Betmen

Ez jó mese lesz, meglátod! Történt egyszer, hogy a szegény ember kecskéje megdöglött, de olyan hirtelen, mintha sose élt volna. Elbúsult a szegény ember, hogy most mi lesz, mert neki nincsen pénze másik kecskére, de még sánta tyúkra se, de azért tette a dolgát, talicskára dobta a kimúlt állatot, és eltolta a dögkúthoz. Ahogy ballag onnan visszafelé, látja ám, hogy felpántlikázott homokfutón közeledik a gazdag ember, akit mindenki csak basaparasztnak hívott. Valami igen furcsa mutatkozott rajta már messziről. A szegény ember szépen félreállt a bokrok közé, hogy utat engedjen, meg aztán ne látszódjon a lopott fával megrakott talicska. Éppen kalapot emelt volna, amikor a basaparaszt meghőkölte a lovát, és leugrott a bakról. „Mit szólsz az új ruhámhoz, földi?” – kérdezte, és pipiskedve illegette magát. A szegény ember kibenyhedt szemmel leste a basaparaszt hájas teste körül repkedő fekete köpönyeget, a tuskó lábára feszült fekete csizmát, a sárga bőrövvel díszített bugyogót és az álarcából meredő hegyes denevérfüleket. „Kerge lápi lidércet játszik kend?” – kérdezte a szegény ember, mire a basaparaszt elkomorult. „Maradj már, Jani! Eredeti betmenruha! A nászom küldte Csikágóból!”
Amikor a szegény ember hazaért, megvárta szépen, míg az asszony kitálalja a krumplis galuskát, és csak ebéd közben mesélte el, mit látott „Ha betmen, hát legyík betmen, mit törődik kend azzal! Inkább pucolja ki az istállót, etesse meg a jószágot, itt a tavasz, a házat is ki kellene meszelni!” – rikácsolta az asszony. De a szegény embernek attól a naptól fogva nem volt gondja semmire, szüntelenül a betmenruhán járt az esze. Elbújt a budi mögé, lehunyta a szemét, és mindjárt látta az éjfekete köpenyt a hozzá illő bugyogóval. Elképzelte, hogy az övre kis bőrzacskót kötne, abba tartaná a bicskáját, meg tenne bele tepertőt is, mert abból a szegény ember mindig tartott néhány szemet magánál. A sok henyélés meg álmodozás miatt nagyon megharagudott rá az aszszony, sokszor kergette a nyújtófával a sarki pizzériáig a szegény embert, aki addigra már elhatározta, dőljön össze ez a savanyú, férges világ, ő bizony nem nyugszik, míg szert nem tesz egy betmenruhára. Az ám! Abban megyen majd a templomba, és vasárnap délután abban fog kiülni a ház elé, hogy essen hasra mindenki a sárga irigységtől!
A következő héten éppen Dénes-napi vásár volt a szomszéd faluban. A szegény ember hamarjában felpakolta a szekerét, elhajtott a vásárba, ott aztán eladta gyorsan a talicskáját, a ferdére járt öreg csizmáját, az ekevasát, az asszony vállkendőit, a végén még a szekerét és a nagybeteg Zsuzsi lovát is. Amikor már semmije se maradt, belakott lacipecsenyével, homoki lőrét ivott rá, mert az volt a legolcsóbb, aztán járta a vásárt betmenruha után. Megállt minden sátornál, de sehol nem árultak betmenruhát. Délutánra már elpárolgott az ünnepi kedve, mert hiába szorongatta a rossz zokniba takart pénzét, a kívánsága csak nem akart teljesülni, ráadásul, mikor tizedszer állt meg bámészkodni a szűrszabónál, a mester műanyag vállfákkal dobálta meg, hogy eltakarodjon onnan!
Már ennyiből is gondolhatjátok, hogy a szegény ember betmenruha nélkül, mezítláb poroszkált haza. Az országúton ráesteledett, de olyan csikorgó bánat rágta a lelkét, hogy amikor a pléhkrisztushoz ért, nem imádkozott hozzá az árokpartra térdepelve, hanem szemrehányást tett neki. „Uram! Megérdemeltem volna a betmen-ruhát! És még te hirdeted magad mindenhatónak?” Amikor hazaért, megkérte az asszonyt, hogy még az éjszaka süssön lágy kenyeret, ő maga pedig nekilátott dohányt vágni, aztán paprikás szalonnát készített a tarisznyájába. Éppen hajnal hasadt, amikor kitárta a fakaput, és útnak indult. Az asszony keservesen sírva állt a kerítésnél, hiába vigasztalta a szegény ember. „Ne ríjál, Rózsikám, visszajövök maholnap, mire a levelek megint lehullanak, de nekem most Csikágóban van dolgom!”
Sok didergős tél és napszagú nyár telt el, a basaparaszt fényes betmenruhája már rég a padláson dohosodott a fateknőbe dobált rongyok között, de a szegény ember még mindig nem tért haza. Az asszony megöregedett, a dereka elvásott, bőrét megszántotta az idő, már csak egy foga maradt mutatóban. Ha érdeklődött valaki az ura felől, könnyek futották el a szemét, és csak ennyit mondott a kezét tördelve: „Húsz éve ment el szegénykém. Mondta, hová, de azt én már rég elfelejtettem!”