Fejedelmi hintalovon

Belezavarodni szóképeinkbe többnyire gondolati tisztázatlanságokat takar. Debreczeni József nemrégen megjelent cikkében (Orbán – nyeregben, Népszava, június 10.) előbb a ló-lovas metaforát használta, majd váratlanul átváltott a hintaló-hinta hasonlatra. Amikor szerzőnk gúnynyilainak mai céltáblája még miniszterelnök volt, Debreczeni politikai „üstökösként” jellemezte őt, s képességei alapján az erdélyi nagyfejedelmekhez hasonlította. „Antall halála után többször is föltettem a kérdést: Orbán vajon melyik lesz: Báthory vagy Bethlen?” Debreczeni akkor még azon törte fejét, vajon az ellenzéki vezetőt a merész Báthory Gáborhoz hasonlítsa-e, aki „uralkodásra termett”, „nem mindennapi képességekkel, óriási ambíciókkal, határtalan önbizalommal” bíró egyéniség, aki „az egész szétszakított magyarságot egyesíteni” akarja; vagy inkább Bethlen Gáborhoz, aki szintén „nagy harcos, de nem a lázadók, hanem a kompromisszumkötők fajtájából”. Ma Debreczeni nem ezen gondolkodik. Azóta különben is megírta könyvét Gyurcsány Ferencről is. Ott sem fukarkodott a dicsérettel, csak úgy dőlt soraiból a himnikus objektivitás. (Figyelemre méltó az a tudósi alázat, amellyel Debreczeni mind Orbán Viktorról, mind Gyurcsány Ferencről írt művénél a választás és a kormányalakítás hónapjához igazította a megjelenést.) 2006-ban egy nyílt levélben ezt írta Elek Istvánnak: „Politikai státusomat tekintve független vagyok. Publicista. Akin senki sem kérheti számon, kit támad, és kit támogat. Te sem. Akit jónak látok, kedves Pista. Most Gyurcsány Ferencet látom jónak. (…) Könyvet írok róla. Több mint egy éve minden lehetséges időmben vele foglalkozom.” Mint egy szerelem. Ilyen az, amikor egy nagy ember egy másik nagy ember bűvöletébe zuhan.
Őszintén szólva a szeplőtelen fogantatás dogmáját kicsit könnyebb elhinni, mint hogy egy politikai publicista független legyen. Százból öt esetben kikerülheti a politikát, kilencvenötben azonban nem, tehát választania kell: vagy független marad, vagy publicista. Ezt el kell döntenie, és döntésének minden következményét fel kell vállalnia. Ami azonban sosem azt jelenti, hogy azt vállaljuk fel, aki éppen hatalmon van. A felvállalás azt jelenti, hogy aki (amely ügy) mellett független értelmiségiként döntöttem, ha úgy tetszik, akiért (amely ügyért) nyakamba vettem egy adag függőséget, amellett akkor is kiállok, ha nincs nyerő pozícióban. Ellenben háromszor is meggondolom, hogy kit, mikor, miért hasonlítsak még életében, róla mintázott szobrok elkészülte előtt az erdélyi nagyfejedelmekhez. Nem azt hívják objektivitásnak, hogy ellenkező pártállású miniszterelnökök üstökös voltától esem transzba négyévenként.
Lássuk, hol tart most Debreczeni József, hány tenger nyaldossa az ő független politikai státusát. A Népszava említett számában már nem ír erdélyi nagyfejedelmekről. „Orbán láthatóan nyeregben érzi magát” – írja férfias egyszerűséggel, majd így folytatja: „Mi több, mindent megtesz annak érdekében, hogy az a látszat keletkezzék: már a kantárszárat is ő tartja kezében.” Hát nem tudom, látott-e már lovat közelről Debreczeni, de ha valaki a nyeregben ül egy lovon, akkor nem olyan nagy mutatvány még a kantárszárat is megmarkolnia, mégpedig jó erősen, hogy – régiesen szólva – a „lú” által le ne dobassék. Sőt, a bűvészmutatvány Orbán részéről éppen hogy az lenne, hogy ül a nyeregben, netán vágtára fogja, s közben Szíjjártó Péter tartja valahol a nyolcadik kerületi Polgárok Házában a kantárszárat. Ez valahogy nem lenne egészen jó megoldás, írom óvatosan e merész szavakat politikailag nem független publicistaként.
Később saját metaforájának, azaz a ló farának mintegy hátat fordítva, Debreczeni József egy új szóképre bukkan. Az átkötés a ló farkától a hintalóig nem lett egészen tökéletes. „A vezér alatt egyelőre csak a puszta nyereg van, az alatt meg legföljebb hintaló.” Kerestem a kantárszárat, mi lett azzal, hiszen már Orbán kezében volt, de szőrén-szálán eltűnt. Szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy ha valaki alatt „csak a puszta nyereg van”, akkor az nyelvileg azt jelenti, hogy nincs alatta sem ló, sem hintaló. Hanem csak egy nyereg. Talán a fűben? Ki tudja. Debreczeni sem lehetett egészen elégedett a hintaló-metaforával, mert váratlanul hintát eszkábált belőle: „egyre többen ülnek föl az ő hintájára”. Itt eloszlatnám azt a tévhitet, miszerint a szaporodó tömegek a hintaló hintájára ülnének fel. Nem, a cikkíró szerint az „egyre többek” Orbán hintájára ülnek fel. (Azért ezt sokan megnéznénk.) Tisztelettel kérdezem: nincs ez a dolog itt kicsit felértékelve? Milyen erősnek kell lennie annak a hintának, ahová fel tud ülni a szakértő értelmiség meg még a kétharmad ország?
Debreczeni úgy véli, hogy Orbán, a populista mesemondó határozottsága önmagában botrányos. Választásokat sürgető, válságba sodródott országról szóló szavai égre kiáltanak. S hogy szerzőnk mennyire eltévedt a gyurcsányizmus, a poshadt reformok homályában, arról semmi sem árulkodik jobban, mint az, hogy immár nem jobboldaliak véleményétől hőköl vissza, hanem olyan közgazdászoktól, szakértőktől, pénzügyesektől, mint Csaba László, Petschnig Mária Zita vagy Karsai Gábor. Szerinte ők „megtévesztett emberek”, akik valami rejtélyes oknál fogva Orbán föllépésében, szereplésében a pozitívumokat keresik; uram bocsá’, esetenként meg is látják. Debreczeniben eszerint fel sem merül, hogy Gyurcsány ideje lejárt, s a helyzet súlyosabb annál, mint hogy a helyzetértékelés kormányfüggő lehessen. Debreczeni a bukott gyurcsányi reformok mellett továbbra is partizánharcot vív a tajgában, mint azt újabb cikke (Horthy és Orbán, Népszabadság, június 14.) bizonyítja.
Debreczeni lidérceset álmodott: látta pejkancán a magát kantárszár nélkül is nyeregben érző Orbán Viktort. Innen a fehér lovon bevonuló Horthy csak egy macskaugrás. Amúgy a Horthyról megjelent komolyabb történészi munkák ismeretében egy politikus számára bárminő párhuzam a kormányzóval elvileg nem akkora blama, mint elsőre tűnik. A blama itt inkább az, hogy ennek az Orbán–Horthy párhuzamnak egyszerűen nincs értelme. Orbánnak ugyanis jószerével semmi köze nincs Horthyhoz. A dalai lámával éppen így párhuzamba lehetne állítani. Erre Debreczeni is rájöhetett, mert keresett, de nem talált analógiákat Magyarország két világháború közötti kormányzója és a politikai képességeit a nyolcvanas évek végétől kibontakoztató Orbán között. S mit tett dühében? Túllicitálta a saját gyűlölködését: „Orbán Viktor nem Horthy Miklós politikai örököse, hanem a parlamentarizmussal szembeforduló Gömbösé és Imrédyé! Természetesen semmi köze a konzervatív liberális Bethlen Istvánhoz, és nincs már köze (hiába avatott neki szobrot!) Tisza Istvánhoz sem!” Ilyen kiátkozásjellegű szenten-
ciákat utoljára E. Fehér Pál idejében olvashattunk.
Az ember már azt sem tudja, hogy kit sajnáljon jobban: Horthyt-e, mert mégsem reinkarnálódik Orbán Viktorban; vagy Orbánt, aki képes önmagára hasonlítani, ahelyett, hogy Tisza Istvánra hajazna? S hiába is merengünk a politikailag független státusú császári és királyi monográfus gondolatain, mert sosem fogjuk megérteni, hogy mindössze hat év leforgása alatt hogyan volt képes Orbán Viktort párhuzamba állítani Bethlen Gábor és Báthory Gábor erdélyi fejedelmekkel, Bethlen István miniszterelnökkel, Horthy Miklóssal és végül Gömbös Gyulával és Imrédy Bélával. Ha követné saját ámokfutásszerű gondolatmenetét, sokarcú szerzőnk következő cikkének ezt a címet adná: Szálasi és Orbán. Mert senki sem lehet független publicista a saját hazájában.