Ma temetik Gáti Kovács Istvánt

Gáti Kovács Istvánt, a munkácsi születésű író-költőt ma temetik az Óbudai temetőben. 1953-ban született a sztálini Szovjet-
unióhoz csatolt Kárpátalján az ismert Kovács Vilmos író-költő fiaként, és ez az örökség később egész életét nagyban meghatározta. Nemcsak a tehetséget vitte ugyanis tovább, de a szovjet ideológiával szembeszegülő apa bélyegét is. Nagy László, Illyés Gyula és Pilinszky János ajánlotta be Aczél Györgynek, hogy közbenjárjanak az általuk olyan sokra tartott művei publikálásáért, de hiába: édesapja ugyanis feketelistán volt a Szovjetunióban. Sorsa ezért mindvégig a tűrés-tiltás határán mozgott, és csak ritkán adatott meg neki, hogy könyv formájában is kézbe vehesse alkotásait, amelyek arról tanúskodnak, hogy költő volt, még a prózájában is.
„Gáti Kovács István (…) a tollat szegezi szembe az erőszak fegyverével. Bár tehetségére igen korán felfigyeltek, hivatalos elismerése mindeddig akadályokba ütközött. (…) A szerző – Bohumil Hrabalt, a neves cseh írót idéző, drámaiságba ágyazott humora, a jóízű nevetés és a fájdalmas, de elszánt keserűség robbanó vegyülete. Talán nem túlzás kijelenteni, hogy az évtized egyik legjobb magyar írásáról van szó” – hangzott el a BBC Rádióban 1987-ben az eddig legismertebb, Időzavar című regénye kapcsán. Bár az elmúlt húsz évben rengeteget alkotott, folytatta az Időzavart, regények, versek, novellák, drámák, librettók tucatjai pihennek az asztalfiókban, szinte semmi nem jelent meg tőle. A rendszerváltás ellenére sem sikerült áttörnie az elhallgatás falát, amely oly méltatlanul kényszerítette némaságba.
Mintha tudta volna, hová készül, legutolsó, Fordulópont címmel összegyűjtött verseit így zárja: „Magamra gyújtom ezt a nyárutót, / és amíg álmot arat / odalenn a hűvös akarat, / én a magasban, / lángoló lombokkal ringva / haldoklom széllel kötözötten, / sárral, nyállal ötvözötten, / hogy lobbanhassak egy utolsót, / miként a csillagok: / még küldöm a fényt, / de már régen nem vagyok.”
Kedves István, Isten veled!