Angliában több mint kétszáz évvel ezelőtt rendezték meg az első derbit, igaz, akkoriban még kizárólag a lósport körébe tartozó szaknyelvvel az epsomi galoppversenyeket jelölték, de a kifejezést manapság alkalmazzák a labdajátékok, köztük a labdarúgás csúcsmérkőzéseire is. Londonban 1887. november 19-én a Tottenham Marshes-on rendezték meg minden idők egyik legrégebbi rangadóját, a Tottenham Hotspur– Royal Arsenal találkozót, amelyet a hazaiak 2-1-re megnyertek. Bajnoki mérkőzésen csak jó huszonkét évvel később került össze a két gárda, akkor a skóciai munkások által alapított Arsenal visszavágott a korábbi sérelmekért, és 1-0-ra győzött a Shakespeare IV. Henrik című drámájában szerepelt Harry Hotspur nevét felvett Tottenham ellen. Az első mérkőzés óta eltelt százhúsz év alatt alig több mint tucatnyi játékos vándorolt át egyik együttesből a másikba, igaz, köztük olyan nagyságok is, mint Pat Jennings vagy Sol Campbell.
Izgalmasan alakult a Liverpool– Everton rangadók története is. A XIX. század végének leggazdagabb liverpooli üzletembere, a később polgármesteri címet is szerzett John Houlding az Everton leglelkesebb hívének számított, mindent megadott kedvenc csapatának. Amikor a labdarúgóknak kényszerből el kellett hagyniuk a Stanley Parkot, az Anfield Roadon még játékra alkalmas telket is vásárolt számukra, ám a sikereken felbuzdulva a bérleti díjat is meg akarta emelni, s ezért hamar szembetalálta magát saját kegyeltjeivel. Az elégedetlen tagok megmakacsolták magukat, s viszszatértek a Stanley Parkba, a Houldinggal rokonszenvezők pedig három nappal később megalapították a Liverpool FC-t. Érdekes módon az azóta vörös színben pompázó új egyesület hivatalos színe hat évig még ugyanúgy kék-fehér volt, mint az Evertoné. A Mersey-parti derbikre békésebb hangulat jellemző, bár a csipkelődésektől egyik fél sem riadt vissza soha. Bill Shankly, a Liverpool edzőlegendája egyik ironikus nyilatkozatában határozottan kijelentette: „Ha az Everton itt játszana a kertem végében, a függönyöket is behúznám.” Az FC csillagai közül a walesi Ian Rush gyermekkorában ugyanúgy az Everton híve volt, mint ahogy Michael Owen, Jamie Carragher, Steve McManaman és Robbie Fowler is. Owen apja, Terry évekig az Evertonban játszott, s fia példaképe az a Gary Lineker volt, aki oly sok borsot tört a Liverpool védőinek orra alá a nyolcvanas–kilencvenes években. Rusht sem kellett félteni, pályafutása alatt 25 gólt rámolt be az Everton hálójába, amivel csúcstartó a derbik történetében.
Manchester nyugati és keleti oldalát választja szét a United és a City rivalizálása. A két csapat 1974 áprilisában játszotta legemlékezetesebb összecsapását, amikor az előző évben épp a vörös ördögöktől a Cityhez igazolt Denis Law élete utolsó angol bajnokiján sarokkal győztes gólt szerzett az Old Traffordon, amely egyben azt is jelentette, hogy a MU 36 esztendő után kénytelen volt búcsút venni az első osztálytól. Az északír támadónak egyben ez volt angliai pályafutása utolsó labdaérintése is, a pályára betóduló szurkolók miatt ugyanis először csak átmenetileg, majd később végleg félbe kellett szakítani a találkozót; Law ekkor már nem tartózkodott a gyepen, ugyanis lecserélték.
Skóciában még az előbb említett rangadóknál is nevezetesebb a glasgow-i Celtic és Rangers csatája, amely éppen az idén ünnepelte 120. évfordulóját. Az Old Firmnek (szabad fordításban „közös ügylet”) nevezett összecsapások hangulatát igen erősen befolyásolja a két csapat közötti vallási szembenállás, hiszen amíg a Rangers a protestánsok, addig a Celtic a katolikusok csapata. Olyannyira fennáll ez a megkülönböztetés, hogy a Rangersnél már az első világháború után megtiltották katolikusok szerződtetését, de a második világégés óta is csak hárman merészkedtek át egyik csapatból a másikba. Az ír bevándorlók által támogatott Celticet egy szerzetes alapította, első elnöke pedig egy püspök volt. Egy túlbuzgó elnökségi tag pedig 1893-ban még XIII. Leó pápának is küldött levelet a Vatikánba, beszámolva a csapat kupasikereiről.
Olaszországban a fővárosi rangadó, a Lazio–Roma csúcstalálkozó az egyik legnézettebb összecsapás. A két csapat szurkolótábora közti nézeteltérések, amelyek gyakran utcai verekedésekbe torkollanak, elsősorban politikai okokkal magyarázhatók: a Lazio egyes szélsőjobboldali–fasiszta nézeteket valló csoportjai nehezen találják meg a közös hangot a Che Guevarát ábrázoló óriászászlók mögött szurkoló ultrabalos AS Roma-szimpatizánsokkal. Amikor a Benito Mussolinit éltető tetoválást is magán viselő Paolo Di Canio néhány évvel ezelőtt náci karlendítéssel köszöntötte szurkolóit egy gólja után, meg is kapta az ezért járó büntetést a klub vezetőitől: hiába volt a csapat kapitánya, nem hosszabbították meg az idény végén lejáró szerződését. A „sasok” és a „farkasok” szurkolói összeakaszkodásának már halálos áldozata is volt, 2004-ben pedig félbe kellett szakítani a derbit, mivel a szurkolók tévesen azt terjesztették, hogy egy fiatal drukkert halálra gázoltak a rendőrök.
Valamivel békésebb a viszony a Torino és a Juventus, illetve az Internazionale és a Milan szurkolói között, igaz, ennek „családi” okai is vannak. Hiszen az FC Torinót 1905-ben az az Alfred Dick alapította, aki korábban a Juventus elnöke volt, de belső ellentétek miatt elhagyta a klubot – ezért is nevezik még mind a mai napig „unokatestvéreknek” a két csapatot; az Internazionalét pedig épp a Milanból kivált tagok gründolták még 1908-ban. Persze a két csapat szurkolói nem esznek egymás tenyeréből, 2005 áprilisában be kellett rekeszteni a két gárda Bajnokok Ligája- negyeddöntőbeli összecsapását, mivel az Inter-hívek füstbombával eltalálták Didát, a Milan brazil kapusát. A két csapat közös történetében érdekes fejezet szól a Baresi testvérekről, akik közül Francót gyermekkorában gyenge fizikuma miatt eltanácsoltak az Intertől, a Milanban viszont emblematikus figurává nőtte ki magát, s bátyjához, a közel tizenöt évig az Inter kötelékébe tartozó Giuseppéhez hasonlóan több mint ötszáz mérkőzésen játszott klubjában.
A genovai rangadó jelentősége természetesen eltörpül az óriásklubok egymás közti vetélkedése mellett. Az 1893-ban alapított Genoa az előző századforduló környékén sorra nyerte a bajnoki címeket, öszszesen kilencet, míg az alig több mint hatvan éve, 1946-ban két régi klub egybeolvadásából létrejött Sampdoria 1991-ben gyűjtötte be a scudettót.
Franciaország kényszerből kimarad a felsorolásból, hiszen itt nincs komolyabb múltra visszatekintő városi derbi, Németországban már annál inkább, itt a müncheni rivalizálás felülír minden más összecsapást. Ráadásul azt az egyesületek közötti szembenállás, illetve együttműködés furcsa kettőssége itatja át évtizedek óta: a Bayern München szimpatizánsainak szemében az 1860 München akkor követte el az „ősbűnt”, amikor a Bundesliga 1963-as beindításakor a „hatvanasok” elnöke minden követ megmozgatott, hogy városi ellenlábasát ne vegyék fel az első osztályba; a Bayern eközben 1925-től egészen az Olimpiai Stadion felavatásáig (1972) bérelte a Grünwalder Strassén lévő 1860-pályát… A két csapat először 1965-ben nézett szembe egymással Bundesliga-találkozón, akkor a „bőrnadrágosoknál” pályára lépett az a Franz Beckenbauer is, aki a legendák szerint egy serdülőjátékosként elszenvedett pofon miatt választotta inkább a Bayernt, mint a városban akkoriban népszerűbb „oroszlánokat”. Legutóbb az idén márciusban futottak össze a Német Kupa negyeddöntőjében, a mérkőzést az esélyesebb Bayern nyerte meg 1-0-ra Ribéry 120. percben esett tizenegyesgóljával. Németországban még a Hamburg–St. Pauli, illetve az 1. FC Köln–Fortuna Köln rangadó hozza lázba leginkább a helyi szurkolókat, ám mióta nem egy osztályban szerepelnek, erre nekik is kevesebb lehetőségük van.
Spanyolországban a Real Madrid–Barcelona-örökrangadó természetesen mindent visz, így a városi derbikre valamivel kevesebb fény jut. A Real madridi vetélytársa, az Atlético manapság csak árnyéka önmagának, 1996-os bajnoki címe óta csak felvillanásai voltak, miközben a királyi gárda az ezredforduló környékén sorra aratta a bajnoki és BL-győzelmeket. Pikáns adalék viszont, hogy a napjainkban klubszinten évtizedes csúcsokat döntögető Raúl épp az Atléticóban nevelkedett, s csak a klub utánpótlás-szakosztályának megszüntetése (!) után igazolt át a királyi gárdához. A Barcelonának az Espanyol nem komoly riválisa, soha nem is volt az. A többségében a munkásosztály által támogatott, de egyes arisztokrata családok körében is népszerű Betisnek az FC Sevilla a helyi ellenlábasa, amely az elmúlt években jócskán túlnőtte vetélytársát, sorozatban két UEFA-kupa-sikerrel (2006, 2007) egyszerre a világ élvonalában találta magát.
Maradva az Ibériai-félszigeten, az O Clássicónak nevezett Benfica–Sporting lisszaboni derbit eddig közel 400 alkalommal rendezték meg. A jóízű boráról is híres Portóban már kisebb volumenű találkozónak számít a Porto, illetve a város egyik kerületének nevét viselő Boavista rangadója, előbbi együttes ugyanis nagyságrendekkel népszerűbb és sikeresebb is riválisánál.
Belgiumban az FC Bruges és a Cerle Bruges rangadója csak helyi szinten borzolja a kedélyeket, Hollandiában viszont ki nem állhatják egymást a rotterdami derbi részvevői, a Feyenoord és a Sparta hívei. De nem az egymás iránti feltétlen barátság hozza össze évről évre a Grasshoppers és az FC Zürich szurkolóit sem – a szemben álló felek rajongói a társadalmi rétegek szerint oszlanak meg: a GZ-t a középosztálybeliek, az FC-t a munkások támogatják inkább.
Nyugati szomszédunknál, Ausztriában két nagy városi derbit tartanak számon: a bécsit és a grazit. A fővárosban az Austria és a Rapid szurkolói között társadalmi differenciálódás figyelhető meg, a lilákat a burzsoá, a zöldeket a munkásréteg részesíti előnyben. Érdekes módon egyik csapat sem esett még ki soha az első osztályból. Grazban is hasonló a felállás, a Grazer AK-t a gazdagabbak, a Sturmot a kétkezi dolgozók patronálják. Lengyelországban Lódz két legismertebb csapata, az LKS és a Widzew nemrégiben lettek komoly vetélytársai egymásnak, hiszen előbbi egészen a nyolcvanas évekig sokkal népszerűbb volt a városban, azóta viszont nagyot fordult a kocka, napjainkban már utóbbi a közkedveltebb. Varsóban a hadsereg által támogatott Legiánál valamivel nagyobb a Polonia szurkolótábora, ellenben előbbi összehasonlíthatatlanul sikeresebb. Csehországban a „prágai páros”, a Sparta és a Slavia összecsapásait kíséri a legnagyobb érdeklődés, míg Romániában a Steaua–Dinamo derbit övezi különösebb felhajtás. Előbbit a Ceaucescu-hatalom idején a hadsereg, utóbbit pedig az állambiztonsági szervek csapataként tartották számon, a Dinamo még manapság is őrzi Vörös kutya becenevét. A szurkolói rendbontások állandó velejárói a két bukaresti gárda találkozóinak, tavaly novemberben nem kevesebb, mint 434 embert vettek őrizetbe a mérkőzés utáni csetepatét követően. Tőlünk délre a belgrádi rangadó, a Crvena zvezda–Partizan mérkőzést hasonló botrányok kísérik, bár az is igaz, az utóbbi időben jócskán vesztett presztízséből az összecsapás, s a szurkolókat sem vonzza már olyan mértékben, mint a múlt század derekán. Oroszországban a moszkvai ötök – Szpartak, Lokomotiv, CSZKA, Dinamo, Torpedo – sokáig egymás kezéből vették ki a bajnoki érmeket, a köztük lévő rivalizálás mind a mai napig él. A bolgár fővárosban, Szófiában a Levszki és a CSZKA a két nagy rivális, kettejük összecsapásait tartják a balkáni régió legnagyobb rangadójának. Előbbit a külvárosi, szegényebb polgárok támogatták, utóbbit inkább az értelmiségi elit. A harcosság jól tükröződik a két együttes múltjában is: a Levszki a bolgár nemzeti hősről és forradalmárról, Vaszil Levszkiről kapta a nevét, a CSZKA-t pedig a hadsereg központi csapataként működött.
Az ázsiai határhoz közeledve egyre forrósodik a légkör, hiszen Görögországban és Törökországban is végtelenül fanatikus rajongókkal találkozhatunk. Athénban az Olympiakosz és a Panathinaikosz hívei között is kibékíthetetlen az ellentét, mint ahogy a török fővárosban, Isztambulban is ez a helyzet a Fenerbahce és a Galatasaray drukkereivel. Ráadásul utóbbi két gárdát földrajzi helyzete is markánsan elválasztja egymástól: a Fenerbahce már az ország ázsiai, a Galatasaray még az európai oldalán helyezkedik el.
Hazánkban ugyan az Újpestnek és a Ferencvárosnak van a legnépesebb szurkolótábora, ám a klasszikus örökrangadót az MTK-val vívják a zöld-fehérek, mivel az UTE csak 1905-ben került fel az élvonalba. Már a 195. mérkőzésen is túljutottak a csapatok, a sorozatot az MTK kétszeri kiesése (valamint politikai okokból történt száműzése), illetve az FTC 2006-os kizárása és másodosztályúvá minősítése szakította meg.
homlokzat
Hatalmas fekete füst és a mindent elsöprő lángok – brutális videón a főváros közepén lángoló busz
