Mire mondtak nemet az írek?

Az Európai Unió intézményi reformját célul kitűző, a tagállamok állam- és kormányfői által 2007. december 13-án Lisszabonban aláírt szerződés ratifikálásáról szóló ír népszavazás végeredménye óta több cikk is (Gyöngyösi Márton, Lovas István, Pataky István) megjelent az elutasítás okairól a Magyar Nemzet hasábjain. Ezekben közös, hogy viszonylag kevés tényt közölnek az olvasókkal, sokkal inkább megismerhetjük belőlük szerzőik személyes véleményét. Sajátos módon olyan álláspontot még nem közöltek, amely tágabb összefüggéseiben, az előzményekre és a várható következményekre is tekintettel igyekezett volna inkább objektíven, mintsem az írek döntése alapján, abban egyfajta kurucos virtust felfedezve, leírni a tényeket, s a véleményalkotást az olvasókra bízni.
A következő pár sorban igyekszem röviden összefoglalni azt, hogy a lisszaboni szerződés ténylegesen milyen módosításokat hoz majd az Európai Unió jelenleg működő intézményi-szervezeti rendszerében. Ezeket talán azért sem haszontalan ismerni, mert mindez nem egy tőlünk nyugatra fekvő, távoli, misztikus ködbe vesző nemzetközi közösséget érintő kérdés, hanem az Európai Unió tagállamaként, uniós polgárként, minden magyar állampolgár életét is közvetve-közvetlenül befolyásolja majd. Reményeim szerint a következő áttekintés annyiban is hasznos lehet, hogy az Európai Unióról ne csak azt tudjuk, amit a csatlakozás előtti hónapokban óriásplakátokon olvashattunk, miszerint bármikor nyithatunk cukrászdát Bécsben, vagy ehetünk mákos tésztát idehaza, hanem azt is megismerjük, hogy mi a mostani uniós reformelképzelés igazi tétje, s az mennyiben érinti hétköznapjainkat. A lisszaboni szerződés az Európai Unió jelenleg két hatályban lévő alapító szerződését, az Európai Közösséget létrehozó szerződést és az Európai Unió alapító szerződését módosítja. Az Európai Közösség az Európai Unió része, egyik pillére, a közös kül- és biztonságpolitika elnevezésű második és a rendőrségi és büntetőügyekben folytatott igazságügyi együttműködést magában foglaló harmadik pillér mellett. E két szerződés alkotja az EU úgynevezett elsődleges jogát, az ezen jogi normák felhatalmazása alapján megalkotott úgynevezett másodlagos joghoz képest.
Amennyiben az EU jogrendszerének ezen tagozódása első olvasatra nem teljesen egyértelmű, az nem meglepő. Az egyik leggyakoribb és megalapozott kritika hosszú évek óta az EU-val szemben, hogy még egy szakjogász számára is nehézséget okoz a jogrendszere hierarchiájában való tájékozódás, hát még egy nem ilyen végzettségű uniós polgár számára. Az egyik legfontosabb célkitűzése a lisszaboni szerződésnek éppen az, hogy egyértelműsítse, átláthatóbbá tegye mindezt. Ismert, hogy ezen szerződés szerves előzményét képezi az alkotmányos szerződés – amelynek ratifikációja a francia és a holland népszavazás elutasító végeredménye miatt maradt félbe –, amely ezt a kérdést úgy oldotta meg, hogy a két alapszerződést eggyel váltotta volna fel, megszüntetve ezzel számos elméleti és gyakorlati problémát. A tagországok állam- és kormányfői a 2007. június 21–23-án Brüsszelben tartott csúcstalálkozójukon mégis úgy határoztak, hogy az alkotmányos szerződés helyébe lépő új szerződés nem váltja fel a meglévő alapszerződéseket, hanem módosítja azokat, azaz nem egy, hanem két alapító szerződés marad. Döntöttek arról is, hogy nem veszik át az uniós jog elsőbbségére és az unió szimbólumaira (zászló, himnusz, mottó) vonatkozó rendelkezéseket, az uniós jogszabályok új elnevezéseit sem, amelyek sokak számára szintén az EU államiságát sugallták volna. Nem került be az 54 cikkből álló, politikai, gazdasági és szociális alapjogokat tartalmazó alapjogi charta, s végül az új tisztségként létrehozott unió külügyminisztere helyett egy ahhoz képest kilúgozott hatáskörű külügyi és biztonságpolitikai főképviselőt szavaztak meg az EU-nak.
A tagállamok és az EU viszonyában állandó viszály forrása, hogy ki milyen kérdésben alkothat jogszabályt. E problémát jelenleg az nehezíti, hogy az alapszerződésekben mindez sok esetben nincs egyértelműen leírva. Ezt a hiányt is pótolja a lisszaboni szerződés, s I. címe alapján az EU kizárólagos hatáskörébe csak a vámunió, a belső piac működéséhez szükséges versenyszabályok megállapítása, a monetáris politika az euróövezetbe tartozó tagállamok tekintetében, a tengeri biológiai erőforrások megőrzése a közös halászati politika keretében, a közös kereskedelempolitika, s végül a nemzetközi megállapodások megkötése tartozik, ha az az unió hatásköreinek belső gyakorlásához szükséges. Minden más kérdésben és területen a tagállamokkal megosztott, illetve a tagállamokat támogató hatáskörrel rendelkezik.
A lisszaboni szerződés módosításainak másik fő iránya az intézményi átalakítások, amelyek a 27 tagúvá nőtt, és újabb csatlakozások előtt álló unió számára a hatékony működés szempontjából fontosak: az Európai Parlament, a bizottság tagjainak száma, a csatlakozás feltételeinek egyértelműsítése, valamint az EU-ból való kilépésnek – eddig hiányzó – jogi lehetőségének megteremtése is.
E rövid áttekintésből talán kitűnik, hogy ezek a módosítások egyáltalán nem eredményezik majd az EU túlhatalmát a tagállamok felett, hanem a már eddig is meglévő és fél évszázada működő struktúrában hoz sok szempontból lényeges, de nem áttörő jelentőségű változtatásokat. Amennyiben nem ratifikálja minden tagállam, s így nem lép hatályba, az nem jelenti sem jogilag, sem politikailag az EU végét. Marad a kevésbé egyértelmű hatásköri felosztás és a némileg elavult intézményi struktúra, amely utóbbi elsősorban a csatlakozni kívánó új országok ezen szándéka elé gördít akadályt. Kritika sokkal inkább azért illetheti a szerződést aláíró állam- és kormányfőket, hogy nem mertek, vagy nem tudtak stratégiailag fontos, a következő ötven évre szóló koncepcionális kérdésekben állást foglalni: milyen Európát akarnak, hol legyenek a területi, kulturális határai, hol a helye a világpolitika és gazdaság színpadán, van-e saját feladata az egyes nemzetközi intézményekben, az európai identitás megőrzésében.

A szerző főiskolai docens