Nem kisebb tabut feszeget Lovász Irén, mint a magyar kollektív tudattalanban rejlő gyógyító erőt, annak a tudásnak a létét, amit egykor a táltosok képviseltek. Lehet persze legyinteni, hogy ez csak babona, de aki beül a Gyógyító hangok valamelyik koncertjére, vagy akár csak felrakja otthon a stúdiófelvételt, valamit óhatatlanul megérez abból az erőből, amely a magyar népzene mélyén szunnyad. Sokszor azoknak a népdaloknak a mélyén, amelyet mindannyian énekeltünk már, ha máshol nem, legalább az iskolai énekórákon vagy az esti tábortüzeknél. Persze ehhez ihletett előadás kell és háttértudás, amely ritkán jár együtt. Lovász Irénben azonban mind a kettő megvan: néprajztudósként pontosan tudja, kik voltak a sámánok, a táltosok, és hogyan épült rá a régi szokásvilágra a kereszténység. Kiválóan ötvözi a sámánkultúrából ismert énektechnikát a magyar népzenével, a gregoriánt a népi hagyománnyal.
Zeneileg rendkívül összetett a két album világa. Egyfelől a hagyományos énektechnikát halljuk, másfelől a kíséret mintha tudatosan kerülné a népzenében megszokott hangszereket. Lovász Irén célja világos: azt a hangzásvilágot szeretné megidézni, amely az adott dallam virágkorában jellemző volt. Ez különösen a jeles napokat feldolgozó Égi hangra igaz, ahol emiatt udut, középkori hárfát, dudát és különböző fúvós hangszereket hallunk, valamint a Voces3 énekegyüttes többszólamú, kolostorokat idéző énekét. A harmóniavilág letisztult, modern feldolgozásban hozza a régies akkordfűzést. Mizsei Zoltán és Ágoston Béla játéka ehhez sokban hozzájárult.
A Belső hang inkább a táltoshagyományokból indul ki, a négy elem: a föld, a víz, a tűz, a levegő megidézésével, és didgeridooval, hárfával, shakuhachival tágítja ki a horizontot az egész emberiség őstudására. Lovász Irén és társai sosem használják az effekteket öncélúan, nem terelik el a figyelmet a lényegről, inkább arra irányítják.
Ezek a dallamok bárhol elementáris erővel tudnak hatni, a bazilikában azonban valósággal életre kelnek. Itt ugyanis lehetetlen elvonatkoztatni a szakrális tértől, a különböző szentek oltárától. Lovász Irén nagyon tudatosan és érzékenyen használta ki ezt a lehetőséget. A közönséget középre ültették, így a templom akusztikája is felerősödött, és a tér maga is hangszerré vált. A muzsikusok folyamatosan mozogtak, a középkor rituális mozgásait idéző formákban, hol párhuzamosan, hol szimmetrikusan, az ének pedig abba az irányba szólt, amerre az adott oltár volt. A legmegrázóbb a befejező Boldogaszszony anyánk volt, amely alatt spontán, némán felállt a közönség, ahogy himnuszhoz, imához szokás.
(Lovász Irén Pünkösdi ráadáskoncertje, bazilika, május 18., 20.00.)
origo.hu
Nemvárt fordulat jön az időjárásban, mutatjuk mire számíthat
