Bár kívülről fújjuk az István, a királyt, látszólag pontosan ismerjük a történetét, ha jobban belegondolunk, megérthetjük, hogy sokkal mélyebb dolgokról szól ez a rockopera, mint amit a felszínen látunk. Talán éppen ezért nem találkozott igazán egyik korábbi rendezés sem az alkotók üzenetével, amely a zenei, szövegi utalásokban lépten-nyomon megjelenik. Szikora János most viszont történelmet írt. Ha úgy vesszük, szó szerint is, hiszen soha nem figyeltek még ennyire a történelmi hűségre a részletekben, amelynek érdekében ezúttal szerves egységet alkotott mozgás, jelmez, színpadkép.
Szörényi Levente előadásaiban jó ideje feszegeti már a Koppány személyével, szerepével, megítélésével kapcsolatos elméletek kérdéseit, ellentmondásait, fehér foltjait. Nemrég Színház és történelem címmel könyvben is kiadta a valós Koppány-képhez tartozó legfontosabb bizonyítékainak összefoglalását. Ez köszönt vissza Szikora Koppány-koncepciójában, amely Istvánt és Koppányt egy szinten kezeli, egyforma hercegi díszben ábrázolja, az Árpád-házi család egyenrangú (megkeresztelkedett) tagjaként, s csak akkor kezdenek ruházatukban is különbözni egymástól, amikor István német segítséggel kiüti Koppányt a fejedelmi székből, aki emiatt önkéntes száműzetésre kényszerül, és tulajdonképpen belesodródik a ráaggatott „pogány”-szerepbe. Koppány kivégzése a Képes Krónika képe: nem csatában esik el, hanem egy félreeső helyen egy kis csapat lefejezi.
A másik erénye a rendezésnek, hogy megmutatja azt a kettősséget, ami nemcsak ezer éve, de még utána nagyon sokáig a magyar nép fejében, szívében élt: felvette a kereszténységet, de a régi hitet sem vetette el, inkább összedolgozta magában a kettőt. Ez nem új dolog, hiszen ezt a zene számtalan ponton szavaknál beszédesebben ábrázolja, gondoljunk csak Géza halottkísérőjére, bár ezt mindeddig ennyire látványosan nem vitték színre. Ebben persze nyilván nagy szerepe volt Csikós Attila egyszerű, mégis szép, sokatmondó díszletének, Kovács Yvett Alida valósághű jelmezeinek, de valószínűleg a legtöbbet mégis Zsuráfszky Zoltán koreográfiája tett hozzá. Ő is a komoly néprajzi háttértudás felől közelít. A tánc nem látvány- és hangulatelem többé, hanem a rendezés elválaszthatatlan része: kiszolgálja a zenét, kiemeli és megérteti üzenetét.
Ahogy a rendezés összeszedettsége és a tudományos kutatások eredményeinek integrálása, úgy a szereplők felkészültsége is azt mutatja: az amatőrök lelkesedéséből született rockszínház huszonöt év alatt minden tekintetben felnőtt a profi operajátszás világához. Első ízben értjük a szöveget és érzékeljük a valódi színészi játékot. Nem a rock csiszolatlan gyémántjainak természetessége, hanem a tudatos megoldások, a felkészült énekesek együttes játéka dominál. Ez itt már valódi színház.
Feke Pál valószínűleg sokak új kedvence lett. Ő nemcsak jó énekes, hanem igazi színész is, az ő István királya hús-vér ember, sokszínű karakter. Egész apró rezdüléseket is képes megmutatni, és hitelesen árnyalja a szent királyunkról alkotott képet. Érződik rajta a színházi gyakorlat, ugyanakkor a fiatalos lendület is. Éder Enikő, aki szintén színházi múlttal rendelkezik, sokkal többet mutat a Sarolt-szerep mondanivalójából, mint bármelyik elődje. A többiek a Társulat szűk egy éve alatt váltak amatőrökből profikká, de ez csak alig érződik. Herczeg Flóra Rékája még hordoz magában valamit Sebestyén Márta örökségéből, de karaktere már egészen más. A szerelmes-féltékeny szál ugyan erőltetettnek tűnik, a zene inkább lelki testvériséget sugall, de a megformálás hibátlan, az apjáért aggódó Réka hitelessége meghatja a nézőt – egy ló hátáról ez nem kis teljesítmény. A táltosasszony női karakterétől sokan tartottak, de feleslegesen: Fejes Szandra révülése magával ragadja a hallgatóságot. Vadkerti Imre komolyabb, visszafogottabb Koppány, mint azt megszoktuk, s ez jobban is illeszkedik a rendezői koncepcióhoz. Gizella (Simon Boglárka) hangja nagyon szép, de tulajdonképpen bárkit kiemelhetnénk, mindenki jól helytáll. A Társulat valóban társulat, mindenki tudja a szerepét, helyét, és nagyon jól integrálja magába a szerzőpárost, akik láthatóan élvezik velük a közös munkát.
Kiállta az idő próbáját az István, a király. Huszonöt év alatt alapjaiban változott meg a világ körülöttünk, a mondanivalója azonban ma is aktuális. A Királydombra még mondhatjuk, hogy a megfelelő történelmi pillanat adta többletjelentés misztifikálta olyan magasba, a kilencvenes népstadionbeli sikerre még ráfogható a rendszerváltás felett érzett eufória közelsége, Csíksomlyó felemelő élményéért okolható a kisebbségi lét, de 2008-ban, ebben a megosztott és nehéz társadalmi szituációban, Budapesten, egy teljesen új szereposztásban megszólaló jubileumi előadás már vízválasztó lehetett volna. Csakhogy az István, a király ma is szíven üti az embert, a végén a Himnuszt most is úgy énekeljük, hogy közben a könnyeinkkel küszködünk.
(István, a király – 25 éves jubi-leumi előadás a Társulattal, Papp László Budapest Sportaréna, jú-
nius 18. 19.30.)
origo.hu
Orbán Viktor: Megvan a bérmegállapodás!
