Szegények és gazdagok

Fura dolgokat produkál az élet. Nincs két hete még, hogy egy szingapúri felhőkarcoló ötcsillagos szállodájának ötvennyolcadik emeleti szobájában ébredtem, hogy aztán huszonnégy órás itthoni pihenő után a világ második legszegényebb országába, Malawiba vessen a sors. Mint egy brazil szappanoperában: luxusvilágból a mélyszegénységbe.
Nem könnyű átugrani egy ekkora szakadékot. Az egész olyan volt, mint egy színházi előadás, amelyben az első felvonás díszlete felhőkarcolókkal teli horizontot, nyüzsgő nagyvárost ábrázol, hogy aztán a szünetben kitolják azokat a kulisszákat, és vályogból tapasztott kunyhókat, deszkabódét állítsanak fel helyettük a második színhez. Ötszáz dolláros hotelszobából mentem az ötven forintból megélni kényszerülő hétköznapokba, és tanulságos volt a váltás.
Most nem akarok írni a kultúrsokkról. Lehetne sok minden másról is beszélni, például arról, hogy nincs átjárás a két világ között. Mondhatnék közhelyeket az elsőkről-sikeresekről és azokról, akik a harmadik világban élnek. És arról is: nem mindegy, hová születik az ember, és hogy a tudás hatalom, és a becsületes munka meghozza a gyümölcsét. De lehetne prédikálni, és vádolni a világot azzal, hogy miért ér valakinek a munkája sokkal többet, mint a másiké. Feltenni a kérdést: miért kerül az egyik ebédje százszor annyiba, mint pár ezer kilométerrel arrébb? Divatos álválaszokat is lehetne adni az álkérdésekre; például azt, hogy nem segélyekre, csupán igazságra és korrektségre lenne szükség, és eltűnnének a világban tapasztalható felháborító és politikailag is inkorrekt különbségek.
Szólhatnék a sérelmekről, a porban élés megaláztatásairól vagy arról, hogy a világ egymás kihasználására épül. És arról is, hogy ennek mi, mindkét helyszíntől távol élők is részesei vagyunk. Mert keveselljük a fizetésünket, és jogosnak érzünk minden retorziót, ha csorbulni látjuk jogainkat, de gond nélkül elfogadjuk a szegényektől érkező olcsó nyersanyagot, gyümölcsöt, készterméket. Féltjük a munkahelyeinket, miközben a szívünk mélyén tudjuk, hogy mi annyiért nem végeznénk el azt a munkát, amit más, szegényebb országból érkező boldogan elvállal. Igazságról beszélünk, de elfogadjuk, hogy van gazdagok igazsága, és van egy másik, a szegényeké. Tudomásul vesszük, hogy csak egyik irányba mutathat a megkülönböztetés – ami tőlünk megy, az már nem lehet vita és alku tárgya. Hiszen ugyanannyiba kerül a benzin Szingapúrban, mint Zombában, a világ végén. És ugyanarra vágyik a gyerek mindkét helyen: divatos, kamerával felszerelt, zenelejátszós mobiltelefonra, amelyiken nagyjából ugyanannyiba kerül egy percnyi helyi beszélgetés, éljen akár Afrikában vagy Nagyküküllő mentén a feltöltőkártyás ügyfél. És ugyanazt a sört isszák, ugyanazon mecscset nézve, ugyanolyan márkájú tévékészülék előtt – csak az egyik helyen nem biztos, hogy az áram kitart a mérkőzés végéig.
Sok minden eszembe jutott azon a pár napon. De leginkább azon gondolkodtam el: mi lenne, ha egyszer nem a díszletet, hanem a szereplőket cserélnék ki ebben a világméretű színielőadásban, amelyikbe belecsöppentem? Túlélné-e az Armani-öltönyös, fél szemével állandóan a tőzsdeindexet figyelő úriember a lilongwei hétköznapokat? Beállna-e a szoláriumozott, manökenarcú szépség a lakkozott körmeivel a benzinkút előtti gyalogsorba, hogy pillepalackban két liter petróleumot vásároljon a lámpába még éjfél előtt, mert holnaptól harminc forinttal többe kerül a világosság? Használna-e neki a „civilizáltsága”, a méregdrága egyetemeken megszerzett kurrens tudás? Tudna-e tüzet gyújtani, hajlékot készíteni, élelmet megtermelni akkor, ha ezen múlna az ő és családja élete? És allergiától bódult szervezete meg tudná-e szokni a mindent beborító, vörös afrikai port?
És persze kíváncsi volnék arra is: feltalálnák-e magukat a porban játszó afrikai kisgyerekek Szingapúr légkondicionált, föld alatti áruházaiban? Szédülnének-e a hatvanadik emeleti kondomíniumban? Mennyire változna meg a személyisége a jó kedélyű, de nincstelen háziasszonynak, ha tíztagú családjára ezentúl nem napi ötszáz forintnak megfelelő kvacsát, hanem ötezer szingapúri dollárt kellene beosztania? Felszabdalná-e, kiváltaná-e a gyorsétterem az együtt éneklős, összekacsintós, gyertyafény mellett elköltött közös vacsorákat?
Érdekelne az is: mit vinne magával a menedzser a poros településre, ahol lelakatolják az egyetlen vízcsapot? Hol töltené fel a laptopját, ha a környéken senkinél sincs áram? És volna-e, aki megsimogassa, ha valami fáj belül? Vagy csak ülnének ott a semmi közepén az egykor sikeresek, a világot mozgatók, és nem tudnának hogyan és miről elbeszélgetni egymással? Azt tudom, hogy a szegények nem vinnének, nem tudnának magukkal vinni semmi felleltározható, vonalkóddal ellátott dolgot abba a másik, dollárban hajszálpontosan megmérhető világba. De elvinnék emberi kapcsolataikat, magukba vetett hitüket, és egymásra villantott, vakuként előfehérlő mosolyukat. A tudást, hogy mindent túl lehet élni, és a reményt, hogy a semmiből is van újrakezdés. Szingapúr és Malawi után sokat gondolkodtam azon: hol lehet boldogabb az ember? Ki a szerencsésebb, és hol tartunk, merre indultunk mi a két véglet közül?
A válasz nem egyértelmű: az egyik világban a stresszbe lehet belehalni és a depresszió veszi el az ember életkedvét, a másikban a HIV-vírus szedi az áldozatait és a nincstelenség béníthat meg mindent. Ugyanakkor Afrika jó tanítómesternek bizonyult. Jó onnan hazajönni: helyrerakja az embert. Megtanít értékelni azt, ami van, és rávilágít arra, ami fontos. Hogy nem tragédia, ha a dugóban kell eltölteni egy órát, és egyszer valahogy ki lesz fizetve a gázszámla is. És teljesen mindegy, hogy ki a miniszterelnök, ha a családon, lakóházon, munkahelyen belül rá tudunk még mosolyogni egymásra. Megmutatja, mekkora öröm lehet az is, ha „csak” egészségesek vagyunk, és ha van kit megölelni, ha sírni, netán együtt örülni támadt kedvünk. Megtanít a szerénységre és az alázatra. Elgondolkodtat: miért is képzeljük azt, hogy minden ellen megvéd minket a bankkártyánk, a terepjárónk és a lélegző szövetű, vízhatlan viharkabátunk, amelyet akkor veszünk magunkra, ha fél órára kimerészkedünk a Normafához? Mert ki tud többet a világról: aki műbőr bevonatú kormánykereket forgat, vagy az a kisgyerek, aki rozsdás bicikliabroncsot hajt maga előtt egy fabottal? Ki maradt közelebb a titkokhoz? Kiben lapul több ősi, túlélést segítő józan ész? És igen, Szingapúr is sok mindent elmond. Például azt: önbizalommal, némi tehetséggel, sok munkával és kitartással létre lehet hozni fantasztikus dolgokat. Utazzunk el – legalább gondolatban – előbb Szingapúrba, aztán Malawiba, és próbáljuk elhelyezni magunkat valahol a két világ között. Gondolkodjunk el kicsit, mert mi, félúton lévők még talán választhatunk külső és belső szegénység, anyagi és szellemi kincsek, emberség és profit között.
A szerző riportjai Malawiról a Hétvégi Magazin 28. oldalán,
Szingapúrról a www.mno.hu portálon olvashatók.