a különféle sportok, olvasni gyakorlatilag a L’Équipe magazinból tanultam meg. Két sportág különösen vonzott – már a focin kívül, ami ugye, mindenkit érdekel –, az atlétika, amely alapsportnak tekinthető és az autósportok. Az autók egyfolytában lekötöttek, bár vezetni nem tudok olyan jól, hogy a versenyzésre is gondolhattam volna. Viszont a Forma–1-et nagyon érdekesnek találtam. Itt adva van a pilóta és a gép, de engem, mint orvost, főleg az fogott meg, hogy milyen csapatok veszik őket körül. Schumachert látjuk az élen, de egész sereg szerelő és mérnök sürög körülötte. Kik ők és mi a dolguk? Először csak magát az autósportot ismertem meg, de aztán a legjobb barátom, Jean Todt bevezetett a rali, majd a Forma-1 világába.
Kamuti Jenő: – Ön operálta például Michael Schumachert is.
G. S.: – Igen, őt is operáltam, aki sokat segít az Agy- és Gerincvelő Elváltozások Kutatóintézetét behálózó tennivalókban. Ráadásul nagy bajnok.
MN: – Mi az ön feladata a Forma–1-ben?
G. S.: – A Nemzetközi Automobil-szövetség (FIA) orvosi bizottságának elnöke vagyok, a FIA Institute-nak pedig – amit a motor és autósport biztonságának javítása érdekében hoztak létre – az elnökhelyettese. Az institute-on belül az a célunk, hogy megpróbáljuk az autósport minden kategóriájában ugyanazt a biztonsági színvonalat elérni, mint a Forma–1-ben. De a raliban például sokkal nehezebb a feladat. Minél alacsonyabb egy verseny színvonala, annál több balesetet látunk. A múlt évben csak Franciaországban tízen haltak meg a ralin, vezetők, navigátorok és nézők. És miért? Először, mert a vezetők nem olyan képességűek, mint például a többszörös világbajnok Sebastian Loeb. Másodszor, mert az autó nem olyan biztonságos, mint a Forma–1-es kocsik. Harmadszor, mert a nézők nem respektálják kellőképpen a versenyt. Negyedszer, mert az orvosi ellátás talán nincs olyan színvonalon, mint kellene, ugyanis nincs rá pénz.
MN: – Részt is vesz rendszeresen a Forma–1-es versenyeken?
G. S.: – Nem mindegyiken. Egy hónap múlva viszont az első futamra, Melbourne-be, és az ott tartandó kongresszusra elmegyek, amelyet azért szerveztünk meg, hogy az autósport iránt érdeklődő orvosoknak folyamatos továbbképzést tartsunk. Persze ennek a kongresszusnak a célja a toborzás is, hiszen a különböző sportágakban az orvosok általában önkéntes alapon végzik munkájukat, így aztán az orvosi színvonal sem állandó. Ugyanakkor a mai világban egyre kevesebb ilyen embert sikerül toborozni, ezért aztán különféle módon kell megnyerni őket.
K. J.: – Egy jó Forma–1-es pilótának mi a legfontosabb? A győzelem vagy a pénz motiválja?
G. S.: – Az biztos, hogy a Forma–1-ben rengeteg pénzt keresnek. Tudom, mi a helyzet más sportágakban, az atlétikában vagy a vívásban, mivel az iskolaévek alatt magam is tőröztem. Az a véleményem, hogy ez nem annyira a pénz, mint inkább az akarat és az intelligencia kérdése. Nagyon fontos, hogy a sportolónak életútterve legyen, tudja, mit szeretne elérni, és erre fizikálisan és mentálisan is készüljön fel. De a kérdésre válaszolva: nem hiszem, hogy a pénz az elsődleges, hanem elsősorban a tehetség, a munka és az intelligencia.
MN: – Egy fiatal versenyzőnek mit kell leginkább megtanulnia, elsajátítania?
G. S.: – Meggyőződésem, hogy egy gyereknek azonkívül, hogy írni és olvasni megtanul, az oktatási rendszereken belül aktívan sportolni is kellene. A legfiatalabb kortól egészen a 16-18 éves korig – kötelezően! Még akkor is, ha egyébként zenét vagy mást tanul elsődlegesen. Vannak sportágak, amelyek inkább munkaigényesek, és vannak, amelyek inkább tehetséget igényelnek. Talán kétféle sportot is kipróbálhatnának a fiatalok: egy munkaigényesebbet és egy tehetségigényesebbet, hogy eldőljön, melyikhez van jobban kötődésük. De nagyon fontos, hogy egyfajta mozgási kultúrát is megszerezzenek az általános műveltséggel együtt.
MN: – Néhány komolyabb baleset előfordult a múlt idényben is a Forma–1-ben. Félnek a pilóták, ha beülnek az autójukba? A félelem az ellenségük?
GS: – Biztos, hogy nem félnek. Ezek az autók gyakorlatilag azt az érzést keltik bennük, hogy elpusztíthatatlanok. Nyilván szükség van józanságra is a részükről, de egyértelmű, hogy nem félnek. Az utóbbi időben hatalmas fejlődésen ment át a sportág. Ha emlékeznek rá, volt olyan időszak, hogy a pilóták negyede nem fejezte be az idényt, mert meghalt. Manapság a legutóbbi haláleset Sennáé volt 1994-ben Imolában, azon a hét végén, amikor az osztrák Roland Ratzenberger szintén meghalt ugyanitt, egy nappal előtte.
K. J.: A Forma–1-ben létezik a fair play, hiszen annyi veszekedésről és ellenségeskedésről hallunk?
G. S.: – Igen, vannak veszekedések, de ezek inkább az adminisztratív és a technikai területet érintik. Érthető, hiszen hatalmas összeg a tét, és ezért van annyi jogi eljárás is. A hangulat azonban nem rossz, annak ellenére, hogy időnként a pilóták megsértődnek egymásra. Persze ez adódik abból is, hogy az autóversenyzés egyszerre egyéni és csapatsport is, és az érdekek néha ütköznek. A csapat állhat akár kétszáz emberből is. Ugyanakkor pedig – még akkor is, ha a csapat rosszul áll – a pilóta érdekelt abban, hogy sikereket érjen el. Hogy jobb legyen a társánál. Egy roszszabb csapat pilótájára is felfigyelhet egy jobb gárda az egyéni teljesítménye alapján. Tehát a pilóta egyszerre képviseli a csapat és önmaga érdekeit. Nehéz dolog ez, mégis azt mondom, igenis jelen van a fair play a Forma–1-ben.
K. J.: – Ami a sebészi karrierjét illeti, ez jó útlevelet jelent a sporthoz…
G. S.: – Igen, ez igaz. Mint sebész nagyon sok betegem van. A sportolók azonban másfajta pacientúrát képviselnek. Előttük tényleg nyitva áll éjjel-nappal az ajtóm. A sportsebészet önmagában technikailag nem nehezebb, mint néhány normál sebészeti beavatkozás. Ami igazán nehéz benne, az az, hogy figyelembe kell venni a sportoló karrierjének kilátásait. Azt, hogy hogyan történt a baleset, és hogyan lehetne a jövőben megelőzni, valamint hogyan lehet a sportnaptárba az ápolást beilleszteni. Ugyanannál a sportolónál például ugyanazt a sérülést másképp kezelném mondjuk az olimpia előtt hat hónappal, vagy az olimpia utáni évben, amikor még van három év a regenerálódásra. Ez sem könnyű, mert egyrészt arra kell törekednünk, hogy minden körülményt megvizsgáljunk a sérülés keletkezését illetően, megelőzendő a hasonló baleseteket, másrészt a sportoló minél előbb százszázalékos formában szeretne visszatérni a pályára. Számomra az operáció utáni időszak meghatározó, hiszen az orvos sokat tehet azért, hogy a sportoló visszakapja tökéletes formáját. Ha valaki csak 95 százalékos állapotban tér vissza, az már nem elég. Éppen ezért rendkívül fontos a sportorvoslásban, hogy a sebész ne csak saját szakmáját, de a sportot is jól ismerje.
MN: – Ön sok sikert ért el sebészként is. Mit tart a legnagyobb sikerének?
G. S.: – Azért vannak kudarcaim is. Persze akadnak olyan esetek, amelyek nagy nyilvánosságot kapnak, mint a múlt héten megoperált Ronaldo. Most a másik térde sérült meg ugyanúgy, mint nyolc évvel ezelőtt, és ezt kellett megműteni. Számomra a legnagyobb sikerek azok, amikor egy nagyon komoly sérülésből sikerül a segítségemmel teljes mértékig felépülnie egy sportolónak. Néha még barátságok is születnek a kapcsolatból, például egy motocross-világbajnok, aki a végtagbénulása után jött rendbe és nyert újra világbajnokságot – nem mellesleg – nagyon jó barátom. Sportorvosként nemcsak technikai segítséget nyújtok a sérült sportolóknak, de a felépülésük időszakában részt veszek az életükben is. Tehát a sportsebészetben az operációt megelőző időszak, illetve maga a diagnosztika és az utógondozás nagyon fontos, ezek nélkül az operáció önmagában semmit sem ér.
K. J.: – Osztályvezető főorvosként a sebészetben én mindig arra törekedtem, hogy olyan sebészkollégákat találjak, akik szintén sportoltak, hiszen minden téren sokkal jobban szót értettem velük.
G. S.: Igen, ezzel magam is így vagyok. Egy nagyon jelentős sebészeti főosztályt vezettem, ahol harminc sebészkollégával dolgoztam együtt. Érdekes módon, egy fiatal kollégával különösen jól megértettük egymást. Utólag kiderült, hogy a Paris-Saint-Germaine orvosa, és maga is rajong a sportért, elsősorban a futballért.
MN: – Mit gondol, mi kell a sikerhez, legyen szó akár a sebészetről, akár a sportról?
G. S.: – Először is eredeti gondolat kell hozzá, másodszor pedig jó eszközökre is szükség van, hogy amit kigondoltunk, meg is valósíthassuk. Kell persze akarat is, és kell egy kis tehetség. De azt hiszem, ha teszünk azért, hogy emberi minőségünket javítsuk, mindig rájövünk, hogy a tehetség igenis ott van mindenkiben. És nyilvánvalóan munka, munka és munka. A legnagyobbak mindig rengeteget dolgoznak. Itt van például Michael Schumacher, akiről már beszéltem, és aki nagyon közel áll hozzám. Ő nagyon tehetséges fiú, és elképesztő akaratereje van. Amikor valaki hatszoros világbajnok és hetedszer is odaáll, hogy megméresse magát, akkor már gyakorlatilag nincs mit nyerni, csak veszíteni. Ez már nem pénzkérdés. Tehát ha az ő példájából indulunk ki, akkor azt mondom, hogy szükség van egy olyan hatalmas munkabírásra is, amit én rajta kívül még soha senki másnál nem tapasztaltam. Legalább három-négy órát sportol naponta ma is. Mászik, focizik, testépítésben vesz részt, tornászik és így tovább. Amikor kimegy a ringre, gyalog vagy biciklivel járja körbe, hogy minden milliméterét feltérképezze. Minden részletét kívülről megtanulja. Sok pilótát ismertem, de egy sem dolgozik úgy, mint ő. Ezenkívül rengeteget beszélget a technikai beállításokról, a részletekről a mérnökeivel, mindig nagyon egyszerűen és szerényen. Ha mindent figyelembe veszünk, ez naponta nagyon sok munkaórát jelent. Hogy összegezzem a mondandómat: kell tehát a tehetség, de kell az ambíció és a munka is. Úgy nem érdemes semminek sem nekivágni, hogy megteszem majd, ha tudom, vagy ha úgy alakul.
MN: – Végezetül professzor úr, mit gondol a XXI. század sportjáról, a jövőről?
G. S.: – Vannak jelek, amelyek a sportot fenyegetik. Ötven éve a profi sport jelentett fenyegetést. Meg a pénz. Oda kell figyelni, hogy néhány nemzetközi sportszövetség ne kerüljön a szponzorok birtokába, akik adják ugyan a pénzt, de cserébe még a versenynaptárba is beleszólnak. A pénzkérdés azért nagyjából megoldott. Ami viszont nagy veszély: a dopping, és nem csak az élsportban. Magam is részt vettem jó néhány maratoni futáson, még csak nem is nagy versenyeken, és mivel orvos voltam, és nem is rossz futó, rögtön azt kérdezték, mit szedek. A másik, hogy korunkban az emberek elkényelmesednek. A civilizáció látszólagos előnyei miatt már nem is mozgunk, lépcső helyett liftezünk, gyaloglás helyett autózunk, metrózunk. A nagyszüleink még a mezőn dolgoztak, a szüleink már az irodában. Tehát egyre kevesebb fizikai munkát végzünk. Ugyanakkor az átlagéletkor egyre jobban kitolódik, évente három hónapot javul a várható életkor a civilizált világban. Azt kellene megértetni az emberekkel, mindenkivel, hogy ha nem is lesznek élsportolók, de – amint korábban említettem –, a mindennapi mozgásra nagy szükségük van! Az élsport is kell, mint egy kirakattevékenység, de korunkban nagy jelentőséget kap az alsóbb szintű sportolás, a testmozgás. Szerintem az a XXI. század egyik legnagyobb kihívása, hogy a társadalom jó kondícióban legyen. Hiszen ma már nem ritka, hogy néhányan 55 évesen nyugdíjasok. Ők mit csinálnak utána? Tévét néznek? Ha már fiatal korukban nem alakul ki a mozgáskultúrájuk, akkor esélyük sincs arra, hogy tévézés helyett inkább sporttal töltsék a szabadidejüket. Ez a XXI. század igazi tétje.
origo.hu
Orbán Viktor: Nincs többé Pride! – videó
