Az utolsó kolomejka

Az Uránia moziban vetítették a hagyományos kárpátaljai ruszin cigányzenekart, a Técsői bandát bemutató dokumentumfilmet, Az utolsó kolomejkát. A film és a nagy sikerű Életek éneke (rendezte: Bereczki Csaba) között számos kapcsolódási pontot találunk, mintha ez a téma a levegőben lenne: itt is sorsok, életutak jelennek meg, és a hangsúly nem a néprajzos megközelítésen, hanem a jelenség emberi oldalán van.

A történet Keszthelyi Imre józsefvárosi lakásán kezdődik, ahol a Técsői banda a magyarországi turnék idején lakik. Magát úgy mutatja be, mint táncházast, de annál persze jóval több: tizenkét éve jó hangulatú népzenei műsort vezet a Tilos rádióban, ahol a népzenei élet nagyobbik része rendre megfordul – alighanem ezek a műsorok a Tilos adástörténetének legértékesebb perceit jelentik –, a Técsői banda is sokszor zenélt már itt élőben. Keszthelyi Imre az Utolsó óra gyűjtésfázisában ismerte meg a Técsői bandát a kilencvenes években, néhány éve azonban a menedzserükké lépett elő. Megszállottan segíti őket, teljesen önzetlenül, szinte mindent feltéve erre az egy lapra, annyira fontosnak tartja, hogy a zenekart és az általuk képviselt értékeket megismerje a nagyközönség. – Tudom, hogy
őutánuk nem jön már arrólfelől senki hasonló, kár lenne hát a kínálkozó alkalmat elszalasztani – mutatja be az együttest, akikkel már szinte szimbiózisban él. Ha itt vannak, kíséri őket a fellépésekre, ha nincsenek itt, akkor szervezi a következő utat. Rajta kívül még rendszeres kísérője az együttesnek a részben magyar származású amerikai zsidó zenésszel, Bob Cohennel általában párban látható néprajzos Sue Foy, aki szintén a tengerentúlról érkezett. Látjuk a kis csapatot élesben, amint egy lakodalomban szolgálnak, látjuk alternatív pesti kocsmákban, fesztiválokon, de elkíséri őket a kamera Kárpátalja sajátos hangulatú világába is: Técsőre, az egykori koronavárosba, Máramaros területére, a Tisza felső szakaszára, ahol az együtt élő népek, a cigány, a magyar, a ruszin és az egykori zsidó közösség muzsikája egyaránt megszólal a banda hangszerein. Megismerjük a családi zenekar tagjait, Csernavec Jóskát, a harmonikást, testvérét, Misut, a tavaly februárban elhunyt és a magyar dallamokat a leginkább ismerő cimbalmost, unokatestvérüket, a dobos Gyurkát, az évtizedek óta vendégzenészként csatlakozott hegedűs Popovics Ivánt, és a jövőt képviselő, egy generációval fiatalabb Hudák Vaszilt, aki Misut váltotta a cimbalomnál, de aki már képzett zenész, olyannyira, hogy zeneiskola-igazgató volt, most pedig egy művelődési házat vezet.
Bár nem „hommage-filmnek” készült Az utolsó kolomejka, végül részben mégis az lett belőle, hiszen a magyar népzenekutatást Csernavec Misu a forgatás közben bekövetkezett halálával legalább akkora veszteség érte, mint az Életek énekének kiindulópontja és az erdélyi népzenei élet emblematikus figurája, Neti Sanyi bácsi távozásával. Talán azért is hatványozottan igaz ez, mivel a kárpátaljai népzenét sokkal kevésbé ismerjük, mint az erdélyit, és az idős prímások szép lassan a sírba viszik az általuk még ismert, a fiatalabbak által viszont már egyáltalán nem játszott magyar dallamvilágot. Hasonló a helyzet a kárpátaljai zsidó népzenével is, amelynek a Técsői banda az egyik legeredetibb forrása: az ő szüleik zenészként még kiszolgálták az egykor ott élt haszid közösséget, és így ők még élőben hallották ezt a mára már a gyakorlatból teljesen kiveszett hagyományt. Ezért is nem véletlen, hogy a klezmer reneszánsz nagyjai – Frank London, Michael Alpert, Yankl Falk – is komolyan érdeklődnek a Técsői banda iránt, Bob Cohen – aki a Kárpát-medencében aktívan kutatja a falusi zsidó zene emlékeit – együttese pedig, a részben magyar népzenészekből álló, világhírű Di Naye Kapelye még kiadatlan legutolsó lemezén együtt is muzsikált velük, ez a lemezfelvétel a filmen is megelevenedik.
(Az utolsó kolomejka, rendezte: Sívó Júlia–Surányi Z. András, 78 perc, 2007, Dunatáj Alapítvány)