Tirolt nem zökkentette ki saját ritmusából az Európa-bajnokság. Néhány órával az Oroszország–Svédország meccs előtt Innsbruckban sétálva az volt az érzésünk, mintha tartományi rangadónak adna otthont a város, nem pedig kulcsfontosságú mérkőzésnek. Nem volt forgalmi dugó, az utcán csak lézengtek az emberek, béke honolt minden felé. A szokatlan benyomást az is fokozta, hogy a több napos esőzés után végre kisütött a nap.
Ez persze nem panasz, hanem a környék védjegye. Ezúttal nem a legelső, hanem a legfelső sorba kaptam jegyet – a nemzetközi pályákon a magyar futballal együtt a magyar újságírók is a perifériára szorulnak –, ám cseppet sem bántam. Az új Tivoli-stadionnak szó szerint égbe merednek a lelátói, úgy éreztem magam, mintha úgy ötven méterrel a kezdő kör fölött ülnék. A kilátásról nem is beszélve. Nyugat felől hófoltokkal tarkított, meredek, sziklás hegycsúcsok, kelet felől a lemenő napfénnyel bújócskázó lankásabb hegyek, észak felé pedig az Inn elterülő völgye. Munkám során az elmúlt években Európa több stadionjában volt alkalmam megfordulni, de egyik sem kínált ehhez fogható, lélegzetelállító látványt.
A két szurkolótábor még színesítette a díszletet. A keleti lelátó üdítő sárgába öltözött, a nyugati oldalon pedig az oroszok himnuszuk alatt fenyegetően I. (Nagy) Péter hatalmas portréját feszítették ki. S miként 1709-ben a nagy cár serege XII. Károlyéra Poltavánál, igyekeztek döntő csapást mérni a svédekre.
Az Eb-n először a kétmérkőzéses eltiltását letöltött Arsavin vezérletével. A svédeknek viszont az szerzett örömet, hogy a térdsérüléssel bajlódó Ibrahimovic vállalta a játékot; s ami a legfontosabb: nekik a döntetlen is elég volt a boldoguláshoz. Az oroszok nem is tétováztak, rögtön az első perctől döntésre akarták vinni a dolgot. Egymást követték a támadásaik, élmény volt nézni technikás játékukat. Előbb Arsavin, majd Zsirkov tesztelte Isakssont, majd a 24. percben meg is szerezték a vezetést. Zirjanov robogott végig a jobb oldalon, Anjukovhoz passzolt, aki a középen érkező Pavljucsenko elé tálalt, s a középcsatár úgy tíz méterről kilőtte a jobb alsót (1-0). Három perc múltán kis híján egyenlítettek a svédek, Larsson fejese csattant a felső léc és a bal kapufa találkozásánál. Nem késett az orosz válasz. Újabb tetszetős támadás végén Pavljucsenko bombája szintén a felső lécet találta telibe. A félidő végére feléledtek a svédek, Ljungberg, majd Nilsson lövésénél kellett Akinfejevnek védenie.
Csodálatos stadion, komoly tét, bátor, támadó futballt játszó csapatok, megérdemelt orosz vezetés – röviden így foglalhatjuk össze az első félidőt.
A második félidőben ott folytatták a csapatok, ahol az elsőben abbahagyták. Az 50. percben az oroszok legveszélyesebb fegyverükkel, kontrából növelték az előnyüket. Az egész úgy kezdődött, hogy Isaksson akarta elvégezni a szabadrúgást a saját tizenhatos bal sarkánál, de Nilsson erősködött, hogy majd ő. A labda azonban alig vánszorgott el a fél pályáig, onnan vissza annál gyorsabban. Zsirkov, Szemsov, Arsavin, végül a tehetetlen svéd kapus mellett a háló volt a labda útja (2-0). Oroszország teljesen megérdemelt győzelmet aratott, s a legjobb nyolc között Hiddink szülőhazájának csapatával, Hollandiával találkozik. Nehéz lenne megmondani, hogy melyik félnek nehezebb és kellemetlenebb ez a feladat.
A csoport másik mérkőzésén a már korábban továbbjutott spanyolok 2-1-re verték a görögöket, de ennek már nem volt jelentősége.
Olasz feltámadás. Franciaországban mindenki Lubos Michelt bírálja. Mondván, a szlovák játékvezető túlzottan szigorú ítéletével eldöntötte a keddi olasz–francia mérkőzést. Pedig Michel nem tett mást, csupán a szabályok szellemében járt el. A találkozó 24. percében Luca Toni gyönyörű mozdulattal átvette Pirlo indítását, a 16-oson belül már csak Coupet-val állt szemben, amikor Abidal hátulról akasztotta. A 11-es vitathatatlan volt, de a szabály azt is kimondja, hogy a gólhelyzetben lévő játékos buktatásáért kiállítás jár. A szigorúságáról ismert játékvezető ezt sem nézte el a franciáknak. Pirlo értékesítette a büntetőt; s kétségtelen, gól- és emberhátrányban a franciáknak már kevés esélyük volt. Különösen úgy, hogy korábban Ribéryt is elvesztették.
A végül 2-0-s olasz győzelmet hozott meccs utáni értékelésekor érthetően mindkét szövetségi kapitány is ezt az esetet emelte ki. „Csalódott vagyok, s ugyanígy érez minden játékosom is – kezdte Raymond Domenech. – Ribéry sérülése és a kiállítással járó gól után szinte lehetetlen helyzetbe kerültünk, de ekkor sem adtuk fel. Nem vesztettük el a büszkeségünket, hiszek a játékosaimban, szép jövő előtt állnak. Az Európa-bajnokság tökéletes alkalom volt fiatal játékosaim számára a tapasztalatszerzéshez, mostantól készülünk a világbajnoki selejtezőkre.” A francia kapitány utolsó mondatával azt is elárulta, hogy négy évi munka után esze ágában sincs önként távozni. Elöljárói sem számíthattak a kudarcra, mert egyelőre elodázzák a döntést, csak július elején határoznak Domenech sorsáról. Thuram és Makelele azonban ezt már nem várja meg. Tegnap mindketten bejelentették, hogy többet nem játszanak a válogatottban.
„Nagyon elégedett vagyok. Ez a győzelem igazi ajándék az egész csapatnak. Nagyon sok nehézségünk volt a torna elején. Egyedül nem tudok nyerni, bíznom kell a játékosokban, s nekik is bízniuk kell bennem. A franciák ellen helyreállt az összhang, ami meghozta az eredményét” – vette át a szót Roberto Donadoni. Majd fontos, a lényeget fedő gondolattal folytatta: „Ribéry sérülése, majd De Rossi gólja csapás volt a franciáknak, mégsem mondanám, hogy csupán a szerencsének köszönhetjük a győzelmünket. Rengeteg helyzetet alakítottunk ki, ezen az estén jobbak voltunk a franciáknál.”
Így igaz. Az olaszok, akiket eddig temettek, hirtelen feltámadtak, és senki sem merné azt állítani, hogy a negyeddöntőben esélytelenek lennének Torresék ellen. Az egyik spanyol lap, a Marca kicsit túlzóan, mégis szemléletesen „fekete vadállatnak” nevezte az olasz válogatottat, amelyet hétszer kell legyőzni.
Hol az a második?
Európai Szuperkupa
Feltámadt a BL-győztes, óriási meccsen lett Európa új királya
