Keréknyom

Néha nehéz „véletlenre” gyanakodni. Ilyen volt 2007. november 8., amikor Kristóf Attila, e lap főmunkatársa a Látó-Tér rovatban sokakat felkavaró írásban emlékezett meg Seress Gáborról, a Magyar Nemzet tündöklő tehetségű, nagyon fiatalon öngyilkossá lett újságírójáról. Kristóf megemlékezésében Seress Gábor egyik írását idézi, amely a Magyar Nemzet 1972. augusztusi számában jelent meg a Hortobágyra deportált Somssich Zsigmond grófról, „Somogy megye egykor legismertebb mágnásfamíliájának leszármazottjáról”.
Majd így ír Seress Gábor temetéséről: „Temetésének napján a Magyar Nemzet közölte egyik hátrahagyott jegyzetét: »Elképzelhető, hogy éppen együtt hancúrozik a medvecsalád, amikor a medveanya száján – a bocsok ügyessége felett érzett örömében – meggondolatlanul kicsúszik a mondat: – Hej, gyerekek, majd az erdőben… Mire a bocsok összevissza kiabálni kezdenek: – Mi az, hogy erdő.«”
Tényleg váteszi írás, amely előre jelezte azt a környezeti katasztrófát, amelyre akkor még senki sem gondolt. Ma már lassan azt kérdezik a hatévesek: mi az, hogy bocs? Mert ők talán csak a bocsánat szó rövidített formájaként találkoztak vele.

Somssich Zsigmondot a Hortobágyra deportálták. A mai parlamenti többség elődpártjának uralkodása idején. És a „véletlen”: éppen a cikk olvasása napján kaptam kölcsön Brüsszelben egy könyvet, amelyet Húsz év Afrika szívében címmel Somssich Pongrác írt. Somssich Zsigmond unokatestvére. Pontosabban a könyv második, bővített kiadását, amelyet a budapesti Corvina adott ki 2006-ban magyar és német nyelven. Miután a még 1989-ben megjelent első kiadás 25 ezer példánya elfogyott. Abból azonban még ki kellett hagynia a kiadónak a szovjet követségről írt részeket.
A kötet elolvasása – és ez nem udvariaskodó fordulat – valóban egy rövid éjjel „munkája” volt. A bennem hagyott nyomok viszont talán soha nem tűnnek el. A mai, sokszor nagyon szomorú állapotához képest szinte érintetlen Afrikáról, a Tanganyika- és a Kivu-tó vidékéről, a csöndről, az impalák és bivalyok vágtájáról, a mérhetetlen kiterjedésű Kongóról és az egykori, szintén belga gyarmat Urundiról és arról az emberről, akinek még megadatott úgy élnie e kontinensen, és úgy látnia Afrikát, ahogyan sem ma, sem a jövőben már senki nem fogja. Feledhetetlen történetek.
Mint az is, amikor Somssich Pongrác, egy belga kávévállalkozás igazgatója a kisgéppel a tisztásról felemelkedve már a levegőben vette észre, hogy pénztárcáját otthon felejtette. A gép meg visszafordult érte.
Az Almásy gróf afrikai kalandjairól készült világhírű Angol beteg békés változata… A könyv elolvasása után határoztam el, hogy megkeresem szerzőjét, aki örömmel egyezett bele találkozásunkba.
Overijse Brüsszel elővárosa. Legnyugodtabb, erdő mentén húzódó békés utcáiban „kúriák”. Köztük Somssich Pongrácé. Az alacsony, fehér kerítés kapu melletti két oszlopába egy-egy szekérkerék süllyesztve. Annak a szekérnek a kerekei, amelyen Somssich Pongrác érkezett 1946-ban Belgiumba.
A ház harmóniát és időtlenséget sugároz. Tulajdonosa szellemileg és fizikailag megdöbbentően „fitt” 88 évesen. A nem messze lévő Louvain-la-Neuve idősek egyetemén nemzetközi kapcsolatokat hallgat. És már Ceausescu ideje óta aktívan segíti az erdélyi magyarokat – immár egy nagyobb, karitatív szervezeten keresztül.
A szekérkerekekről kérdezem.
– Megérkezésemkor összesen az a négy lovam volt, ami a szekeret húzta, amellyel a szovjetek megszállta Magyarországról érkeztem. Tudtam, hogy a négy ló eladásából bejött összegen kívül csupán két komoly segítségre számíthatok. Az egyik a gróf d’Aspremont család volt, amelynek tagjai távoli rokonok. Úgy esett, hogy d’Aspremont tábornok beleszeretett a szépséges Rákóczi Júliába, Rákóczi Ferenc nővérébe, akit zárdában neveltek apácának. A tábornok megszöktette Júliát a kolostorból. A szöktetés után írtak a császárnak, hogy összeházasodtak, és így már nem lehetett őket letartóztatni. Ennek a Rákóczi Júliának vagyunk mi a leszármazottai. A családdal vagy kétszáz éve tartjuk a kapcsolatot.
Somssich Pongrác egy festmény másolatát mutatja. Benczúr Gyula képe, a Millenniumi hódolat.
– Nézze, ez itt Andrássy grófnő, Erzsébet királynő udvarhölgye, aki a dédanyám; ez Frigyes főherceg, aki feleségemnek a nagyapja; ez Széchenyi Imre, a nagyapám; ez Izabella hercegnő, feleségem nagyanyja… – mondja. – De térjünk vissza a megérkezésemre. Állást kerestem. Akkoriban nem nagyon kedvelték a magyarokat, azt mondták rájuk, hogy fasiszták, németbarátok és hasonlók. D’Aspremonték befogadták a szüleimet, én meg a húgommal kerestem valami munkát. Waterloo mellett élt egy nagyon gazdag hölgy, gyönyörű ménessel. Kellett neki egy ménesmester. A ménesmester istállófiú, trágyakihordó, minden egy személyben. A hölgy – aki meglehetősen szeszélyes volt – egyik nap azt mondta nekem: ezt a fehér lovat vigye el a vágóhídra. Én meg azt kérdeztem, hogy miért, hiszen nincsen annak semmi baja. Azzal folytattam, keressen valaki mást, mert én nem viszem el. Így lett vége az első munkámnak. Eközben ösztöndíjat kaptam a leuveni egyetemre. Korábban Budapesten négy év mezőgazdasági tanulmányt folytattam, és itt felvettek az ötödik évfolyamra. Ezzel a diplomával azután állást kaptam Afrikában három évre. A háromból húsz év lett. Az első tíz Belga Kongóban telt el a jutaültetvények felügyeletével. Mikor a gyerekek 4-5 évesek lettek, iskolára kellett gondolni, mivel ott a bozótvilágban nem volt. Azután sikerült állást kapnom, Usumburában, Ruanda és Urundi belga protektorátus fővárosában, ahol 10 évet töltöttem el. A vadászat volt az igazi szenvedélyem. Gondolhatja, mekkora öröm volt nagybátyámmal, Széchenyi Zsigmonddal és feleségével beszélgetni vadászatról, amikor 1964-ben utoljára járt Afrikában. Ott volt Kenyában, Nairobiban is. Akkoriban a vadászat még valóban szenvedélynek számított. Azért lőttünk vadat, hogy legyen hús, legyen mit enniük az embereimnek. Meg persze a trófeáért. A vadászat ma már kizárólag pénzdolog.
A szobában, ahol beszélgetünk, festmény függ. Rákérdezek.
– Ez a festmény eredetileg Kaposvár mellett, a szarkavári kastélyban függött – válaszolja Somssich Pongrác. – A nagy ebédlőben a falon volt 12 ősünk képe. Amikor az oroszok bejöttek – kitűnő céllövők voltak –, mindegyikük homlokába golyót eresztettek. De én később csak ezt az egyet láttam a festmények közül. Azt a Somssich Pált ábrázolja, aki Deák Ferenc munkatársa és a magyar parlament elnöke volt. Megkérvényeztem, és egy év múlva kaptam engedélyt arra, hogy visszaadják. Penészesen, rohadtan, lyukkal a fejében, de megkaptam. Úgy restauráltattam, hogy lehessen látni a homlokán a foltot. Apám egyébként a trianoni delegációban a mezőgazdasági érdekeket képviselte. A delegáció elnöke Apponyi Albert volt. A tagjai pedig Teleki Pál, Bethlen és Somssich. Akkoriban a mezőgazdaság az iparnál is fontosabb volt. Egyébként a delegáció tagjai legalább öt nyelven beszéltek.
Egy különlenyomatot mutat.
Részletek gróf Somssich László (1874–1956) emlékirataiból. A trianoni tárgyalásokról szól: első kézből, ugyanis Somssich Pongrác állította össze édesapja jegyzeteit. Somssich László volt, aki utoljára látta élve Teleki Pált is öngyilkossága előtt.
– Apám Múzeum utcai lakásában laktam egyetemi hallgatóként. Egyik késő délután apám – aki mindig kiegyensúlyozott volt – nagyon lesújtottan érkezett haza. Csak annyit mondott, hogy a miniszterelnök járt nála. Többet nem. Másnap kellett volna eljönnie az OMGE, az Országos Magyar Gazdasági Egyesület kiállítására, ahová a kormányzó is hivatalos volt. Reggel telefonáltak apámnak, hogy Teleki Pál az éjjel öngyilkos lett. Apám csak akkor mondta el, hogy Teleki nála volt egy órán át. Kiöntötte a szívét. Azt kérdezte, mit csinálhatnánk: a jugoszlávokkal kötöttünk béke- és barátsági szerződést két héttel ezelőtt, de most kapott egy üzenetet Hitlertől, hogy Magyarországon át meg akarja támadni Jugoszláviát. Ha ezt megengedem, mondta, szószegő vagyok a jugoszlávokkal szemben, ha nem, akkor letiporják Magyarországot. Apám azt javasolta neki, hogy mondjon le. Ő akkor azt mondta, hogy „ezzel talán még tudok Magyarországnak valamit segíteni”. Öngyilkossága után mondta el Churchill a beszédét az angol parlamentben, amelyben az állt, hogy Teleki Pálnak üresen hagynak a háború után egy széket a nemzetgyűlésben. De hát ezt a háború után már mindenki elfelejtette, és senki se beszélt róla. Viszont az ígéret ott maradt több történelmi dokumentumban.
Somssich Pongrác áttér Afrikára. Az idilli nyugalomra, amely merő ellentéte a mai Afrikának.
– Az az Afrika örökre eltűnt. Azóta nem is mentem vissza – mondja. – Gyönyörű vidék volt. A Kasai folyó mellett éltem öt évig a vadonban is. A bennszülöttek egyszerű, természetes emberek voltak. Különleges kapcsolatot tartottam velük. Őket is ugyanaz érdekelte, ami engem. A vadászat. Amikor a környéken utazgattam, a házamat akár egy hétig sem zártam be. Soha nem tűnt el semmi.
– Örülnek az afrikaiak, hogy felszabadultak a gyarmati „iga” alól? – kérdezem.
– Nem. Emlékszem, hogy a felszabadulás után loptak tőlem először. Ellopták a kocsira tett sapkámat. Nekünk, európaiaknak – folytatja – egészen más a koncepciónk, mint nekik. Például a házasságról alkotott fogalmunk. Ők akkor boldogok, ha lány születik a családban, mert a hozományt a lányos szülők kapják. A fiúnak viszont venni kell feleséget.

A határ mentén fekvő kongói gyönyörű Gomát is élénk színekkel írja le. Ahová a népirtás után ruandaiak tömege áramlott menekültként. A róluk készült felvételeken át a nagyvilág már földi pokolként ismerte meg Gomát.
Somssich Pongrác kávé feldolgozásával és exportálásával foglalkozó vállalkozást irányított, tökéletes békében és nyugalomban. Ezek az idők is örökre elmúltak.
– A gyarmatosítók más és más politikát folytattak. Az angol gyarmatokon igen nagy rend és fegyelem volt. A kerteket rendben tartották, nyírták a gyepet. A franciáknál pedig – és ezt lehetetlen lett volna elképzelni egy mások által uralt afrikai gyarmaton – fehér taxisofőröket is lehetett látni, akik fekete utasokat vittek. A belga gyarmatokon pedig az utolsó gyarmati években olyan magas szociális és oktatási színvonalon álltak a bennszülettek, mint sem azelőtt, sem azután. Igaz, egyetemre nem járhattak. A gyarmati időkben Kongót összetartotta a belga közigazgatás, a Sabena légitársaság járatai és a francia nyelv. A százötven különféle nyelven beszélő törzs tagjai franciául beszéltek egymással. De a portugálok is mások voltak, mint a többi gyarmattartó. Ők teljes mértékben keveredtek a bennszülöttekkel. Angolában és Mozambikban a tejeskávé minden színárnyalatában lehetett látni gyerekeket.
Búcsúzóul lassan sétálgatunk a kertben.

Arra gondolok, hogy mi lett mára az egykori békés Kongóból, ahol az utóbbi évek háborúskodásának négymillió áldozata van. Kenyában újabban bozótvágó kés a politikai viták megoldásának eszköze, Zimbabwét pedig Mugabe nemzedékekre vagy talán örökre tönkretette. Az állatok és növényzet eltűnőben az egész kontinensen. Arra is gondoltam, hogy boldogan és fájdalom nélkül feladnám a mobiltelefont és az internetet, ha Somssich Pongrác és világa nem tűnne el. Mert ha ezt nevezik a világ előrehaladásának és progressziónak, akkor az iránnyal nagy baj lehet. Még szerencse, hogy a ház ura optimistább nálam. A fiairól kezd beszélni.
– Boldog vagyok, ha rájuk nézek. Gábor az 1992-es olimpiára tervezte az új barcelonai repülőteret. Az utóbbi két évben nyolcszor hívták meg Pekingbe, hogy építészmérnöki tapasztalatait felhasználják az olimpia megrendezéséhez. Arra is nagyon büszke vagyok, hogy ő lett a fő tervezője a szentpétervári kultúrpalotának. A másik fiam, István az Európai Unió nagy gazdasági terveinek a gazdaságosságát és kivitelezhetőségét vizsgálja a legkülönbözőbb országokban. Annak is nagyon örülök, hogy egyikük sem feledte el magyar gyökereit.