Európa meglincselése

A Heti Válasz két részletben szellemi bikaviadalt közvetített: Ülő Bika összecsapását Álló Bikával. Ülő Bika: Vágó István, merthogy ő kvízmesterként mindig ül; Álló Bika pedig Fábry Sándor, aki a nagy konferansziék teremtette hagyományhoz hűen mindig áll. Ők azok, akik kereskedelmi termék létükre sem csinálnak titkot politikai hovatartozásukból, érdekes módon mégis békésen megférnek a legnézettebb hazai tévécsatorna közös istállójában. Vágó a következőket mondta Fábrynak a szociális népszavazás kapcsán. „Azért nem tudja a kormány maradéktalanul végrehajtani a reformjait, mert a Fidesz nap mint nap keresztbe fekszik: rögtön kiállnak sajtótájékoztatót tartani, hogy micsoda rombolást hajt végre a kormány, vagy ráhívnak egy népszavazást. Ezzel az Orbán által magyar világszabadalomnak nevezett népítélettel sikerült megtorpedózni egy sor reformintézkedést, amelyekről a fideszesek is tudják, hogy meg kell őket lépni.”
E „magyar világszabadalom” szerint jártak el az írek is. Az ír kormány „ráhívott egy népszavazást” Európára, s a sajtótájékoztató jó hosszú ideig el fog tartani. Vajon miképp is kommentálná mindezt Vágó? Európa spirituális meglincseléseként? Vagy úgy, hogy egy spirituális terrorista nemzet felrobbantotta négyszázmillió ember álmát? Az európai álmot? Az európai álom valahol amerikai álom persze, s meglehet, ezért kellett ismét felrobbannia.
Szó se róla, kell némi cinizmus ehhez. Így keresztbe feküdni. Merthogy Európa nemcsak belügy, de látszat is. És a látszat bizony nagy úr, még ha olykor csal is. Európa nem lélekként lebeg a vizek színén: kőkemény nemzetközi versenyben kell helytállnia, s mint ilyennek, nagy szüksége volna legalább az egység illúziójára, látszatára. Most aztán Európa megtudhatja, mi is az a kisgazdásodás. Európa tanulhat az írek nyomán magyarul. Megtudhatja, milyen is az, amikor nemes céloktól vezéreltetve nincs összefogás. Merthogy az egész világ azt fogja mondani: lám, ezek az európaiak csak veszekednek, marakodnak. Az európaiak döntésképtelenek. Az üzleti életben és a nemzetközi politikában pedig aki döntésképtelen, az gyönge. Annak nincs respektusa. Miért menjek Európába – kérdezi a befektető –, amikor még maguk az európaiak se tudják, hogy mit akarnak? S megy inkább Kínába meg Indiába.
Kína 1989-ben a működőképesség és a demokrácia közül választott, és a működőképességet választotta. A demokráciadeficites működőképesség, úgy tűnik, a XXI. század egyik legnagyobb kihívása. Ha a gazdasági verseny az alkalmazkodásért folyó darwini küzdelem, s e harcban a demokrácia versenyhátrány, akkor a jólét és jogállam közti összefüggés globális szinten megkérdőjelezhető. Felmerülhet a kérdés: gazdaságilag egyáltalán rentábilis-e a demokrácia?
Az ír gazdaság belerokkanna, ha ráterhelnék azt a kárt, ami az euró árfolyamvesztesége nyomán keletkezett. Európának sikerült belenyomnia magát a mocsárba. A lisszaboni szerződésre kimondott koppanós „nem” hatására először gyöngült a bivalyerős euró a dollárhoz képest. Uncle Sam örülhet. Az ír politikai elit pedig bocsánatot kérhet a saját népéért.
Akárcsak Haider idején Ausztria, most egy ideig Írország lesz Európa bűnbakja. Elhangzik majd: kígyót melengettünk a keblünkön. Az ír gazdasági csodába belepumpált eurómilliárdokért hálásak lehetnének a szigetország lakói. Csakhogy a hála nem politikai kategória, miképp az emlékezet sem politikai műfaj. Magas szintű politikai marketinggel hálátlan és feledékeny embereknek kell folyvást eladni a jót. Arról, hogy az európai álmot a keresztény francia külügyminiszter, Robert Schuman álmodta meg, a harmadik nagy európai háború elkerülésének történelmi egyenleteként mára megfeledkeztek. Igaz, Robert Schuman boldoggá avatásáért még imádkozhatunk. A határok nélküli lét, a közös piac is mintha öröktől fogva létezne. Az euroszkeptikusok is természetesnek veszik, akár az ortodox konzervatív szekták az internetet. Azért, hogy Írországot és Portugáliát az unió a jólét karjába lökte, senki sem hálás. Ez is csak úgy megtörtént. A HCCP rendszert, az óránkénti takarítási naplót és az uborka mengelei szelekcióját hajlásszög szerint viszont az uniónak tulajdonítjuk. Így éljük meg. Az utópia elszállt, maradt az adminisztráció. Az európai alkotmányra kimondott holland és francia nem után az ír nem: figyelmeztető jel. Európa, vigyázz! Múltad oda, jövőd halovány.
Tény, hogy az ír nép legendásan konok természete is szerepet játszott az eredményben. Miképp a brit lélek úgy van felépítve, hogy nem szárazföldi; az ír lélek úgy van felépítve, hogy nem brit. A tagadás ősi szellemének brit megnyilvánulása: nem az euróra; míg a tagadás ír szellemének megnyilvánulása: nem Lisszabonra. Írország az állítólagosan Európa-párti Németországnál hamarabb nyitotta meg piacát az új uniós tagok munkavállalói előtt, a lisszaboni szerződésnek mégis ellenállt.
Európa úgy érzi, nem önként és dalolva ment a közösbe, hovatovább úgy érzi, hogy az unió egy kolosszális, kikényszerített termelőszövetkezet, ahová az államok mint kisbirtokok be lettek adva. Ez nincs így, de ha milliók így érzik, akkor micimackói értelemben a dolog mégis tény, tény, tény, mert politikailag a vélemény is tény. Realitás.
Egyfajta érzelmi ellenreformáció elé nézünk, s erre a modernitás nem volt felkészülve. Váratlanul érte. Az ír „nem” a tradicionalizmus és fundamentalizmus felerősödésének folyamatába illik. Így értelmezve valóban egyfajta spirituális terrorakció. Merénylet Morus Tamás és Marx ellen. Merénylet az érzelmileg átélhető utópia ellen. Merénylet, amely törmelékével arcunkba vágja: nem Isten, hanem a modernitás az, ami halott. By-by, Szása és by-by, Nietzsche. Európa posztmodern. Modernitás utáni. Ma már el sem tudjuk képzelni, hogy valaha, valamikor a modernitás a nemzeti élményhez hasonló személyességgel munkált a lelkekben. Amikor a proletár internacionalizmussal mi találkoztunk a KISZ-építőtáborokban, már csak karikatúrája volt önmagának, de a XIX. században a valódi elvtársak még hittek benne. Pedig amikor az elvtársak azt énekelték, hogy holnapra nemzetközivé lesz a világ, fél évig tartott egy hajóút Ausztráliába.
Ami nem mítosz, azzal érzelmileg nem tudunk mit kezdeni. Az Európai Unió nem lett mítosz, a misztifikáció kísérletei nevetségesek és közönybe fulladtak, s a maradékkal, ami a napi valóság, nemigen tudunk mit kezdeni. Az unió reformjával pedig végképp nem. És a lisszaboni szerződés épp ezt, az unió reformját célozta meg. Írország érzelmileg az Európai Uniót, formálisan az unió szervezeti reformját utasította el. Uniós reform? Egészségügyi reform?
A magyar kormányra – copyright Vágó István – ráhozott szociális népszavazás, a világszabadalom magyar népítélet és az ír népítélet között meglepően sok a közös vonás. OEP – EU. Az Országos Egészségbiztosítási Pénztár és az Európai Unió mint mamutszervezetek egyaránt működési zavarokkal küzdenek. Túlszabályozottak, embertelenek és bonyolultak, de reformációjuk a közérzet szerint még az eredeti állapotnál is visszataszítóbb, átláthatatlanabb és gyűlöletesebb. Ha a hálapénzre épülő, nagybeteg magyar egészségügy alternatívája a vizitdíj, az ágyszámleépítés, a kórházbezárás és a betegek halálra utaztatása, nos, akkor a többség az egészségügyi reform ellen szavaz. Ha az uniós vízfej terápiája egy érthetetlen hájfej, akkor az egyszerű kobak inkább nemmel szavaz. És lehet felsóhajtani: hja, nem elég érett a nép. A nép nem nőtt föl a helyzet magaslatához, magasleséhez, hanem maradt szegény alant…