Történelmi győzelmet aratott a múlt szombaton Malawi labdarúgó-válogatottja Egyiptom felett. Az észak-afrikai országot ezelőtt tizenhat évvel ugyan már legyőzték egyszer, de az Afrika-kupa győztesét még soha. Az ország gazdasági központjában, Blantyre-ban megtartott mérkőzésen az utolsó percekben sikerült gólt szerezniük, és a találat örömmámort váltott ki nemcsak a Kamuzu stadionban, hanem az egész országban. Az utcákat ellepték az ünneplő emberek. Ezt a pillanatot látta a kormány a legalkalmasabbnak arra, hogy bejelentse, hétfőtől huszonöt százalékkal megemeli az üzemanyagok árát. A benzin például kétszáz kvacsa helyett (egy kvacsa körülbelül egy forintnak felel meg) kétszázötvenbe kerül. A drágulás kevés autótulajdonost érint, mert ebben az országban még egy bicikli birtoklása is sokak számára elérhetetlen álom, a lakosság háromnegyede napi száz forintnál, vagyis kétharmad dollárnál kevesebb öszszegből él.
Helyi kalauzunkkal, Kaiya Fletcher baptista lelkipásztorral autózunk a fővárosból, Lilongwéból vidékre, az út hosszan kígyózik a mozambiki határ mellett. Néhány éve, amikor mi éppen a rendszerváltással voltunk elfoglalva, kilencszázezer menekült rohant át ezen az úton, a polgárháborúba szédült országból ide mentve életét. Malawi nem tudott mit kezdeni a sok menekülttel, hiszen itt is éheztek az emberek, így évekkel később is éhségtől kába, haldokló emberekkel találkozhatott az, aki erre járt.
Ma már több az élelem, nem halnak éhen az emberek, mondja a lelkész, akinek vallási műsora van a helyi rádióban, de azóta jött egy új, szintén halálos veszedelem, a HIV vírus. Neki eddig hétből öt testvére halt meg AIDS-ben, és a jelenség országos méretű. Hivatalosan a lakosság tizenöt százaléka fertőzött a vírussal, de az arány a városi lakosság körében (főleg az ország déli részén) jóval nagyobb ennél. A kór főként szexuális úton terjed (a törzsi hagyományoknak és a gyakran költöző férfiaknak köszönhetően a promiszkuitás itt jóval nagyobb, mint azt Európában elképzelhetnénk), így a szexuálisan aktív korosztályt érinti leginkább. Úgy is fogalmazhatunk, hogy megfertőződött (és jelentős százalékban meghalt) a szülők nemzedéke, így a gyermekek a nagyszülőkre vagy magukra maradtak. A Fletcher házaspár öt saját gyereke mellé tizenhat árvát fogadott be és nevel a közelebbi-távolabbi rokonságból!
Malawi – régi nevén Nyaszaföld – különben gyönyörű ország: bár most elméletileg a száraz évszakban vagyunk, a föld nincs kiszáradva, a növényzet a zöld minden árnyalatában pompázik. A megművelt területeket és ligeteket égbe törő sziklák szabdalják, a távolban háromezer méter magas hegy sötétlik, és a magasabb pontokról szétnézve néha megcsillan a távolban Afrika harmadik legnagyobb édesvizének, a Malawi (Nyasza)-tónak a kékje. A földek mellett mindenütt étvágygerjesztő terményeket kínálnak eladásra: hatalmas avokádót, pörköletlen földimogyorót, nagy csomóba kötözött répát, paradicsomot, krumplit és hatalmas kötés cukornádat. Az idetévedt idegen akár a földi paradicsomban is érezhetné magát, pedig a világ második legszegényebb országában járunk: az egy főre jutó nemzeti jövedelem alapján, a Világbank tavalyi kimutatása szerint Malawi a világ kétszáznyolc országa közül csak Burundit előzi meg, és Bissau-Guinea mögé szorult a legszegényebbeket tartalmazó listán (mi, magyarok a gazdagok lajstromában vagyunk az ötvenhatodik helyen).
Ha viszont beérünk egy településre, látszanak a nagy szegénység nyomai: alig akad igazi ház, az emberek többsége sárból-nádból összetákolt viskóban él. A fővárosban, Lilongwéban sokáig azt hittem, még nem értünk be a központba, hiszen városra emlékeztető, zsúfolt utcát egyáltalán nem láttam. Néha a fák és bokrok között látszott egy-egy ház, az útkereszteződésekben pedig faluközpontra emlékeztető módon néhány bolt és lézengő emberek. Az általam látott egyetlen jelentős épületnek (sokatmondóan) a Nemzeti AIDS-bizottság üvegből és acélból épült, többszintes modern központja bizonyult.
A számok is beszédesek: az amerikai Központi Hírszerző Ügynökség (CIA) nyilvános országadatlapja szerint az egy főre jutó GDP tavaly alig nyolcszáz (!) dollár volt, a lakosság több mint fele a szegénységi küszöb alatt él, a munkanélküliek számáról még a CIA-nak sincs adata. Energiahordozóik nincsenek, az ország humanitárius és fejlesztési segélyekre szorul, az emelkedő olaj- és élelmiszerárak pedig egyre reménytelenebbé teszik a helyzetét. Ráadásul a múlt hónapban Dél-Afrikában fellobbant idegenellenes zavargások után ötvenezer ott dolgozó malawi vendégmunkás tért haza, mentve az életét.
Megérkezünk Blantyre-ba, az ország második legnépesebb és gazdasági szempontból legfontosabb városába. A Magyar Baptista Szeretetszolgálat hat éve dolgozik a térségben, rendszeresen járnak ide munkatársai. A szimbolikus Fogadj örökbe! elnevezésű gyermektámogatási programban a szeretetszolgálat közvetítésével több száz árva gyermeket támogatnak magyar adományozók havi háromezer forintos összeggel. Ez a pénz itt a túlélést jelenti a rászorulónak. A magyar humanitárius szervezet gyermekruhával, iskolaszerekkel és élelmiszerrel megrakott konténere áprilisban érkezett meg, az osztás még most is folyik az eldugott falvakban.
Mi is kiautózunk az egyikbe, a kerekek alól hamar kifogy az aszfalt. Rose-t keressük a nevenincs településen, ő a falu árván maradt gyermekeinek tart fenn napközit. Már várnak bennünket, a vörös porból fekete szőnyegként emelkedik ki a földön kuporgó száznál is több gyerek feje. Énekelnek a tiszteletünkre, aztán elkezdődik a szalagmunkaszerű fényképezés: a régi támogatók évente kapnak képet a támogatott gyerekről és egy rövid beszámolót iskolai előmeneteléről, az újonnan árván maradtaknak pedig megpróbálnak támogatót találni valahol Magyarországon. A fotózási kedv növelésére a szeretetszolgálat munkatársa cukorkát ad annak, aki már túl van a procedúrán. Módszere annyira beválik, hogy kétszáznál is több kép készül. Nincs idő a teljes adminisztrációra, ezért a városban később kicsiben kinyomtatjuk a képeket, hogy a nevelők azonosíthassák őket, kiszűrjék a kevésbé rászorulókat, és nevet, életkort írjanak melléjük.
Másnap kimegyünk Chiradzulu körzet kórházába, pontosabban kimennénk, ha az autó egyik kereke nem rokkanna bele a kátyúkkal folytatott küzdelembe. Hosszú ideig tart a javítás, ülünk a város határában, körülöttünk sült máj ínycsiklandozó illata terjeng. Nem bírom sokáig, venni akarok a mellettünk sülő portékából, de a fotós lebeszél róla. Igaza van: a fémlap (amely valamikor gépi vontatású borona tárcsája lehetett) rettenetesen néz ki a hónapok alatt rárakódott olajtól és kosztól. A húst egy út menti fatönkön vágja fel az árus, a portékát egész nap járják a legyek, és a levegőben ott terjeng a mindent belepő, vörös színű por. Az illat azonban egyre kellemesebbnek tűnik, és már majdnem egy órája ülök a kísértés közelében. A „mester” nehezen halad a javítással, de érthető az ok: összes felszerelése egy kalapács és egy feszítővas. Több százezres lakosságú város határában vagyunk, de itt nem bevásárlóközpontok vagy világhírű autómárkák szakszervizei épültek az út mellé, hanem egy bádogbódé, ahol cukornádat árulnak édességként, illetve farönkkel és bozótvágó késsel, valamint a tűzhely fölé rakott fémlappal felszerelt étkezde. Az autójavító pedig olyan, hogy a betonhoz dörzsölve tisztítják meg a belsőre ragasztandó gumidarabot.
Végül kész a kerék, és megúszom a gyomormérgezést is: a fotós győzedelmes érve az volt, hogy bármennyire szeret, nem ápol, ha megbetegszem.
Megérkezünk a kórházba, amely olyan, mintha egy másik világból csöppent volna ide. A három éve átadott modern épület Európában is megállná a helyét. A környezet hamisítatlanul helyi – a betegek hozzátartozóinak nádból és vályogból tákolt kunyhóban kell aludniuk egy piac közvetlen szomszédságában, ha a kórházban gyógyuló szeretteik közelében szeretnének maradni.
Az épület egyik szárnya az AIDS-klinika – ide jönnek naponta azok a HIV-fertőzöttek, akik már nemcsak vírushordozók, hanem kialakult a betegség szervezetükben. Alig két órája kezdődött el a rendelés, de a kezelőhelyiség előtti hatalmas szemetes már csurig tele a speciális (antiretrovirális) gyógyszerek dobozaival. Az orvosok ugyanis addig nem adják oda a tablettákat a betegeknek, amíg nem biztosak benne, hogy tisztában vannak a kezelés rendjével és a lehetséges mellékhatásokkal. A méregdrága gyógyszerek a különféle nemzetközi segélyszervezeteknek köszönhetően ingyen jár a betegeknek. Már annak, aki hozzájut, mert az UNICEF (az ENSZ Gyermekvédelmi Alapja) felmérése szerint csak minden második rászoruló gyermek kap a betegségének megfelelő kezelést.
A részleg igazgatója, Prescott B. Kamtsitsi készségesen kalauzol végig az épületen. Sokkoló számokat mond: májusban háromezer szűrést végeztek a kórházban, és a leletek fele pozitívnak bizonyult. A fertőzöttek nyolcvan százaléka nő, de a betegeknél már kiegyensúlyozott az arány. Az eltolódásra az a magyarázat, hogy a férfiak egészen addig nem mennek szűrésre, amíg anynyira betegek nem lesznek, hogy kórházba kell feküdniük. A terhes nőknek elvileg kötelező lenne a szűrés, de a szabályt korántsem tartja be mindenki, pedig ha idejében észreveszik a fertőzöttséget, és a nő orvosi felügyelet alá kerül, gyógyszereket kap, megfelelően táplálják, valamint kórházban szül, akkor jó eséllyel egészséges, fertőzésmentes marad a gyerek. A kórház körzetében különben évente ezer HIV-pozitív gyereket diagnosztizálnak, de a modern, kombinálható gyógyszereknek köszönhetően – és persze megfelelő táplálással – hosszú évekre meg lehet hosszabbítani az életüket.
– Van olyan fertőzöttünk, akit 2001-ben szűrtünk ki, és még mindig jó egészségben van – mondja a fiatal orvos –, de a legnagyobb ellenségünk nekünk is a szegénység, hiszen megfelelő táplálék híján, rossz higiéniai körülmények között még az egészséges ember is elkaphat mindenféle fertőzéseket, nemhogy az, akinek tönkrement az immunrendszere.
A kezelést sokáig nehezítette az, hogy a fertőzött embert – főleg falusi környezetben – megbélyegezték, kiközösítették, ezért sokan nem mentek el szűrésre még akkor sem, ha a jelekből sejthették, hogy már meg is betegedtek. Mára valamelyest változott a helyzet: egyrészt gyakorlatilag minden nagycsalád érintett, másrészt az emberek megtanulták, hogyan terjed a kór, és kevesebb a tévhit és félelem.
Az orvos szavait igazolja, amit az AIDS-klinika várójában látunk. Nem halálra vált arcok, földre sütött tekintetek fogadnak, hanem egykedvű, néha mosolyogni is tudó emberek. Olyan könnyedséggel veszik be a gyógyszert, mintha influenza ellen kaptak volna orvosságot, összekacagnak az ápolónővel, ha az meg akar győződni róla, hogy tényleg lenyelték-e a pirulát, aztán visszaveszik hátukra a gyereket, fejükre kerül a csomag, és indulnak tovább.
Zombába, a nagyvárostól hetven kilométerre készülünk a következő nap. Indulás előtt tankolunk, és amíg a benzin becsorog, odalép hozzám egy nő, hátán afrikai módra megkötött kisgyerekkel, fején jókora tálca banánt egyensúlyozva. Megsajnálom, és mivel árvaházba megyünk, megveszem az összes gyümölcsöt. A tíz kilónál is több banánért nyolcszáz kvacsát kér. Mire lebonyolítjuk az üzletet, vége a tankolásnak, az óra tizennégyezret mutat. Mellbevágóak a különbségek: egy nappal korábban a körömcsipeszt harmincöt forintnak megfelelő helyi pénzért adták egy kiskereskedésben, viszont a szállodában százhúsz amerikai dollárba került egy egyágyas szoba! Ráadásul ötszázas a legnagyobb címlet a forinttal azonos értékű kvacsából, a bankó pedig jókora, így száz dollár beváltása után szó szerint vastag lesz a pénztárcánk.
Funwayo Mafuleka, a zombai baptista lelkipásztor este a lakásába hív meccset nézni. Itt a tévé is státusszimbólum, hiszen a háztartások nyolcvan százalékában még villany sincs, nemhogy elektromos árammal működő készülék. Ahol van villany, ott sem mindig: alig kezdődik el az olasz–román összecsapás, áramszünet. Aki az utcán jár, annak nem tűnik fel a különbség, hiszen közvilágítás egyáltalán nincs, s errefelé a boltok sötétedés után, legkésőbb hét órakor bezárnak, így kihalt és koromsötét lesz a város. A lelkész Amerikában is tanult, felesége is kiválóan beszél angolul, és meglepően tájékozottak a világ dolgait illetően, így korábbi útjaimra, azok közül is az észak-koreaira terelődik a szó. Borzongva hallgatják az ottani állapotokról szóló beszámolómat, és én arra gondolok: lám, a világ második legszegényebb országában is lehet örülni annak, hogy itt és nem máshol születtek.
Másnap elindulunk a vidék vidékére, a kisvárostól nem messze lévő falvakba lefotózni az ott élő árvákat. Rég nincs aszfalt, villanyvezetéket sem látni, az út mellett lévő kutak pedig le vannak lakatolva. Csak az nyithatja ki őket vízvételezés céljából, aki befizeti a havi ötven kvacsát a falu elöljárójának. Megállunk egy vályogház előtt, amelyet a baptista közösség épített templomnak és délutáni iskolának. Az épületben gyakorlatilag semmi sincs a vakolatlan falakon és az ülőalkalmatosságul szolgáló betonpadkákon kívül. Amíg a gyerekekre várunk, büszkén mutatják, hogy megvásárolták a telek hátsó, folyóig tartó részét további fejlesztések céljából. Drága volt, mondják, a futballpályányi terület negyvenezer forintnak megfelelő öszszegbe került.
Kezdenek érkezni a gyerekek, és helyi szokások szerint hosszú, a vendégeket dicsérő beszédet tartanak előttük. A kicsik fegyelmezetten kucorognak a betonpadkán, csak akkor csillan fel a szemük, amikor énekre buzdítja őket a tanító. A sivár épület egy pillanat alatt megtelik élettel – a csicseva nyelven előadott dalok olyan dallamosak és magukkal ragadóak, hogy mi is ütemesen verjük a ritmust. Ők pedig örömtől ragyogó arccal táncolnak, kórusban válaszolnak a szólót éneklő kislánynak, majd jódlizásra emlékeztető hanggal teszik még lüktetőbbé a dalokat.
A rögtönzött műsor és a fényképezés után meglátogatjuk a szálláshelyüket. A Passion Center for Childrent amerikai támogatásból építették. Százhatvan gyermeket készítenek fel az életre úgy, hogy fedelet adnak a fejük fölé, etetik, és felelős életre tanítják őket azzal, hogy kecskéket vagy csirkéket bíznak a gondjaikra. Az árvaház igazgatója, Pilira Chibwana szerint azok a legnehezebb percek a munkájukban, amikor elmennek hat-nyolc árvához, és csak egyet-kettőt tudnak elhozni a testvérek közül. Miért nem engem visznek el? – teszik fel a kérdést a maradók. Ilyenkor azt próbálják elmagyarázni nekik, hogy akit elvisznek iskolába, ha felnő és gazdag ember lesz, biztosan visszajön, hogy segítsen a testvérein.
– Sajnos csak százhatvan gyerek ellátására van pénzünk – mondja az igazgató –, miközben az országban legalább egymillió árva gyerek van, és nem létezik állami költségvetésből finanszírozott árvaház.
Visszaindulunk a fővárosba, az út mellett a mobiltelefon- és sörreklámok mellett elnöki intelmek sorakoznak az óriásplakátokon. A 2004-ben öt évre megválasztott Bingu wa Mutharika arra kéri polgártársait, hogy közösen változtassák Malawit korrupciómentes országgá. Néhány kilométer után a HIV és AIDS elleni küzdelem fontosságát hangsúlyozza. Később gyakorlatiasra vált, vezess óvatosan, a biztonsági öv életet ment, javasolja, hogy aztán a főváros előtt újra filozofikusra váltson: a tudás hatalom!
Elutazásunk előtt bemegyünk az ENSZ Fejlesztési Programja, a UNDP helyi irodájába, ahol két tárgyalás között Agnes Mary Chimbiri, a képviselet vezetőjének asszisztense fogad. Míg rá várunk, az asztalon megtalálom az UNICEF tavalyi jelentését, amelyből megtudom: a 13,2 milliósra becsült lakosság (azért a bizonytalanság, mert tíz évvel ezelőtt volt utoljára népszámlálás – épp most júniusban zajlik a következő –, és errefelé a megszülető gyermekeket sokan nem regisztráltatják) több mint fele tizennyolc év alatti. Ezer élve születettből 122 gyerek meghal azelőtt, hogy betöltené ötödik életévét (ez az arány a legmagasabb a világon), a gyerekek ötöde éhezik, negyede gyermekmunkára kényszerül, hárommillióan élnek szegénységben. Az egy főre jutó éves bevétel kevesebb mint százhetven dollár (!), a háztartások fele legalább fél óra gyaloglásnyi távolságra van a legközelebbi ivóvízlelőhelytől. A legmegdöbbentőbb adatot is itt találjuk: a lakosság ötvenkét százaléka kevesebb mint napi 0,32 dollárból (ötven forintból) él!
A fejlesztési iroda emberétől megkapom a UNDP elemzését a tavalyi helyzetről és az elérendő célokról. Utóbbiak a világosabbak: a szegénységet 2015-re úgy kell csökkenteni, hogy csak minden negyedik ember éljen a szegénységi szint alatt. A célul kitűzött teljes beiskolázást már nehéz lesz elérni, mert 2004 és 2006 között nyolcvanhat százalékról hetvenötre csökkent az általános iskolába jutó gyermekek aránya. Nőtt a gyermekhalandóság is (kétezerben a kilencvenkettes szint háromszorosa volt!), megduplázódott a tuberkulózisos esetek száma (ez minden bizonnyal a magas HIV-fertőzöttségből eredő immungyengeségnek tulajdonítható), viszont hosszú évek után – úgy tűnik – megállt a HIV-fertőzöttek számának növekedése, sőt csökkenni kezdett.
Autózunk a reptér fele, a benzinkutak előtt jókora sor kígyózik. Nem autók, hanem emberek állnak sorban kezükben literes, kétliteres műanyag palackot szorongatva. Petróleumot vásárolnak a lámpába – ha sorra kerülnek éjfél előtt, harminc–hatvan forintot tudnak megspórolni.
Luke Littler
Luke Littler megint a szurkolók ellensége volt, a világbajnok csattanós választ adott rá
