Valószínűleg ezt tekintette örök érvényű törvénynek a darab színrevitele kapcsán a rendező Kovalik Balázs, valamint alkotótársa, a díszlet- és jelmeztervező Angelika Höckner, amikor az Anyegin képi és mozgásvilágát megalkotta. Talán néhol túlzásba is estek, annyira lecsupaszított térben játszódik a történet: mindössze egy nagy emelkedő forog a színen, hol láttat, hol takar, négy óriási ablak tagolja a teret, hol nyitva a világra, hol pedig rácsokkal börtönné alakulva, a háttér vetített, és erőteljesen a színekre épít. Ebben az üres, puritán, kortalan világban felerősödik minden, ami viszont ott van: a színek szimbolikus alkalmazása és az a néhány tárgy, ami megjelenik, a könyv, az a bizonyos levél, a fekete rózsa, a tejeskanna, a pisztoly. Mindez egyetlen célt szolgál: a figyelmet minél inkább a szereplők belső világára irányítani, az érzésekre, a lélekre helyezni a hangsúlyt. (A rendezés egyébként nem igazán új, a korábbi, Schwerinbe készített majd a miskolci operafesztiválra is adaptált előadás remake-je; ezt a megoldást a kényszer szülte: az előadást bizonytalanság övezte, két vendégrendező is visszamondta közreműködését, és ennek hatására az eredetileg felkért dirigens, Jurij Szimonov is visszakozott, s mindez olyan későn történt, hogy kis híján a bemutató is veszélybe került.)
Tulajdonképpen annyira túlzásba viszi, határokig feszíti ezt a díszletbeli ürességet az előadás, hogy garantáltan megbukna, ha cserébe a szólisták nem töltenék meg hangjukkal, színészi játékukkal, belső érzéseik megjelenítésével. Kovalikék szerencséjére éppen ez utóbbi az Operaház Anyeginjének az erőssége: Bátori Éva Tatjanája minden szempontból annyira hiteles, hogy szinte új dimenziókat nyit a darab értelmezésében. Már ábrándos, naiv vidéki lányként is kifejezetten jól indít, a levéljelenetben viszont felejthetetlen az alakítása, minden egyes szó megformálása mélyen belülről fakad. Jól veszi az utolsó akadályt is, hiszen mindezek után ugyanennyire hihetően formálja meg az érett nőt, a hercegi feleséget is. Molnár Levente, aki a második szereposztásból ugrott be a bemutatóra megbetegedett Káldi Kiss András helyére a címszerepben, nehéz helyzetbe is kerül mellette, s bár nagyszerűen helytáll, szintén nem használ neki Fekete Attila jelenléte, aki Lenszkijként ismét hozza a formáját. Feketét nemcsak hangi adottsága, de játéka is a nemzetközi élvonalba emeli. Igazából egyik énekesre sem panaszkodhatunk, jó Mester Viktória Olgája, Balatoni Éva Larinája, Kovács Annamária Filipjevnája, Vághelyi Gábor Zareckije. Fried Péter Gremin herceg szerepében a hang- és a dallamformálás csodálatos élményét nyújtja, Triquet kupléja Kóbor Tamással pedig rendkívül szép és szórakoztató, ráadásul a kórus is meggyőző.
Miközben az énekesekről leginkább szuperlatívuszokban beszélhetünk, a zenekarról már kevésbé lehet ennyire jókat mondani: nem egyszer fájdalmasan közömbös játékuk szinte csoda, hogy nem húzta vissza az áriák drámaiságát, és sajnos sokszor ezek az izzadtságszagú szakaszok éppen a fontos pontokon voltak jellemzőek. A karmester, Kovács János mindent megtett, de mivel az Anyegint a zenészek többsége még nem játszotta, az idő rövidsége – ami a bemutatót megelőző huzavona következtében állt elő – sem kedvezett. Hallatszott, hogy a koncepció nem rossz, csak még nem elég stabil a tudás.
(Csajkovszkij: Anyegin – premier. Operaház, május 31., 19.00.)
origo.hu
Nemvárt fordulat jön az időjárásban, mutatjuk mire számíthat
