MI A MAGYAR?

A nagy urak, mint tudod, édes Ferim!, kényök-kedvök szerint idézhetik elő lakaikban a napot és az éjt. Ámbár a munkára ébresztő nap nem süthetett az ablaktáblákon át hálótermembe, mégis felébredtem a szokott órára. Nem volt nyugtom, mert a bánki római téglák, melyekről tegnap Szolgagyőrött oly sokat hallottam, nem hagytak aludni. Grófomnak otthon volt dolga újonnan felállított cséplőgépével, s így egyedül hajtattam át a közel fekvő, több nemescsaládtól lakott Bánkra. Legelőször is ts. Hunkár úrnál tisztelkedém – ki egy CASSIVS-szal bélyegezett téglatöredékkel ajándékozott meg, melyet azonnal kiszabadíték a papírkosár fenekéről, hogy ragyogjon – gondolám – többi felírásos társa közt gyűjteményünkben. Megmagyaráztatván magamnak az ajándék lelhelyét bebarangoltam a helység mögötti földeket; sok töredéket szedtem és valami hypocaustum – fűtőkészület – félének is jöttem nyomára. Az egyik háznál lévő bő forrást hijában kerestem föl, mert a szegélyül használtatott nagyobb római téglák eltűntek; de annál szerencsésb voltam ts. Molnár Istvánné asszonyságnál; mert egy kézi malmon kívül több igen csinos négyzetlábnyi téglát szereztem, melyek a háza végénél fekvő tagján, valami pincének alapjából vétettek fel. 1835-ben találtatott egy szép réz Bacchus-fej is e határban, mely jelenleg a pannonhalmi tárban őriztetik. Leirtam a harangokat, és a netalán még találandó régiségekre nézve a mindenüvé legnagyobb érdekkel és előzékenységgel kísérő tanító úrnak célszerű utasítást adván, a kocsi alját zsákmányommal telerakva visszaindultam.
Örültem, hogy a grófi udvarból éppen egy alkalom készült Győr felé; legalább a gyűjtötteket egyúttal hazaküldhettem. Mondottam az inasnak, hogy ládát hozzon le a házhéjáról, melyben a téglákat elküldhessem. A parancs hallatára gyanúsan nézett meg őkegyelme, de még nagyobb volt bámulása, midőn az általa csak egyszerűen ládába vetett téglákat gondosan kivettem, legnagyobb kímélettel kemény papírba göngyölítvén és szalmatekercsek közé rakván a zsurlódástól megvédni törekvém. Csóválta fejét – még így nem látott téglát szállíttatni.
Legközelebbi kirándulásunk tárgyául Rédét tűztük ki. A félelmes Bakony szélén fekszik ezen díszes – e vidéken legszebbek közé számítható úrlakáról hírneves – helység. Árnyékos, fasorok által gyönyörű sétává változtatott ültetvény közepett áll a csinos templomocska, átellenében a majorsági épületek és nagyszerű üvegház, végtére nyílik a festőileg rendezett facsoportok közt a nagy virágos tér; ennek díszpontja a pompás kastély, melyet azonban az uraság csak nyaralónak használ, mert a szombathelyi uraságokkal együtt a téli idényt pozsonyi házaikban s így legalább hazánkban töltik.
Az egész úri családot a terjedelmessége által tiszteletet parancsoló tölgy – a hajdani Bakonynak egyik ősmaradványa – alatt találtuk meglepő változatosságú csoportozatban. A béke hazahozá az ifjú grófot, ezen uradalom jövendő birtokosát és urát; megszűnt övéi körében az ezer aggodalom e drága életért – és a fegyvertársak folytonos jó kedélye, a daliás mulatságok, lovaglások, vadászatok élénkíték a vadon egyformaságát. Rédét vendég nélkül éppen úgy nem lehet gondolni, mint a Bakonyt fa nélkül: mert itt a legnyájasabb fogadtatás a főúri fesztelenséggel párosul.
(Rómer Flóris: A Bakony, 1860)