Magyar Nemzet: A „monoki modell”-ről szóló disputában érdekesen alakulnak a törésvonalak. Akik közös politikai-világnézeti táborban voltak, gyakran eltérő véleményeket hangoztatnak, illetve számos korábbi ellenfél egyetértésre jut. Nagy port kavart azonban a kisebbségi ombudsman jelentése: szerinte a kezdeményezés etnikai ügy, rasszista indítékkal. Ráadásul alkotmány- és törvényellenes…
Szepessy Zsolt: A probléma valójában a következő: bizonyos emberek sportot űznek abból, hogy nem dolgoznak, illetve a segélyek mellett eljárnak feketén dolgozni, és – sajnos – szabad idejüket sem arra használják, hogy a gyerekeikkel foglalkozzanak, őket iskolába járassák. Ami a romakérdést illeti, Monok esetében a száznyolcvan érintett munkanélküliből csupán harminc-negyven cigány, a többi magyar. Csatlakozott olyan település is a kezdeményezéshez, ahol egyetlen roma sem él. Aki ezt romaügynek titulálja, azért teszi, hogy az ügyet szalonképtelennek lehessen nyilvánítani, s így ne juthasson el a törvényhozásig. Bizonyos köröknek nyilván ez az érdekük. Jó néhány médium járt Monokon, s próbálkoztak a cigányoknál, hogy mondják el nekik, micsoda üldöztetés éri őket. Ha találnak ilyet, biztosan szétkürtölték volna, de nem találtak.
Zolnay János: Részben mégis romaügyről van szó, mert óhatatlanul megkülönbözteti, vagyis több csoportra osztja a tartósan munka nélkül lévőket. Egyik részükről azt állítja – amint az imént hallottuk –, hogy önhibájukból nem dolgoznak; ennek pedig, akár szándékában állt a kezdeményezőnek, akár nem, óhatatlanul van olyan olvasata, hogy ők bizony cigányok.
*
Magyar Nemzet: Miért merülne ez föl óhatatlanul?
Zolnay János: Mert a cigányellenes közbeszéd egyik alapvető toposza, hogy a romáknak azért nincs munkájuk, mert nem akarnak dolgozni. Roma probléma, hiszen a roma és nem roma népesség foglalkoztatási helyzete nagyon eltérő. Ezt nem lehet nem észrevenni. Én e kezdeményezést határozottan ellenzem, különösen akkor, ha országos szociálpolitikai gyakorlatot akarnak belőle csinálni. Nem új dolog a munkára kényszerítés, Magyarországon is megvannak az előzményei: a szocialista korszak utolsó éveiben egy kormányrendelet a munkanélkülieket közveszélyes munkakerülőkké nyilvánította, szigorított kényszermunkára ítélve őket, pedig már létezett munkanélküliség. Ugyanakkor jelenleg ötvenhat-ötvenhét százalékos a foglalkoztatottsági arány, amely az egyik legalacsonyabb Európában. A nyolcvanas években a romák többsége, nyolcvanöt százalékuk még dolgozott. A rendszerváltás után viszont körülbelül másfél millió munkahely szűnt meg rendkívül rövid idő alatt. Azóta háromszázezerrel növekedett ugyan a munkahelyek száma, de be is fagyott ez a szám, s nem akar mozdulni; tehát a romák katasztrofális foglalkoztatási helyzete azóta sem javult. Ezen egy ilyen rendelet nem segít.
Póczik Szilveszter: Egyértelmű, hogy nem roma problémáról van szó, de ha romakérést kreálunk belőle, az életveszélyes érvelések előtt nyitja meg az utat. Ha ugyanis azt mondjuk, hogy a segélyezettek cigányok – ami szociológiailag egyébként részben igaz, részben nem, hiszen a roma etnikum szociális tekintetben rendkívül differenciált –, meg kell válaszolnunk azt a kérdést is: miért épp a roma kisebbség vagy annak egy része nem volt képes évtizedeken, sőt évszázadokon keresztül beilleszkedni, felzárkózni. De ez a probléma nem tartozik ide…
Magyar Nemzet: Amit ön mond, jelenleg a cigányságnak körülbelül a kétharmadát érinti. Becsülhetően ekkora arányuk él mélyszegénységben.
Póczik Szilveszter: Ha azokat a történelmi és kulturális feltételeket és hiányokat kezdjük boncolgatni, amelyek megakadályozták őket a felzárkózásban, fennáll a veszély, hogy az egész etnikai vitába torkollik. Bár áttételesen tagadhatatlanul vannak etnikai összefüggések, még a látszatát is kerülni kellene annak, hogy itt általában a cigányokról van szó, miközben átsiklunk a nem cigány munkanélküliek, mélyszegények és lumpenizálódott családok problémája felett. A probléma nem etnikai, hanem állampolgári, és a helyi közösségi szintről szemlélhető.
Kolláth György: Az, hogy roma ügy vagy sem, álkérdés. Ahol jogegyenlőség van, nincs romákat és nem romákat külön érintő jog. Az játszik ezzel, aki erre hivatkozva nem akar csinálni semmit. Közben pedig a baj jogi téren is óriási; túl vagyunk a huszonnegyedik órán.
Németh György: Monokra én is úgy tekintek, mint a társadalmi vita apropójára, nem pedig mint megoldásra. Ha általános gyakorlattá válna, azt magam is rossznak tartanám; annál rosszabbnak már csak egy népszavazást tartanék. Bízom annyira a politikusokban, hogy ezt megelőzik, s kihúzzák a monoki ügy méregfogát. Ugyanakkor ezt olyan nem romakérdésnek tekintem, amelynek azért jelentős etnikai vonatkozásai is vannak. Valamikor a XV. században jöttek be az első cigánykaravánok Magyarországra, s ebben a likacsos országban több száz évig megéltek úgy, hogy legfeljebb helyi problémák keletkeztek körülöttük. Azonban a XIX. század közepétől, amikor a modernizáció megkezdődött, a cigány társadalom archaikus maradt, és modernizációs kísérletei sorra csődöt mondtak. Az egyik ilyen kitörési kísérlet a XX. század legelején azért akadt el, mert azokat a kismesterségeket, amelyekre szakosodtak, tönkretette a gyáripar. A cigányság zöme nem tudott stratégiát váltani, visszacsúszott egy archaikusabb állapotba. Így értékelem a Kádár-korszakot is, amikor a cigányság elindult a modernizáció útján; segédmunkások, betanított munkások lettek, a gyerekeik már elvégezték a nyolc általánost, esetleg tovább is tanultak. Néhány generáció alatt kialakulhatott volna, hogy a cigányságra ugyanúgy tekintsünk, mint a jászokra vagy a kunokra, akik tartják a kultúrájukat, büszkék a származásukra, de napi viselkedés szintjén nem lehet megkülönböztetni őket. A rendszerváltozás ebbe a felzárkózási stratégiába rondított bele. Valóban megszűnt másfél millió munkahely, s ezek az emberek ismét nem tudtak váltani – ehhez nem voltak tartalékaik sem. Ráadásul ma már az érettségi alapkövetelmény, tehát nem egyesével kéne venni a lépcsőket, hanem hármasával-négyesével. Sajnos a szociálpolitika – no meg a jogvédő megközelítés, amely főleg az egyesült államokbeli standardokban gondolkodik – nem segít.
Zolnay János: Körülbelül száznegyven–százhatvanezer tartósan munka nélkül lévőről beszélünk, aki rendszeres szociális segélyt kap. Ezek az emberek nagyon távol sodródtak a munkaerőpiactól. Túl vannak a járadékon, és minél hosszabb ideje él valaki munka nélkül, annál kisebb az esélye arra, hogy valaha viszszatérjen. A tartósan munka nélkül lévők kétharmada a negyvenhárom legelmaradottabb kistérségben él, ahol földrajzi értelemben sincs esély rá, hogy munkát kapjon. A munkanélküli-ellátásoknak két céljuk van: az egyik, hogy visszasegítsék az embereket a munkaerőpiacra, a másik viszont az, hogy segítsék az adott családot a túlélésben. A legszegényebb segélyezett csoportba részint többgyerekesek, résszint tartósan munka nélküliek kerülnek. Az ő esetükben feltételezhetjük a legkevésbé, hogy rossz helyre kerül az a borzasztó kevés pénz. És az ő esetükben van a legkevesebb értelme a munkára kényszerítéstől azt várni, hogy ettől újra szocializálódnak.
Póczik Szilveszter: Az adófizető és dolgozó állampolgárok demokratikus körülmények között, társadalmi megegyezés keretében azért fizetik az adójukat, hogy a társadalmi egyensúly ne bomoljon meg. Az adókból finanszírozzuk a rászorulók bizonyos szinten tartását, hogy azon a határon belül tarthassuk őket, ahol még nem csúsztak ki a társadalomból, illetve ha kicsúszóban vannak, legyen esélyük visszakapaszkodni. A munkára kényszerítés azonban ez esetben nem jó definíció, ugyanis a Szerencsi kistérségben azt szeretnék megkövetelni a segélyezettektől, hogy végezzenek bizonyos korlátozott, társadalmilag hasznos tevékenységet, vegyenek részt a közösségi feladatokban. Ezt nem kellene munkának neveznünk.
Magyar Nemzet: Mi a különbség?
Póczik Szilveszter: Az, hogy a munka a munkaerőpiacon van.
Szepessy Zsolt: Mi azt javasoltuk, hogy kapjanak nyolcóránként ötezer forintot, a segély összegének határáig. Tehát húszezer forintos segélyért havonta négy napot kellene közhasznú tevékenységgel tölteniük. Így azok, akik az adófizetők jóvoltából segélyt kapnak, letesznek valamit a közösség asztalára. Egyébként beszélgettem erről ezekkel az emberekkel…
Magyar Nemzet: Mit szólnak?
Szepessy Zsolt: Tetszik nekik az ötlet. Életerős, családos férfiemberek, akik nem találnak értelmes elfoglaltságot maguknak. Így viszont helyi munkákat végezhetnek, amire büszkék lehetnek. Este, ha hazamennek, megint családfőnek érzik magukat, ugyanis látja a család, hogy az ember elment dolgozni, és a közösség hasznos tagja. A rendeletünk fontos része, amelyről a média folyton megfeledkezik, hogy azoknak, akiket a szociális segély mellett behívunk dolgozni, ha jól teljesítenek, adunk egy ajánlólevelet, s megpróbáljuk őket vállalkozásokhoz eljuttatni. Van erre lehetőség, és a vállalkozók szívesebben alkalmaznak olyan embert, aki önkormányzati referenciákkal rendelkezik.
Póczik Szilveszter: Kriminológusként hatalmas előnynek látom, hogy a kezdeményezés ezeket az embereket, akik viselkedésükben is egyre távolodnak a társadalmi normáktól, családostul próbálja visszaterelni a normakövető életvitelhez. Ez növeli az egész közösség és a segélyezettek biztonságát is, csökkenti az áldozattá válás esélyét. Fennmarad valamilyen szinten a munkavégző képességük, kapcsolatba kerülnek, újra kommunikációba lépnek az őket körülvevő közösséggel, és ez is elősegítheti a munkaerő-piaci és szociális reintegrációjukat. A gyerekek iskolába járatásának kikényszerítése pedig egyrészt törvényes kötelesség, másrészt az integráció minimális előfeltétele. Mindez a nemzeti és a helyi közösség számára vitathatatlanul hasznos. Munkaerő-piaci szempontból egyfajta munkaerő-tartalék képződik, miközben a feketemunka tere szűkül. Ráadásul fontos lépés lehet a jövedelmi aránytalanságok csökkentése felé, és kivezet a megélhetési gyermekszülés súlyos és megalázó helyzetéből. Mindez persze hosszú folyamat lesz. Még ha jogilag esetleg kissé aggályos és még nem kellően kiérlelt is az ötlet, örülök neki.
Kolláth György: Már Zolnay úr fejtegetésében is – de az ombudsmani jelentésben főleg – súlyos, alkotmánysértő hibát találtam. Az alkotmány szerint az állampolgárok az önhibájukon kívül bekövetkezett munkanélküliség esetén a megélhetéshez szükséges ellátásra jogosultak. Az alkotmány általában is rászorultsághoz köti a szociális biztonságot: nem mindegy, hogy valaki azért nem dolgozik, mert nem képes, vagy azért, mert nem hajlandó. A szélsőséges jogvédő alapállás – amelyet az ombudsmani jelentés is tükröz – azt sugallja, hogy minden cigány egyforma, s mind csakis áldozat lehet. Velük szemben vétkes, rasszista a helyi közösség, a társadalom. Kizárt, hogy legyenek olyan a romák, akik nem akarnak dolgozni? Az ide mindent, oda semmit logika és az előjogok kikövetelése hamis és káros. Nemcsak alkotmányos jogok, hanem alkotmányos kötelezettségek is léteznek, ilyen például az iskolába járás. Elég, ha papíron marad? Léteznek állami ellátási formák, amelyek grátisz megkaphatók, de van olyan is, mint például a munkanélküli-segély, amely feltételekhez köthető. Az állam keze jórészt szabad ezek rendezésekor. Az ombudsman a parlament független, politikailag semleges közjogi tisztviselőjeként nem cselekedhet felelőtlen civil jogvédőként. Elkötelezett lehet, durván elfogult azonban nem. Miért hagyja szó nélkül, hogy a kisebbségi érdek- és jogvédők bűnbakképzésről beszélnek, hiteltelenül, jogilag sem helytálló módon? Miért sugallja, hogy ab ovo mindenki ártatlan, aki az illető kisebbséghez tartozik, ám az a néni, akinek ellopják a krumpliját vagy tyúkját, szalonrasszista, meg az a helyhatóság is, amely nem nézi ezt tétlenül? Jogász, szociológus ne látna különbséget az ok és az okozat között? Ez sértő magára a kisebbségi közösségre nézve is. Vannak a roma társadalmon belül is kitűnő vállalkozók, zeneművészek, rendőrök, médiaszemélyiségek, de sokan vannak olyanok is, akik nem tudnak vagy nem akarnak az ország törvényei szerint élni. Illenék differenciáltan szólni. Például úgy, ahogy sok faluban megteszi ezt a cigány kisebbségi önkormányzat, ellenállva a feszültségszítás kísértésének. Hatalmas ziccert hagyott ki a parlamenti biztos.
Németh György: Úgy látom, kétféle cigány vezető létezik: az egyiket antimodernista romantikusnak nevezem, a másikat modernista realistának. Az antimodernista romantikus cigány vezető azt hangoztatja, „az én kiváló népem bármikor felzárkózna, de az ellenséges világ mindig visszakényszeríti a perifériára”. Az ombudsmannak nem kellett volna elfogadnia a monoki kezdeményezést generális orvosságként, de kiindulópontnak kellett volna tekintenie egy olyan vitához, amelyből kivonjuk az átkozott politikát, de a politikai elitet mégis meggyőzzük arról, hogy letegyen ezért az ügyért mondjuk évi százmilliárd forintot…
Magyar Nemzet: Miből?
Németh György: A mai gazdaságpolitikai viták az adócsökkentésről szólnak. De amikor a vidék robbanásveszélyes helyzetben van, nem adócsökkentés kell, hanem e problémák rendezésére kell költeni az adóbevételt.
Zolnay János: Én sem akartam a roma ügy felé vinni a dolgot, de az, hogy ők több száz éve nem hajlandók és nem képesek beilleszkedni, egyszerűen nem igaz. Ismétlem, a nyolcvanas években nyolcvanöt százalékuk dolgozott, vagyis a foglalkoztatási szintjük olyan volt, mint a nem cigány társadalomé. Ha nem dolgoztak volna, leállt volna az építőipar, leálltak volna a bányák. Elvégezték az iskolát, ha nem is feltétlenül tizennégy éves korukra, de ez akkor is nagy eredmény; az általános iskolát végzett roma fiatalok mintegy tíz százaléka tovább tanult középiskolában. Ez a szám ma huszonöt százalék. Az olló persze nyílik, de ilyen erőfeszítésekről csak a legnagyobb tisztelet hangján tudok beszélni.
Póczik Szilveszter: Az említett modernizációs ugráskísérletek mindig külső kényszer hatására mentek végbe, és külső reguláció mellett indultak el. Azonkívül óvatosan kell bánni a makromutatókkal; a statisztikák szerint a roma fiatalok nem kis része csakugyan elvégzi az általános iskolát, de az már csak közelről látszik, hogy a problematikus részüket szinte átlökdösik egyik évfolyamról a másikra, hogy ne legyenek tovább terhére az iskolának. A középfokú vagy szakmai oktatásban az a lényegi kérdés, hogy milyen szakmákat szereznek. Az általuk elérhető szakmák sajnos pillanatnyilag éppen azok, amelyek a legkevésbé értékesíthetők a munkaerőpiacon.
Kolláth György: Idillikus a kép arról, milyen nagyszerű, hogy ilyen sok roma gyermek jár általános iskolába. Ám az iskolai helyzet közelről nézve, mint valami lakmuszpapír, éppen hogy a problémákat mutatja. Egy polgármester jelezte: a képviselő-testület ülésén sokáig vitatkoztak azon, hogy ha már az általános iskolás gyerekek ölésre is alkalmas pillangókéssel jönnek iskolába, nem kéne-e a tanári kart önvédelmi gázspray-vel fölszerelni? Kérte a polgármester, nehogy elmondjam a falu nevét, mert visszadobnák az esélyegyenlőségi tervüket, nem pályázhatnának.
Zolnay János: Rémtörténeteket mindig lehet mondani. Muszáj reagálnom a megélhetési gyerekszülés fogalmára: nagyon reméltem, hogy ez kikerült már a közbeszédből, és nem örülök annak, hogy a tizennyolc polgármester nyilatkozata visszahozta…
Magyar Nemzet: Nem létezik megélhetési gyerekszülés?
Zolnay János: Persze, hogy nem létezik. Egyrészt a romák körében is csökken a gyerekszám, másrészt minden egyes gyermekkel a sokszorosára növekszik a szegénységbe süllyedés kockázata. Nincs a világon az a támogatási rendszer, amely ezt képes lenne ellensúlyozni. Egy iskolázatlan család is pontosan tudja, hogy a gyerek óriási többletkiadást jelent. Elég ránézni a gyerekszegénységgel kapcsolatos adatokra: a legszegényebb korosztály a nulla és két év közötti; ez is cáfolja, hogy létezik stratégiai gyerekvállalás.
Szepessy Zsolt: Tipikus. Értelmes emberek Budapesten kellemes, légkondicionált helyiségben beszélgetnek a vidék sorsáról. Én viszont napi kapcsolatban vagyok az érintettekkel, és például tudom, hogy a gyerekszülés igenis megélhetési forma, ők is annak tartják, és nem is titkolják. Tizennégy éves kislányok már elkezdenek gyerekeket szülni. Van egy hatodikos gyerek a faluban, tizenöt éves, és másodszor terhes. Ez nem egyedi eset, hanem erősödő tendencia. A családok jónak látják, ha a lányok hamar élettársi kapcsolatba kerülnek. S hogy a közmunka nem teremt értéket? Épületeket újítanak fel! Közmunkásokkal két-háromszázezer forintért olyan játszóteret építettünk a gyerekeknek, hogy ha azt meg kellett volna rendelni egy cégtől, milliókba került volna.
Németh György: A stratégiai gyerek koncepcióját a szociológusok is erős magyarázó elvnek tartják. A Dunától nyugatra létezik egy modernizációs trend, vagyis emelkedik a házasodási életkor, egyre magasabb az anya életkora első gyermeke születésekor, és csökken a gyereklétszám – de például Észak-Magyarország számos részén ez nem igaz. Ha tehát az országos vagy régiós statisztikákat nézzük, akkor Zolnay úrnak igaza van, ám vannak mikrorégiók, ahol emelkedik az átlagos gyerekszám, és eléri akár a hatot is. Nagyon bonyolult problémáról van szó, nagyon cizellált eszközrendszerre van szükség a megoldása érdekében. Nincsenek egyenreceptek. Tisztelni kell a kérdés bonyolultságát és azokat a szociológusokat, akik valóban elmennek és terepmunkát végeznek.
Póczik Szilveszter: A gyerekszegénység valóban a szaporodással termelődik újjá. Ám a probléma az, hogy a tizenhárom-tizennégy éves kislány, aki – hadd jegyezzem meg: számos törvénybe ütköző momentummal súlyosbítva – élettársi kapcsolatban él, és gyerekeket szül, rendszerint olyan családból származik, amelynek nincs jövőképe, és a holnapi megélhetés szükségletén túl az ő családjának sem lesz. Generációkon keresztül hiányzik a rendszeres életvitel modellje: kora reggel fölkelni, tisztálkodni, munkába menni, a gyereket, akivel tegnap együtt tanultuk a leckét, iskolába vinni…
Magyar Nemzet: Gazdaságilag megéri a közmunka bevezetése, vagy nem?
Zolnay János: Körülbelül százhatvanmilliárd forint az önkormányzati segélykassza. Ez nem kevés pénz, de vessük össze a háromszázötvenmilliárdos családi pótlékkal, valamint azzal, hogy ennél ma már a családtámogatási rendszerek is többe kerülnek. E százhatvanmilliárdból harminc-negyven milliárd az, ami a rendszeres szociális segélyek kifizetésére megy el. Ez már nem akkora pénz, hogy ha adócsökkentésben gondolkozunk, tartalékból ne lehessen kifizetni. Ugyanakkor a közfoglalkoztatásoknak is van költségük, miközben közgazdasági hasznuk nincs. A közfoglalkoztatás költsége egy főre vetítve körülbelül háromszorosa a rendszeres szociális segélynek. Tehát szó sincs róla, hogy a közhasznú-közcélú foglalkoztatással pénzt lehetne megspórolni. Persze a monoki kezdeményezés nem közfoglalkoztatás, hanem ingyenmunka megkövetelése segély fejében. Ha azonban jogállamról és alkotmányról beszélünk, akkor ne felejtsük azt sem, hogy egy jogállamban az ember munkavégzésért munkabért kap, a munkát pedig valamilyen szerződés alapján végzi. Ha a segélyt ingyenmunkához kötik, azt rendkívül aggályosnak tartom. El tudom képzelni, hogy több közhasznú munkást szeretne Monok és a többi település, de nem szabad a hiányzó közhasznú munkásokat kényszermunkával pótolni.
Kolláth György: Az alkotmány nem tűri az olyan munkavégzést, amely nem jár az elvégzett munka minősége és mennyisége szerinti díjazással. Ez a monoki modell valódi alkotmányjogi problémája. A Szerencsi kistérség polgármestereinek nyilatkozata ugyanakkor alkotmányosan minden mondatában alátámasztható. Száz százalékig helytálló az a kifogásuk, hogy az önkormányzatoktól az állam lépten-nyomon elvitatja az autonómiát. Egy kistelepülésen – sajnos a nevét ismét nem mondhatom, mert félnek a büntetéstől – külön-külön létezik a segélykeret és az utófinanszírozású központi keret a közcélú munkára. Így aztán azok, akik tudnának dolgozni, mégis segélyen élnek, körülbelül kétévenként kerülnek sorra, mert ennyi pénz van a különkeretben. Miért nem lehet a segély és a közhasznú munka keretét közös pénzalapba tenni, és szabaddá tenni az átjárhatóságot? Miért kezelik le folyton felülről az önkormányzatokat? Miért válik szét állandóan a jog és az igazság? Lám, Monok igazságot tett, talán egy kisebb jogi hiba által. Az ombudsman fordítva: szinte semmiben sincs igaza, de észrevett egy jogi problémát. Amit nem látott: az alkotmányban van egy definíció, amelyről el kell dönteni, hogy link dumának tekintjük, vagy komolyan vesszük: „a helyi önkormányzás… a helyi közhatalomnak a lakosság érdekében való gyakorlása”. Ezt tette Monok, amikor meghozta rendeletét. A helyi önkormányzat akkor is autonóm, ha országos törvényt hajt végre: önállóan szabályoz és igazgat. A Szerencsi kistérség polgármesterei tehát az önkormányzat alkotmányos autonómiáját tették tesztkérdéssé, helyesen.
Magyar Nemzet: Ennek az autonómiának nincs korlátja?
Kolláth György: De igen, annyi, hogy a helyi rendelet magasabb szintű jogszabállyal nem lehet ellentétes. Az viszont, hogy a monoki rendelet ellentétes-e egyik-másik törvénnyel, nem az ombudsman és nem is a közigazgatási hivatal döntésére tartozik, hanem az Alkotmánybíróságéra. Ha teljesen mást mond Monok, mint a szociális törvény, akkor alkotmánysértő. Ha nem ellentétes vele, csupán kiegészíti, helyi sajátossággal megerősíti, akkor nem alkotmánysértő; tíz éve létezik egy alkotmánybírósági határozat, amely az efféle kiegészítést lehetővé teszi. Akik az alkotmányra hivatkozva átkozzák ki Monokot, nem ismerik az alkotmányt és az alkotmánybírósági gyakorlatot. Az önkormányzatok felismertek egy körmükre égett problémát, és léptek az állam helyett. Most az államnak kéne hozzájuk felzárkóznia. A lustasághoz vagy az ingyenéléshez fűződő alkotmányos jog nincs, a pihenéshez való jog nem ez. Ellenben a nagyon kevés alkotmányos kötelezettségek egyike, hogy a szülők és gondviselők a gyereket iskoláztassák. Ennek mulasztása végső soron bűncselekmény is lehet. Az állam erején felül nyújt pénzbeli és természetbeni szolgáltatást ezért, cserébe többet várhatna el az életben és a jogszabályokban. Mégis drámaian nő a jogsértő hiányzások száma.
Zolnay János: Attól, hogy valami végső soron törvényes, még lehet nagyon rossz. Szociálpolitikai értelemben a monoki gyakorlat nagyon rossz. Mi az értelme? Lehet vele pénzt megtakarítani? Nem lehet. Az ezredforduló tájától az önkormányzati segélyek kifejezetten a legszegényebb rétegekre koncentrálódnak, tehát a segélyek jó ötven százaléka a legalsó jövedelmi ötödnek jut. Nincs értelme ezt tovább szigorítani, e réteget további regulákkal molesztálni. Jelenleg a tartósan munka nélkül lévőknek járó rendszeres szociális segély országos átlagban huszonhétezer forint. Ez Monokon is nevetséges összeg, amelyből nem lehet megélni. Erről a huszonhétezer forintról beszélünk. S arra a felvetésre, hogy egy ilyen munkára kötelezés közelebb viszi-e az embereket a munkaerőpiachoz, az a válaszom, hogy szerintem nem, hiszen ingyenmunkát követel nevetségesen kevés pénzért. Nem növeli a készségeiket, semmiféle tudást nem ad a számukra, amellyel korábban nem rendelkeztek. Amúgy pedig mindenki tudja, hogy a feketemunka ezeknek az embereknek nagyon fontos forrást jelent, ami jogilag helyteleníthető, de számukra a túlélést jelenti.
Magyar Nemzet: Ön szerint mi vinné őket közelebb az elsődleges munkaerőpiachoz?
Zolnay János: Ha lényegesen rugalmasabb, de legális megélhetési formákat biztosítanánk a számukra. Ennek kellene megteremteni a jogi kereteit. Az ipari munkahelyek nem fognak újratermelődni. A romák a szolgáltatásokban fognak tudni boldogulni. Az már értelmes szociálpolitikai kérdés, hogy a minimálbér és a segély összege nincs-e egymáshoz túl közel. Az Orbán-kormány kétszer is elég jelentősen felemelte a minimálbért, csakhogy 2006 óta a rendszeres szociális segély úgy van beállítva, hogy nem lehet magasabb a minimálbér összegénél, hiszen borzasztóan alacsonyról, a mindenkori öregségi nyugdíj kilencven százalékáról indul. Vannak megoldási technikák Nyugat-Európában, például ha valaki alkalmi munkát végez néhány hónapig, akkor a szociális segélyének csak egy részét, például a felét veszti el, és mintegy kivárja a rendszer azt, amíg visszatér a munkanélküliségi állapothoz. S természetesen lényegesen hatékonyabban kellene a roma fiatalokat képezni, főleg a hiányszakmákban. A magyar munkaerőpiacnak van valamenynyi felvevőképessége. Például tömegesen kellene a cigány lányokat ápolónőnek kiképezni, mert ápolónőkből tartós hiány mutatkozik.
Kolláth György: Ne jussunk el addig a képmutatásig, hogy míg a széplélek jogvédő is elméletben elmondja: munka és iskola kell a felzárkózáshoz, az integrációhoz, de a konkrét lépéseket már utálja, megbélyegzi, vagyis érdemben nem tesz semmit a kisebbségért. A húsz-huszonöt évvel ezelőtti példák a letűnt társadalmi modell megoldásai. Ma piacgazdaság van, magántulajdoni rend, mérsékelt és közvetett állami gazdaságpolitika, itt a paternalista megoldások nem működnek. Az állam a munkaerő piacán főleg olyan környezetet teremthet, amely a gazdaságot kedvezően ösztönzi. Régimódi műhiba munkára kötelezésről és kényszerről értekezni.
Németh György: Én azt szeretném, ha a parlament időben cselekedne, és okafogyottá válna a népszavazás. Ebbe a rendszerbe nagyon sok pénzt kell beletenni. Nem községi, hanem kistérségi szinten kell a problémát kezelni, erre szervezetet kellene létrehozni. Ki kell alakítani az elvégzendő munkák katalógusát. Lehet tavaszi, kora nyári hónapokban parlagfüvet irtani, fát ültetni, részt venni a tiszai árterületek kialakításában és rekultiválásában. Országos szinten legalább ötvenezer embert lehetne alkalmazni olyan különleges jogviszonnyal, amely a felemelkedést szolgálja, természetesen fizetésért. És szükség van kőkemény iskoláztatási stratégiára is. Iszonyúan sok a törvényhozásra váró feladat. Regionális és lokális szinteken kell gondolkodni, nem pedig a nagy vonalakat fölskiccelni Budapesten. Lehet, hogy megérne az ügy egy tárca nélküli minisztert. És a politikai pártoknak legalább ebben a dologban meg kell egyezniük, különben tragédia várható.
Póczik Szilveszter: Azon is el kellene gondolkodni, vajon a monoki ötletnek miért ilyen hisztérikus a fogadtatása a médiában és a nagypolitikában egyaránt. A politikának azt kellett volna mondania: igazatok van, segítünk, keressük azokat a jogtechnikai, pénzügyi lehetőségeket, amelyekkel a helyzetet értelmesen meg lehet oldani. Ehelyett – meglepetésemre – a szociális miniszter asszony az újsághír szerint azt mondta: jó-jó, a problémát ismerjük, de az elsődleges feladat az, hogy a közigazgatási hivatal állapítsa meg a kezdeményezés törvénytelenségét. Az a benyomásom, mintha egyes politikai erők abban volnának érdekeltek, hogy a mélyszegénység, a nagyon könnyen és olcsón megvásárolható, politikailag könnyen instrumentalizálható választók köre megmaradjon, sőt minél szélesebb legyen, ami adott esetben egyes politikai csoportok felszínen maradását biztosíthatja…
Zolnay János: Ez csak feltevés, vagy alá is tudja támasztani?
Póczik Szilveszter: Feltevés, de logikus és egy kis kutatással talán részben dokumentálható is. A politika nem utolsósorban azért elutasító, mert a monoki kezdeményezés kifelé mutat a megszokott, gumicsontrágó ideológiai kontextusokból, amelyekkel a média és a mindennapjaink tele vannak. Ráadásul egy önkormányzat megfogalmazta az autonóm döntéshozatalra való igényét és törekvését. Ha konkrét dolgokról szóló szakmai viták fogják eluralni a médiavilágot a nagy ideológiai csaták helyett, az önkormányzatok pedig önálló megoldásokra törekszenek helyi szinten, az a pártok számára nem csekély rizikót jelent, és van mitől szoronganiuk…
Szepessy Zsolt: Arra, hogy ez a réteg politikailag befolyásolható-e, hadd mondjak egy példát. A parlamenti választáskor végignéztem: jött az egyik oldal, kampányelőadást tartott, lehetett gulyást enni és sört inni; volt nagy összeborulás, hűségeskü. Jött a másik oldal, kampányelőadást tartott. Megint lehetett gulyást enni meg sört inni, megint összeborulás, hűségeskü. Mindkét oldal zsebében érezte már a falut, aztán jött a választás, és az emberek zöme el se ment szavazni. Ugyanakkor valóban lehet egy részüket instrumentalizálni, azonban ha csak szavazóknak tekinti, ezzel borzalmasan megalázza őket a politika. Ha bejön hozzánk a hivatalba egy roma ember a problémájával, nem politikai lózungokat adunk neki, hanem a konkrét problémáját igyekszünk orvosolni. A munkanélküliségről valóban nem tehetnek, azonban számos esetben előfordult, hogy elhívtam az életerős embert közmunkára, és könyörgött vagy veszekedett, vérmérsékletének megfelelően, hogy ne tegyem ezt, mert akkor kevesebbet kap, mint egyéb tevékenységéből. Azokat viszont, akik nem gondoskodnak a gyerekek iskolába járásáról és tanulásáról, keményen felelősségre vonnám. Tavaly beszélgettem roma fiatalokkal, akik nem tudták megmondani, hogy Borsod milyen más megyékkel határos. Nem tudták, hogy Magyarországnak milyen országok a szomszédai. A magyar történelemből egyedül Mátyás királyra emlékeztek. Ezeket a gyerekeket meg kell menteni. Mindenesetre örülök, hogy Monokon már túllépett az ország, mert a kezdeményezés elérte a célját. Hogy visszavonjuk vagy sem, alkotmányellenes vagy sem, nem sokat jelent már. A fontos az, hogy sikerült az egész ország figyelmét felhívni a problémára, hogy jó szakemberek beszélgetnek és vitatkoznak erről. A jobb- és baloldal valahogy kiszorul, konszenzus van a rendszerváltozás óta először. A kezdeményezést jobb- és baloldali érzelmű emberek egyaránt támogatják…
Zolnay János: Illetve ellenzik.
Szepessy Zsolt: Többen támogatják, mint ahányan elutasítják. Mindenki látja, hogy igazságtalan a társadalom, és rossz irányba megy, hiszen vannak nagyon gazdag és nagyon szegény emberek. A népszavazási kezdeményezést abban az esetben tartom fenn, ha a politika nem veszi át Monoktól ezt a szerepet, és nem hoz megnyugtató döntéseket. Azonban a kétszázezer aláírást mindenképp összegyűjtjük. És még valami. Nem azért tesszük, hogy kitoljunk ezekkel az emberekkel, épp ellenkezőleg. Róluk van szó, és én örülök, ha sikerült rájuk irányítani a figyelmet.
Zolnay János: A munkanélküliség szomorú társadalmi tény, és nem önhiba, vagyis nem a munkanélküliek tehetnek róla. A tartós munkanélküliségre ez még inkább igaz. A negyvenhárom leghátrányosabb kistérségben élő emberekre pedig aztán végképp igaz. A tranzitfoglalkoztatás, a képzés, a részfoglalkoztatás rugalmasabbá tétele előremutat, a monoki példa azonban visszafelé, a kényszermunka, a jogfosztás, a dologházak világába. Ebbe az irányba nem szabad menni.
Kolláth György: A monoki népszavazási kérdések, illetve azok aktualizált és pontosított változatai az alkotmányjogi szűrőn valószínűleg átmennek.
Oroszország
Közeleg az ukrán katasztrófa, így nyomul előre az orosz haderő
