Szenvedéstörténet igazi átélés nélkül

Bach János-passiója hallatán hosszú ideje Gardiner az első név, amit emlegetnek. John Eliot Gardiner, a régi zene egyik legjelentősebb apostola erre rá is szolgált. 1986-ban lemezre vett – nyugodtan mondhatjuk, hogy korszakalkotó – János-passiója, amelyet ugyancsak a Monteverdi kórussal és az Angol Barokk Szólistákkal rögzített, még ha időnként vitákat is gerjeszt, lényegében etalonnak számít.

Gardiner a 2000-es Bach-évben is mindent megtett, hogy a zeneszerző műveivel a lehető legnagyobb mértékben idézze meg azok eredeti közegét: a Kantáta-zarándoklat részeként azokon a vasárnapokon mutatta be a műveket, amelyekre eredetileg készültek. Ebből is érezni, nála a historizmus valódi életforma. Az Angol Barokk Szólisták nem tucatzenekari muzsikusok, és az énekkari tagok is szólóénekesi kvalitásokkal rendelkeznek. Ezek után mindenre lehetett számítani, csak csalódásra nem.
Persze nem arról van szó, hogy ne lett volna jogos és átgondolt Gardiner minden elképzelése a darabról, nem is arról, hogy a régi zenéből fakadó keményebb és visszafogottabb előadás zavart volna – az én ízlésemhez ez egyébként is közel áll. Csakhogy úgy éreztem, még csak meg sem próbálták átélni Jézus megrázó szenvedéstörténetét, amelyet Bach velük szemben igenis átélt, és éppen ennek a közvetítésére írta a művét. A kórus tagjaiból kikerülő szólisták nem voltak igazán átütőek, s a legszembetűnőbb talán maga Jézus alakja volt: Dietrich Henschel gyakorlatilag mentes volt minden érzelemtől. Az evangélista, Mark Padmore viszont kellemes meglepetés volt ebben a szürke közegben, a legtöbbet az ő szakaszaiból érthettünk meg abból, ami a több mint kétórás Bach-mű mélyén szunnyad. Itt valóban szunnyadt is, hiszen az igazi dráma még Jézus halálának pillanatában is elmaradt, a bevégeztetett szó jelentőségét csak az fogta fel, aki ismerte a darabot.
Lehetne persze hosszan értekezni arról, mennyire pontosan játszott a zenekar, mennyire tökéletes volt minden hang mind technikailag, mind intonációban, milyen érzékenyen árnyalta a dinamikát Gardiner, de sajnos a zene nem erről szól, hanem az üzenetről, ebből az előadásból pedig épp ez hiányzott. Nem tagadom, egy bizonyos hírnév megszerzése után nem könnyű mindig felülmúlni vagy legalábbis tartani az amúgy is magas szintet, de én egy kicsit úgy éreztem, hogy nem is törték érte magukat. És Gardineréktől éppen ezt nem vártam volna.
(Angol Barokk Szólisták és a Monteverdi kórus. Tavaszi fesztivál, Művészetek Palotája Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, március 23., 19.00.)