Amikor egyes rendezői irányzatok annyira lecsupaszítják az eszköztárat, hogy a zene kerüljön a középpontba, nehéz is megmondani, mi számít valójában félig szcenírozásnak. A hasonlóan leegyszerűsített képi világot elénk táró Anyegin két héttel ezelőtti premierje után legalábbis nyugodtan mondhatjuk: a jelmezek visszafogottságát leszámítva sok különbséget nem találhatunk. Igaz is, a kórus miatt itt tömegjelenetek is vannak, sűrűbb a cselekmény, forróbb a hangulat, mint a tetralógia első három részénél, ezért ez a sűrítés teljesen érthető és talán szükségszerű is. A gond csak az, hogy amíg a színészi játék megmozgatta a fantáziát, addig a vetített képek külön életet éltek, időnként teljesen megosztva a közönség figyelmét. Ezt tovább terheli, hogy az egymástól alapjaiban eltérő, sajátos, elvont képi világból építkező filmeket a néző meg akarja érteni, kapcsolatba akarja hozni az éppen zajló cselekménnyel, és ez szemet, háttértudást, műveltséget próbáló feladat. További probléma lesz, amikor a négy egymást követő napon A walkür rendkívül szép, majd a Siegfried nagyon egyszerű és sematikus filmjei után hirtelen a sokszorosa zúdul ránk a vetítőgépből. Ez óhatatlanul eltereli a figyelmet a lényegről: csodálatos szépséggel, óriási erővel szólal meg Az istenek alkonya: Wagner hatása alól nem lehet kibújni.
Ez elsősorban az előadógárdának köszönhető. A pálmát kétségkívül a finn Matti Salminen viszi el. Az ő Hagenja joggal pályázik a „minden idők egyik legjobb operaalakítására”. Keveset játszik mozgással, annál többet a hangjával. Őt hallgatva csukott szemmel is pontosan tudjuk, mikor emeli fel a kezét, mikor fordítja el a fejét: döbbenet, mi mindent kifejez az énekével – amit természetesen sosem terhel túlzásokkal. Ő úgy énekli Hagent, ahogy kell. Hogy ezt nem csak én gondolom így, bizonyítja: a neki járó taps ovációja is a többszöröse a többiekének. Siegfried, vagyis a dán Stig Andersen már kicsit túljátssza a szerepét, érezhetően teátrálisabb előadásokhoz szokott. Christian Franz múlt heti Siegfriedje után egy kicsit nehéz megszokni a hangszínét és a folyamatos produkálást, amikor percenként a fejéhez kapkod, izeg-mozog, grimaszol, de a hangja remekül helytáll. Brünhildeként ismét Susan Bullock énekel, aki már a múlt héten is bizonyította: állóképessége és a kifejező énekléshez használt eszköztára kimeríthetetlen. Végre megismerhetjük drámaibb szólamokban is: ebben ugyanannyira hiteles, mint a kétségbeesett és védtelen nő szerepében. Hartmut Welker szintén folytatja a Siegfriedben is remekül játszott Alberich színvonalát. Cornelia Kallisch Waltrautéja meggyőző, olyannyira, hogy az ember nem is érti, hogy képes Brünhilde ellenállni kérésének. Markovics Erika Gutrunéja a szerephez igazodik, visszafogottabb, kevésbé látványos, mint Brünhilde hatalmas és mindent elsöprő szopránja, de ebben a visszafogottságban valódi drámai erőt találunk.
A megbetegedett Martin Gantner helyére Oskar Hillebrandt ugrott be Gunthernek, és ő is úgy énekel, ahogy a mű megkívánja: Siegfried árnyékában marad, de sokat megcsillant hatalmas tudásából. A nornák (Kovács Annamária, Németh Judit és Temesi Mária) hangja sötét tónusú, a sellők (Korondi Anna, Gémes Katalin és Schöck Atala) dala éteri: egyszóval minden a helyén van.
Fischer Ádám nagy erénye, hogy egybefogja a nagyobb íveket. Egészben látjuk a művet, a jeleneteket, és ez segíti a megértést, a figyelem fenntartását, ami közel ötórányi zene mellett nem is olyan egyszerű. A rádiózenekar és a rádióénekkar bizonyítja: a sztárszereposztás méltó partnerei. Olyan kincset hordoznak, amit nagyon meg kell becsülnünk. Az istenek alkonya a modern kori magyarországi operajátszás ígérete a nemzetközi élvonalban.
(Richard Wagner: Az istenek alkonya. Budapesti Wagner-napok, 2008, Művészetek Palotája, június 14., 16.00.)
origo.hu
Nemvárt fordulat jön az időjárásban, mutatjuk mire számíthat
