Rettenetesen tud bosszantani, amikor nyugdíjas-egyesületek ülésein, valamint a kormány köreiben az illetékesek a nyugdíjasokat mint egységes masszát kezelik. Ebben a masszában benne vannak a harminc-negyven ezer forintos, valamint a kétszázezer forintos nyugdíjasok is. Mintha az összeg teljesen mindegy lenne. A nyugdíjak emelkedését-csökkenését, a GDP-hez való viszonyát mindig százalékokban adják meg, holott a nyugdíjasok élő emberek, akiknek sorsa, élethelyzete rendkívül különböző. Nagy a különbség aszerint, hogy ki mikor ment nyugdíjba. Még élnek köztük olyanok is, akik húsz-harminc éve „élvezik” nyugdíjukat, amikor a nyugdíjak megállapítása még egészen minimális szinten történt. Volt ugyan számukra egy halvány kompenzációs kísérlet, de azt a néhány ezer forintot, amit ezen a címen kaptak, régen elvitte az infláció.
Aki az „átkosban” is gondolkodott egy kicsit, nem hitte el a gondtalan öregkor meséjét, s tudta, hogy a nyugdíjasélet nagyjából egyenlő a szegénységgel. Ezért, ha tehette, igyekezett valami tőkét gyűjteni ezekre az évekre. Sajnos ezt nem mindenki tehette meg: ugyanis előfordulhatott a családokban súlyos megbetegedés vagy egyéb tragikus esemény, ami elvitte az erre szánt összeget; vagy az akkori munkabér olyan csekély volt, amiből nem lehetett öngondoskodni. Természetesen mindig voltak szerencsésebbek, akik örököltek, vagy külföldi rokonaik támogatták őket.
Amikor eljött a rendszerváltás, a nyugdíjasok szempontjából még rosszabbra fordult a helyzet. Munka nélkül maradtak életerős, középkorú emberek, akik ha akarták volna, sem tudták többé támogatni idős, beteges szüleiket. Pedig hát az volna a világ rendje, hogy aki becsülettel felnevelt akárcsak egy vagy két, esetleg több gyermeket, öregségére, betegségére ne maradjon támasz nélkül. De hát ebben a felfordult világban minden másképpen van. Ismerek olyan özvegyasszonyt, aki csekély nyugdíjából munkanélküli fia családját támogatja…
Az is vízválasztó a nyugdíjasok között, amire most kezdenek ráeszmélni az illetékesek: hogy ki milyen fűtésű lakásban lakik. Akik hagyományosan vagy villannyal-gázzal fűtenek, még megtehetik, hogy mondjuk a téli szezonban két szobájuk közül csak az egyiket fűtik. A panelházakban lakók, ahol általános a távfűtés, ezt nem tudják megoldani. Amikor ezeket a lakásokat építették, a távfűtés szinte fillérekbe került. Azóta az ott lakók megöregedtek, nyugdíjasok lettek. A fűtést kikapcsolni nem tudják, a számlák pedig az évek során egyre nőnek, már az elviselhetőség határáig, s még nagyobb emeléseket ígérnek az idei téli fűtési szezonra.
Ilyen cipőben járok magam is. Amikor boldogult férjem még élt, a két nyugdíjból még ki tudtuk fizetni a már akkor is nagyon magas számlákat, de mióta két éve egyedül maradtam, ez már nem megy; elköltözésre pedig korom és egészségi állapotom miatt gondolni sem lehet. Így történt, hogy tavaly decemberben negyvenezer, februárban negyvenhétezer, s még áprilisban is harmincezer forintot fizettem: a nyugdíjamnak körülbelül a felét. Hogy miből éltem akkor? Megmondom őszintén: külföldön dolgozó unokám küld havonta egy bizonyos összeget, hogy egyáltalán megélhessek. De hát vannak szép számmal olyanok, akiknek ilyen lehetőségük nincsen. Sorstársaimmal beszélgetve látom, hogy a végletekig el vannak keseredve, főleg a magányosan élők; s végső esetben öngyilkosságra gondolnak mint egyetlen megoldásra.
Végül itt volt a májusi csodálatos nyugdíjemelés. Ismerőseim úgynevezett átlagnyugdíjasok, kaptak három-négyezer forintot, de az 1,1 százalékos emelés az én esetemben 830 forintot tesz ki. Ez az összeg még egynapi étkezésre sem elegendő, nemhogy egy családi körben eltöltött, jó vasárnapi ebédre! S akkor még mernek szónokolni a nyugdíjak reálértékének növeléséről? Mernek szebb jövőt emlegetni? Ezt a bizonyos szebb jövőt mi, idősebb nyugdíjasok bizony már aligha fogjuk megérni…
A milliárdos kormánytisztviselőknek azt üzenem: ha segíteni nem tudnak, legalább hagyják békében a nyugdíjastársadalmat.
Simon Istvánné
Budapest
Évek óta rejtély az ismeretlen holttest, amit Tatabányán találtak
