Festmények eleven térben

Eleven térben – ezzel a címmel rendeztek kiállítást Végh András festőművész műveiből az Aulich Art Galériában. A tárlat és a hozzá kapcsolódó  kötet a számvetés lehetőségét jelenti mintegy négy évtizedes festői munkálkodás után, de korántsem a pálya lezárulásáról, sokkal inkább a művész folytonos megújulásáról beszél.

Wehner Tibor művészettörténész írt bevezető tanulmányt A káosz festői rendje címmel a T-Art Alapítvány kiadásában, a Kugler Könyvek sorozatban megjelent kötethez, s összegzésként megállapítja, hogy Végh András pontosan tudja, hogy nincs más teendője: „a világ szépségén s a jelenségek megfejthetetlenségén” kell tűnődnie, és tűnődéseit hiteles képekké, meggyőző, lázas érzelmekkel telített láttatásokká kell érlelnie. „Csak” ennyi? De lehet-e nagyobb, beteljesíthetetlenebb művészi vállalás, mint hogy a művész a művészet ősi forrásaihoz visszataláljon, a Parnasszosz hegyén elterülő tiszta forrás vizében felfrissülve, megújult erővel fesse tovább a világ történéseinek törvényeit láttató, a művek nézőiben revelatív hatást kiváltó műveit – tűnődik el a XX– XXI. századi művészet útvesztőiben már-már elveszni látszó néző-olvasó, aki egyébként valóban nagyra tartja Végh András művészetét a kortárs magyar művészet egészében szemlélve is. Azután pillantása a szemközti oldalra vetődik, amelyen a művész egyik 2000-ben készült művét reprodukálták, s megsejti, hogy maga a festő is érzi a vállalkozás nagyságát, szinte lehetetlenségét s éppen ezért némi iróniát is társít a lázas érzelmek mellé. A Zarándoklat című grafika jellegzetesen Végh András-i alkotás: a felületen emberi figurák sokasága jelenik meg, összezsúfolódva, egyszersmind leegyszerűsítve, így a kompozíció a tisztán megkülönböztethető figurális részletek ellenére szinte már nonfiguratívnak látszik, a narráció vizuális történésekké változik át, az élet és a festészet értékei és kérdőjelei, emelkedett érzései és gúnyos fintorai egyszerre, egymást áthatva vannak jelen.
Az Aulich Art Galéria kiállítása a jelen mellett az elmúlt évtizedek jó néhány munkája bemutatására lehetőséget adott, de korántsem válhatott gyűjteményessé. Annál kevésbé, mivel Végh András számos alkotása már a pályakezdés időszakában hazai és külföldi magángyűjteményekbe került. Részben a gyűjtőkkel kialakult kapcsolatok tették lehetővé, hogy a művész elmélyült tanulmányokat folytathasson Nyugaton a klasszicizálódó modern és a kortárs művészet világában, aminek köszönhetően kivételes tájékozottságra, ha úgy tetszik, átfogó, művészetpedagógusi munkásságában is komoly hozadékot jelentő tudásra tehetett szert.
Mindenekelőtt a festő, az egyéni útját kereső és megtaláló művész szempontjából volt fontos a megbízható tájékozódási, hivatkozási pontok alapos megismerése. Végh András ezért kerülhette el mind a kitaposott ösvényeket, mind az útvesztőket. A képein olykor megjelenő labirintus, a motívumok megsokszorozása, az írásképletekhez hasonló formák tanúsága szerint igazi latin, mediterrán vonzalmú alkotóként, frankofonként egyszerre jellemző rá az emelkedettség és a játékosság, az irónia, az anyagszerűség, a matéria szépsége, s a „leleményes láttatások és a fantasztikumok, elvontságok sajátos szintézise”. Eleven térben mozog, ahogyan a kiállítás címe, a képek együttese mondja, s ahogyan arról a kötet bevezető tanulmánya mellett közölt, Antall Istvánnal folytatott beszélgetése is meggyőzi a nézőt-olvasót.