Az induló zeneakadémiai népzene szak legnagyobb meglepetése éppen az ön személye volt. A táncházmozgalom legendás alakjának számít, hegedűtudása az élvonalba tartozik. Miért döntött úgy, hogy három évtizedes népzenei múlt és annyi szakmai siker után beül a tizennyolc-húszévesek mellé az iskolapadba?
– Kötelességemnek éreztem. Annak idején Sebő Ferenc is ismert zenészként, három gyerek mellett ment a Zeneakadémiára, és ez a lépése volt az igazi áttörés a népzenei képzés történetének szempontjából. Együtt kezdtük a hegedűt Jánosi Andrással, aki most a tanárom, és természetesen nálam nem is úgy folyik a hegedűóra, mint a húszéveseknél, akiknek még a stílus vagy a hangszertudás terén is van mit mutatni, és nem is arról szól ez, hogy megtanuljak még egy dallamot. Ezt annak idején a mi korosztályunk tisztességgel megtette, és nagy szerencsénk is volt, hiszen még éltek azok a nagy muzsikusok, és eredeti funkciójában találtuk meg ezt a zenét Erdélyben. A megismert hatalmas népzenei anyag rendszerezése viszont rám fér.
– A Zeneakadémia előtt is többször próbált zenei diplomát szerezni, mégis mindig félbehagyta a főiskolát.
– Akkor még nem gondoltunk a jövőnkre, és igazából nem is mutattak nekünk utat e téren. Tény, hogy Martin György már akkor noszogatott, hogy tanuljak tovább, el is mentem történelem-ének szakra Egerbe, de akkor még más világ volt. Olyan nagy szükség volt az élő zenére, hogy a sok muzsikálás minden időmet kitöltötte, és ezért otthagytam a főiskolát. Nem is volt ezzel gond, hiszen ment a szekér, egészen az utóbbi évekig, amikor egyik pillanatról a másikra azzal kellett szembesülnöm, hogy nemcsak erre, hanem alapvetően a kultúrára sincs pénz, tehát a harmincéves tudásommal akár éhen is halhatok.
– Mit vár a képzéstől? A kutatók, zenetanárok sincsenek elkényeztetve sem fizetéssel, sem álláslehetőséggel.
– Inkább saját magam miatt vágtam bele. Kodály írja, hogy egy magyar zenésznek kétfelé kell harcolni. „A magyar zenéért ott, ahol a zenekultúra kizárólagosan külföldi formában él és talál elismerésre, és az általános zenekultúráért ott, ahol az egyoldalú magyarkodás rendesen hazafiaskodó jelszavakkal nyomja el minden magasabb zene térfoglalását. Innen van, hogy a magyar népzene és a magasrendű műzene ügye, legyen az akár magyar, akár külföldi, szorosan egybeforr. Mindkettőnek közös ellensége a zenei félműveltség.” Én ezt a félműveltségemet szeretném behozni.
– Valóban rengeteg tévhitet örökölt félműveltségből a táncházmozgalom éppen az amatőr múltja miatt, de a másik oldalról is sok az előítélet.
– Ismét csak egy Kodály-idézet jut eszembe: „Olyan, mintha két parton állnának farkasszemet nézve, egymást nem értve azok, akiknek kézen fogva, egymás érdekében kellene a közös munkát elvégezni.”
– Mindenre tud egy Kodály-mondást?
– Mostanában úgy forgatom az írásait, mint a Bibliát. Valóban, a népzene első generációja autodidakta módon tanult meg zenélni, kitermeltük az úgynevezett „profikat”, és csak később jött az igény, hogy képezzük is magunkat. Most viszont itt vagyunk a Zeneakadémián, és ez elviheti a mozgalmat akár jó, akár rossz irányba. Az sem lenne ugyanis jó, ha két táborra szakadnának a zenészek, és a nagyon kiműveltek elkezdenék köpdösni a parasztias zenét.
– A Zeneakadémia mellett néhány éve azzal lepte meg a közönségét, hogy zeneszerzőként is debütált.
– A nyáron két fontos megbízást is kaptam, egyrészt Hanyi Istók, a hansági lápember legendája nyomán készült egy táncjáték, amelynek én írtam a zenéjét. Részben zenei szerkesztőként autentikus anyagból dolgoztam, részben zeneszerzőként, szintén eredeti dallamokból komponáltam. Épp csak befejeztem a munkát, amikor Vitézy László felkért A Hortobágy legendája című filmjéhez egyrészt zeneszerzőnek, másrészt hegedülni mint pusztai muzsikust, itt is fele-fele volt a saját és az autentikus anyag aránya. Ebben a filmben egyébként még szerepet is kaptam, az Eperjes Károly által megformált figura fiatalkori mását játszom egy lakodalmi jelenetben, ő maga javasolt engem erre a szerepre.
– Tanulja is a zeneszerzést?
– Egy fiatal zeneszerzőhöz, Horváth Balázshoz járok, akivel leginkább formatanilag elemezzük a darabjaimat. Sikereim is vannak: két hegedűduóm Szentendrén a zeneiskolák versenyén zeneszerzői különdíjat kapott.
– Mik a tervei a diploma megszerzése után?
– Pontosan még nem tudom, de abban biztos vagyok, hogy hegedülni továbbra is szeretnék. Most a Téka együttesben játszom, a tagokkal harmincegy év után találkoztunk újra. A zeneszerzést is folytatni szeretném. Nincs még kialakult stílusom, ezek csak szárnypróbálgatások. Az irány a magyar népzene marad, de azért érezhetően hat rám a megszerzett tudás, az összhangzattan órák, Bartók és Kodály. Még ha közhelynek is hangzik, én nem azért említem őket, mert ezt várják tőlem, hanem mert nekem tényleg tetszenek a műveik, felüdülés hallgatni őket egy-egy gyimesi vagy széki dallam között, és természetesen nálam egységbe áll össze a kettő. Kodály azt írja: magyar zenét szeretne írni. „Tehet valamit az egyén, az alkotó zenész azonkívül, hogy veleszületett tehetségét végső gonddal kimíveli? Már ez is nagy munka! De vajon a magyarságot készen kapja-e a bölcsőjében? Nem. Születése még senkit sem tesz magyarrá, azért is meg kell dolgozni.”
origo.hu
Baloldali hazugságok az áram áráról: itt a Patrióta leleplezése!
