Köznapló

Június 28., szombat
Kérdi tőlem valaki, miért piszkálom annyit a délszláv históriát. Vége van, béke van: mit akarok? Nos, egyfelől nincs vége és nincs béke, másfelől fantasztikus politikusaink – karöltve derék, hazug médiájukkal – végig tudatlanságban tartották az országot. Ezért érdekel a történet.
Itt van például a mai nap. A rigómezei csata napja. 1389. június 28-án a török elleni csatában az egész szerb nemesség elpusztult, a Balkán öt évszázadra iszlám uralom alá került. Egyetlen tévécsatorna híradója szánt rá másfél percet, s miért? Mert ma alapítottak önálló parlamentet Koszovóban a szerbek. Az albánokét negligálni fogják. Szokatlan ez a bátorság. Ezért rokonszenves. A tudósítás tónusa persze a szokásos: lám, megint a szerbek. Sose maradnak nyugton…
Szolgahang. A lakájkormány jól fizetett médialakájaié. Bátorságukat az jelenti, hogy tényként beolvassák egy papírról: nálunk fasizmus fenyeget. A szerbeknél nacionalizmus tombol. Az arabok meg terroristák.
Bélyegzős hivatalnokok. Egy lehelet, egy a párna.
A bélyegzők vaksi nyulak. A stúdió lámpái szemükbe világítanak, és nem látják a terepasztalt. Pedig kéne. Országhatárok rajza és gázvezetékek ideges vonala futkos rajta ide-oda. Ezenkívül sok üres táj. A Lajtától keletre, az autópályákat és a reptereket kivéve, le van dózerolva minden. Nincs magyar ipar, nincs magyar mezőgazdaság. Előbb persze a fejeket kellett elválasztani a szívtől, aztán a zsebeket a tisztességtől, csak utána következhetett a „tereprendezés”.
Naná, hogy elhallgatják, mi történt Koszovóban. Az ilyesmi nem tartozik a tömegre, se ma, se holnap. Azért nézetik velük a tévéshow-kat, hogy ne vegyék észre, amit az angol és amerikai ügynökök kikalkuláltak. Érdekük, hogy ez a megyényi országocska lőporos hordó legyen.
1982-ben NATO-produkcióban készült egy film: A kék kör Koszovón (Der blaue Kreis von Kosovo), 1988-ban a szerb televízió is adta. A Balkán új határait is mutatta, a pszeudoállam: Koszovó leválasztására a terveket tehát már rég kidolgozták.
Van más bizonyíték is. Clinton energiaminisztere, Bill Richardson még Szerbia bombázása előtt nyilatkozott: „Amerika biztos energiaellátásáról van szó. És arról, hogy akik nem osztoznak a mi érdekeinkben, azokat megakadályozzuk, hogy bármiféle stratégiai áttöréssel próbálkozzanak. Számunkra nagyon fontos, hogy a politikai térkép és a kőolajvezeték térképe összhangban legyen.”
Vagyis ők rajzolják a térképet, ők írják a történelmet, sőt az új koszovói nemzetgyűlés padsoraiba is ők ültek 2008. február 17-én. William Walker az egyik. A katonai tapasztalatokkal rendelkező amerikai ügynök pár éve állította, Rakacban albánokat mészároltak le. Finn bizottság vizsgálódott, és kételkedett. Félresöpörték őket – kellett egy hatásos történet, amelyre hivatkozni lehetett, hogy elkezdhessék Szerbia bombázását. (Hiába írta a Financial Times: „Nem szabad lebecsülnünk, mit jelent az, hogy a NATO első alkalommal támad meg egy szuverén államot. Ellentétben Irakkal, Belgrád nem vonult be egy másik országba. A helyzet a boszniaival sem egyezik: ott a legitim kormány kérte a külső beavatkozást.”)
Most, hogy beleástam magam a délszláv ügyekbe, feltűnt, hogy Amerika mindig egyforma képlet szerint avatkozik mások belügyeibe. Az első lépés: mozgásba hozni a tömegkommunikációt. Az afgán megszállás előtt egy képsorral sokkolták a világot: a tálibok ágyúval szétlőnek egy hatalmas Buddha-szobrot. Utána bemutattak egy filmet minden emberi aljasság megtestesítőjéről: Oszama bin Ladenről. Miatta álmodik rosszat sok szőke amerikai kisgyerek. A hegyek közt bujkál, de semmi gond, el fogjuk kapni. (Néha – halkan – az is elhangzott, hogy Bin Ladent egykor a CIA képezte ki.)
Így fest a kormozás angloamerikai patentje.
A jenkiktől a tálibok lődözhettek volna bármely istenségre, nem érdekelte őket. A tálibok „bűne” más volt. Felszámolták az afgán mákültetvényeket. És ha kábítószerügyben a CIA érdekelt, ott nincs mese. Az ópium és a heroin nagy pénzt hoz, elvesztésüket nem nézhetik ölbe tett kézzel. Ez nem mesebeszéd, egy tévévita bizonyította 1995-ben. John Deutz, a CIA korábbi igazgatója, Clinton hadügyminiszter-jelöltje beismerte, az afgán kábítószerből jelentős bevételeik voltak. Vissza kellett lépnie a jelöléstől. (Egyébként a bevonulás óta a szövetséges haderők – velük a magyarok – tettek róla, hogy ismét virulhassanak az afgán mákmezők. Virulnak is.)
Koszovó másra kell. Kétségtelen, hogy lignitkészlete óriási, a rétegek itt-ott 100 méter vastagok. Gazdag nikkel- és krómkészlete van, mindnél fontosabb azonban a példa: ha Amerika akarja, egy kétmilliós pszeudoállammal is jelezheti, rajta kívül nem lehet más ura a világnak.
És Magyarország? Ezer éve azt írták: „hodu utu reá…” Ez nem változott. Hadi út voltunk és maradtunk: a nyugat felé tartó gáz- és olajvezetékek egy részét rajtunk vezetik keresztül. Autópályák is ezért kellenek, s okkal intett az amerikai nagykövet asszony, April Foley: „Az Egyesült Államok reméli és elvárja, Magyarország is elismeri Koszovó függetlenségét.” Megtörtént. Mi meg csodálkozunk, hogy a Délvidéken verik a magyarokat.

Június 29., vasárnap
A futball-Európa-bajnokság döntője. Fekete-fehérben a német iparosok, piros-feketében a spanyol labdaművészek. A németek focija megint csak arra jó, hogy az ember imádkozzon: add, Uram, hogy a játékos csapat nyerjen, ne ezek a gépek! Megadta. A terroristaveszélyről kerepelők meg választ kaptak arra, nem minden kiabáló akarja New Yorkot bombázni. Szolid volt a lelátó népe. Néha remek focit látott, és végre az a csapat győzött, amelyről mindenki elismerte, ők a legjobbak. Ezért sem voltak verekedések. A spanyolok közös nevezőre hozták Európát.

Június 30., hétfő
A minap, amikor verték le a régi csempét a fürdőszoba faláról, majd az elfolyót is kiásták, vártam, hátha kiesik valaki a falból. A rég eltűnt olasz maffiavezér. Vagy egy olyan felszabadító, aki erőszakot akart elkövetni a ház fővárosi vendégén, egy ügyvéd feleségén.
Nem lepődtem volna meg akkor sem, ha az aljzatot felásva a munkások találnak egy fémdobozt. Benne régi levelek, egyiknek Saint Germain gróf az írója. A nagy misztikusról azt tartják, hogy Rákóczi fejedelem fia volt. A levél gyűrött, franciául írták, és mert nem tudok franciául, töprengek, ki legyen, aki lefordítja. Nem mindegy. Saint Germain levelében olyasmi is lehet, ami új irányt ad az európai történelemnek.
Ez a fantáziálás: vigasz. Vigasz, amiért az udvarra járunk, hogy lavórban mosdunk, és a burkoló egyik saroknál pocsékul rakta föl a csempét.
Ha káosz tart fogva, legalább a fantáziánk legyen szabad. Járassuk a képzelet malmát. Ha ügyesen tesszük, a lisztből, amit őröl, édes kalács sül majd.

Július 1., kedd
Lám, új rendőröket avattak. Ez a hatszáz ugyan bátrabb lesz-e, mint akik nem mernek bemenni egy cigányok lakta utcába a nógrádi faluszélen? Mert kár tagadni, most ez a gyakorlat. Mindez a csendőröket juttatja eszembe. Velük efféle csúfság nem esett meg soha. A „kirekesztős” Karsai apja – Elek – az ötvenes években azt írta róluk, fasiszták. Azért ítélt így, mert a csendőrök segítettek a németeknek elhurcolni a zsidókat.
Igaz. Bár az is az, hogy huszonöt éven át rendet tartottak a falvakban. A határban. Nem létezett, ami azóta mindennapos: a tanyán élők jószágát, terményét lopják, teherautóra pakolják. Aki tiltakozik, elverik. A kormány lapít. A magyar rendőr bátor – ha ártatlanokat kell letérdepeltetni. Ütni. Ujjukat kitörni. Mindezt arc nélkül: símaszkban.
A médiában egyre több a cigány ügy. Az olaszliszkai tanárgyilkosság óta indulatok forrnak a mélyben. Este a tévé mutatta a csepeli nevelőtanárnő gyilkosait. Cigány anya kiskorú lányával a tanárnő fejét késsel döfködte. Ügyükben ma hirdettek ítélet. Életfogytiglani és tizenöt év. A katasztrófa- és gyilkosságcsatorna – a Tv 2 – híradójába ez nem fért bele. Ők inkább a gyűlöletbeszédről szóltak. A törvénytervezetet az Alkotmánybíróság elutasította. Már másodszor. A „nagy” Bárándy fia mégsem csügged. Be fogja terjeszteni harmadszor is. És ha elakad, negyedszer is. Kurázsis fickó.
Javasolnék neki valamit. Én minden időben kész vagyok – dán módra, akik 1940-ben a zsidókkal együtt tűzték ki a sárga csillagot – utcára vonulni, és követelni, hogy a cigány embernek legyen munkája, kenyere. Ő pedig győzze meg azokat, akik védelmére azt a harsány törvényt megalkotná, nézzenek a szemembe. Ahogy én az övékbe. Ne mondják, hogy az én hazám nekik nem a hazájuk. És akik csupán magyarul tudnak, ne állítsák, hogy ők nem magyarok. Vagy mert világosabb a bőröm, az ellenségük vagyok.
Mert ha ez így marad, minek vonulni?
Egy keleti mondás szerint a türelem s az idő az eperlevelet is selyemmé változtatja. Hadd tegyem hozzá: selyemszállá. De ki lesz, aki megszövi? Kiszabja? Alakra igazítja? S ami a legfontosabb: méltósággal viseli?

Július 2., szerda
Erős bennem a tisztelet érzése. Egyszer azt mondta valaki: a túlzott respekt akadályozni fog a pályádon. Nem értettem. Baudelaire esténként Poe-hoz imádkozott. Gulácsy úgy ejtette ki Giotto nevét, mint Istenét. Wim Wenders Tokióba utazott, hogy filmet forgasson az általa hőn tisztelt elődről: Ozuról.
Én Miróra gondolok sokat. Katalán volt ő is, de nem hadonászós, mint Picasso. Festészete tiszta és ártatlan. Mint a gyermekeké. Az arca is olyan. Ha a fényképét látom, jókedvem támad. Egy-egy képcíme elvarázsol. Mint ez: Pacsirta aranykékbe zárt szárnya egyesül a gyémántokkal telehintett mezőn alvó mákvirág szívével. Vagy ez: A csalogány éjféli dala és a reggeli eső.
Egyszer már idéztem őket, de nem tudok velük betelni.