Tallinn újra nyert

A NATO úgy döntött, hogy Észtország fővárosában állítja fel azt a központját, amelynek feladata az interneten és számítógépeken tárolt vagy cserélt adatok védelme lesz. Anyagi támogatást és szakembereket Észtország mellett Németország, Olaszország, Spanyolország, Lettország, Litvánia biztosít azzal, hogy az együttműködéshez mások csatlakozását is várják. Az Egyesült Államok a csatlakozók között lesz. A központ feladata, hogy megelőzze a számítógépek és számítógépes hálózatok elleni internetes behatolási kísérleteket, és fellépjen az ilyen akciók elkövetői ellen.
Nyílt titok: Észtországra azért esett a választás, mert a balti állam kormánya, a bankok, valamint a helyi média központi számítógépes rendszereit tavaly példátlan támadássorozat érte azután, hogy a Bronzkatonát, a szovjet háborús emlékművet a város központjából egy temetőbe helyezték át. Az internetes támadás mögött Oroszországot gyanították, de a Kreml tagadta, hogy érintett lenne.
Kétségtelen: az ügy nálunk erősen áthallásos: a fővárosi Szabadság téren obeliszk hirdeti ugyanazt, amit a Tallinn központjából eltakarított Bronzkatona. Alkotói és megrendelői szemében a Vörös Hadsereg győzelmét a német nemzeti szocialisták katonai gépezete fölött a II. világháborúban. Az észt nép tisztességesebbje (túlnyomó többsége) szemében pedig a bolsevizmus évtizedeken át tartó kegyetlen elnyomását. A párhuzam itt véget ér.
A józan ész határain belül nagyon nehéz azt állítani, hogy „könnyű az észteknek”, ugyanis a helyzet pontosan fordított. Észtország olyannyira a Gazprom „legvidámabb barakkja”, hogy szinte száz százalékban függ az orosz földgázellátástól. Egy pillantás a térképre: a parányi, 1,3 milliós ország infrastrukturálisan is kiszolgáltatott az izmait egyre keményebben feszítő óriás szomszédjának. Az észtek szempontjából a helyzetet súlyosbítja, hogy az országban élő orosz etnikum aránya több mint 28 százalék. Aki pedig látta, mi történt a Bronzkatona elszállítását megelőző éjszakákon tavaly áprilisban, az tudja, hogy a Szabadság téri MTV-székház előtti zavargás ahhoz képest majális volt.
Az észt kormány ennek ellenére döntött úgy, hogy a Bronzkatonának mennie kell. Egy olyan kormányról van szó, amelyet még legrosszabb indulatú bírálók sem vádoltak azzal, hogy bel- vagy külpolitikájában a pragmatizmus ellensége lenne. De – és ez főként a kis országokra vonatkozik – a külpolitika a pragmatizmus és az esetenkénti elvek melletti kiállás között létrehozott igen kényes egyensúly megteremtésének művészete is. Ezt a kötéltáncot a tallinni kormány minden várakozással és eséllyel szemben tökéletesen hajtotta végre a Bronzkatona elköltöztetése esetében is.
Nálunk egészen más a helyzet. Mind az MSZP, mind az SZDSZ a Szabadság téri sarló-kalapácsos emlékmű megrendelőinek és felállítóinak értelmezésével ért egyet, és azt szinte sajátjaként védelmezi. A Fidesz attól tartott, hogy ha kormányzati idején kezdeményezte volna az emlékmű elköltöztetését, süket fülekre talált volna, és ha egyoldalúan lép, jóvátehetetlenül megromlik kapcsolata az orosz kormánnyal, amellyel az egyébként most, ellenzékben, a Déli Áramlat földgázvezetékkel szembeni ellenállása miatt amúgy is igen feszült lett. Holott nemrégiben még számos megoldás kínálkozott. Róma és Moszkva például olyan megállapodást kötött, hogy hősi halottaikat kicserélik, Magyarország azonban körülbelül kétmilliárd forintot költött arra, hogy ne idehaza, hanem a Don mellé temessék az elesett katonákat.
A Fidesz választóinak zöme az obeliszket nem akarja a Szabadság téren látni.
A pártnak meg kell hallania Tallinn üzenetét: a bátorság elnyeri jutalmát.