Magyar Nemzet betiltása közérdek! – kiáltotta világgá 1940 derekán egy szélsőséges hangvételű röpirat. „A zsidó nagytőke és feudalizmus szellemi fellegvára lett ez a lap rövid néhány hónap alatt… Itt az ideje, hogy végleg leszámoljunk ezzel a perfid, álnok kisebbséggel… Azonnali intézkedést követelünk!” Efféle támadások gyakran érték a szellemileg kitűnően felvértezett, magasan kvalifikált írógárdával rendelkező korabeli Magyar Nemzetet. A konzervatív-liberális élet krémjét hasábjain megszólaltató újsággal szemben nem volt könnyű érvekkel harcolni, nem véletlen tehát, hogy útszéli modorban az elnémítását követelték. A lapot minősíti, hogy egy kivétellel minden belső munkatársnak főiskolai vagy egyetemi végzettsége volt, ami abban az időben nyilván összehasonlíthatatlanul többet jelentett, mint manapság. Ami az újság támogatottságát illeti: valóban segítették azok a nagytőkés csoportok (leginkább a Chorin és a báró Kornfeld család), amelyek aggodalommal szemlélték a náci német impérium hazai térnyerését, de a Magyar Nemzet napi irányításába soha nem szóltak bele. A korrektség jegyében azonban – s ezt nem feledhetjük – bizonyos összegeket még a kormánypárti, erősen jobboldali sajtótermékeknek is juttattak az ország gazdasági vérkeringésének más, szintén zsidó származású tényezői.
Pethő halála után ez a kör kérte föl a történész Szekfű Gyulát, a Három nemzedék, A száműzött Rákóczi szerzőjét, a Hóman Bálinttal együtt írt Magyar történet társszerzőjét, legyen a gazdátlanul maradt újság szellemi irányítója. Szekfű tollából eleinte kevés cikk jelent meg, de minden hónapban néhányszor találkozott a vezető újságírókkal, s megbeszélték az éppen aktuális politikai helyzetet. A kormányzat nem akart minden hidat felégetni, amely összeköthette a szövetségesekkel, ezért hallgatólagos tudomásulvételével a lap az eredeti irányvonal mentén haladhatott tovább. A felelős szerkesztő, Hegedűs Gyula és a Szekfű közötti együttműködés azonban egyáltalán nem volt felhőtlen. Ma már nehezen állapítható meg, pontosan miért. Egyes vélemények szerint Hegedűs túl sok kompromisszumot kötött, a kelleténél is erősebben visszafogva a németellenes hangvételt. Mások viszont úgy emlékeznek, hogy épp Szekfű tartotta szükségtelennek a provokáló, például Hitler eszelősségére finoman utaló írásokat. 1943 májusában végül Hegedűs távozott a laptól, s a felelős szerkesztői teendőket Barankovics István vette át. A háború után a Demokrata Néppárt vezetőjeként egyike volt azoknak az ellenzéki politikusoknak, akik félig-meddig reménytelen küzdelemben megpróbálták feltartóztatni a kommunista párt hatalomátvételét. A lap eredeti iránya természetesen Barankovics hivatalba lépése után is megmaradt, csak az európai kis nemzetek függetlensége iránti aggodalom hangja erősödött meg némileg.
A színvonalában páratlannak nevezhető újság európai horizontú, a világhelyzetről, az erőviszonyok alakulásáról a háborús cenzúra körülményeihez képest is részletesen beszámoló, magas szintű sajtótermék volt. A címlapot mindig a külpolitikának tartotta fenn (ezt a hagyományát egyébként a kilencvenes évek elejéig megőrizte). Az objektív, mérsékelt hangvétel, a tények figyelembevételén alapuló nívós elemző cikkek, a cenzúra kijátszásával becsempészett mellékmondatok, a felhívás: „Olvassa el a Magyar Nemzet minden sorát!” visszhangra talált az egyre gyarapodó előfizetői táborban. Az újság népszerűségét mutatja a folyamatosan növekvő példányszám. A korban a harmincezres példányszám már jónak számított, ennyi kelt el például a kormánypárti Új Magyarságból is. A Magyar Nemzet a második világháború kitörésére érte el ezt a számot, 1942-ben hétköznaponként ötvenezer darabot nyomtattak, 1943 tavaszán pedig hatvanezret. A szombati és a vasárnapi szám pedig ebben az időben már százezres nagyságrendben kelt el.
Az a bátorság, amellyel a lap a német háborús vereség elkerülhetetlenségére, az ebből adódó, háború utáni magyar feladatokra nap nap után felhívta a figyelmet, szinte egyedülálló a kor baloldalinak vagy mérsékeltnek tekintett sajtójában is. (A teljesség igénye nélkül a Népszava, Kis Újság, Esti Kurír s részben a Pesti Hírlap sorolható ide.)
Friss, érdekes és józan hangvételű a lap, bárhol nyitja ki a mai olvasó az elsárgult példányokat őrző köteteket. Konkrét példa: Bajcsy-Zsilinszky Endre arról ír 1944 januárjában, hogy mit is jelent a hagyományos angol egyensúly-politika, a balance of power. „Leginkább azt, hogy nincs helye Európában bármily hatalom egyoldalú túlsúlyának.” A célzás nyilvánvaló, immár nemcsak a német, hanem a közelgő Vörös Hadsereggel érkező totalitárius rendszerre is utal. Nézzük tovább a hatodik háborús év téli számait! A szovjet veszélytől való félelmet jól példázza Baráti Huszár Aladár egy cikke, amelyben szinte nyíltan ír a küszöbönálló német vereségről s a kelet felől közelgő szovjet gőzhengerről: „Ma lélegzet-visszafojtva kérdik Európa népei, mi lesz? Valami apokaliptikus félelem vesz rajtuk erőt… hogy lehet megállítani ezt a rettenetes rohanást?” Parragi György, a lap publicistája szinte próféciaként ható sorokat ír a jövőről: „A háborús koalíciók csak ideig-óráig élik túl a háborúkat… Bármit írjanak és beszéljenek, ez lesz a sorsa a szövetségesek mostani koalíciójának is, amelyen máris olyan repedések észlelhetők, mint a lengyel határkérdés.” A megoldás az, ha az európai egyensúlyt világegyensúllyá fejlesztik, azaz az angolszász hatalmak ereje megfelelően tudja garantálni a szovjetek visszaszorítását, „annál is inkább, mert Európa egyre inkább Ázsia egy félszigetévé kezd zsugorodni”. Külpolitikai tanulságai vannak a Közigazgatási Bíróság elnöke feltűnő helyen idézett beszédének is: „A magyar barátnak hű és megbízható, de szolgasorsra nem alkalmas.” Frey András majd egykolumnás cikkben foglalkozik az amerikai külpolitika aktuális kérdéseivel. Szavának azért is súlya van, mert a volt külpolitikai rovatvezető a magyar kormány megbízásából 1943 szeptembere óta a semleges Törökországban tárgyalt az angolszász hatalmak képviselőivel. Ugyanez az angolszász kapcsolat jelenik meg Tombor Jenő katonai szakíró A háború című rovatában. Tombor egyike volt azoknak a jól képzett monarchiabeli tiszteknek, akik 1919-ben hazafias okokból vállalták a harcot a Tanácsköztársaság hadseregében a Felvidékre betört cseh legionárius csapatokkal szemben. Napi hadikrónikája szinte mindig tartalmazott egy-egy (időnként ironikus) utalást a valós, a hivatalos német körök által nem kozmetikázott hadi helyzetre az angol rádió hírei alapján. A rovathoz mellékelt térkép – amelyet a háborús cenzúrának nem kellett előzetesen bemutatni – is a BBC-jelentésekhez igazodott, így a sorok között olvasók reális képet kaphattak az arcvonalak helyzetéről.
A belpolitikai cikkek rendszeresen foglalkoznak a szélsőségekkel, így a nyilasokkal is: kiemelt helyen olvasható Czapik egri érseknek a papsághoz intézett felhívása: „Ép hazafiasságtok érdekében semmiféle szélsőséges irányzatot se pártoljatok!” A Honderű című rovat egyik írása egy magát nyeregben érző nyilaslap hirdetésén élcelődik: „Itt a tengeri betegség biztos gyógyszere!” – idézik a Magyarságot. A Magyar Nemzet szerzője, feltehetően Kunszery Gyula hozzáteszi: „Netán az urak gyomra hullámverést jelez? Viharban, süllyedő hajón nem is csodáljuk.” Az iránytű azonban Szekfű híres Valahol utat vesztettünk című cikksorozata, amely a reformkor eszméiből, elsősorban Szalay és Eötvös centralista irányzatából kiindulva tekinti át, miért került a magyarság akkori válságos helyzetébe: „Ma még nincs lehetőségünk arra, hogy a legújabb korszak tanulságait is levonhassuk, de talán nincs is erre szükség.” A tizenkilencedik századi reformmozgalmak, így a centralisták is az utat a „demokrácia rendszerében találták meg, s azóta az ő gondolataiktól való minden elhajlás csak újból bebizonyította nézetük helyességét”.
Végül a német megszállás némította el az újságot. Március 19-én, egy verőfényes vasárnapon elözönlötték Budapestet a Wehrmacht alakulatai. A Gestapo a hazai szélsőjobb által összeállított listák alapján dolgozott, így kereste fel már kora reggel Bajcsy-Zsilinszkyt, aki fegyverrel állt ellen a titkosrendőröknek. Parragi Györgyöt is elsőként vették őrizetbe, majd hurcolták előbb a vallatási célokra lefoglalt svábhegyi Majestic Szállóba és onnan Mauthausenbe. Az utolsó számokat jórészt elfekvő anyagokból állították össze a nem bujkáló munkatársak, egészen addig, míg a frissen kinevezett sajtókormánybiztos, Kolosváry-Borcsa Mihály tiltása el nem némította a régi Magyar Nemzetet.
A háború után, 1945. május 1-jén újrainduló lap munkatársai között egyébként ott találjuk a lágert szerencsésen túlélő Parragit. Főszerkesztőként ismét Hegedűs Gyula jegyzi a Magyar Nemzetet, amelynek fejlécéről azonban ekkorra már lekerült Pethő Sándor neve, s az évfolyamszámozást is újra kezdték, mintha 1945-ben jelent volna meg az első szám. Ez már azonban egy egészen más, háború utáni groteszk történet része. Az újság az eredeti évfolyamjelöléshez – nem számítva az 1956-os forradalom alatt megjelent példányokat – az alapítás negyvenötödik évfordulóján, 1983-ban térhetett végre vissza. A címlapra pedig a félszázados jubileumon került fel ismét az alapítóra való utalás.
Oroszország
Közeleg az ukrán katasztrófa, így nyomul előre az orosz haderő
