Pokollá vált életek

Sz. Barnabás áramot vezetett a paradicsomágyások közé, hogy megvédje zöldségeskertjét az állandóan visszajáró tolvajoktól. Tettének tragikus következménye lett: az áram egy embert megölt, egy másikat súlyosan megsebesített; az idős férfit letartóztatták. Mindez nem előzmény nélküli, Kesznyétenen mindennapos a lopás, garázdaság. A falubeliek elmenekülnének, de ingatlanjaik a beköltöző cigány családok miatt aprópénzt érnek.

Tiszaújvárosig autópályán megyünk, a városban azonban nincs kitáblázva, merre vezet az út Kesznyéten felé. A Sajó, a Hernád, a Takta és a Tisza találkozása mentén fekvő, ezerkilencszáz lelket számláló községre néhány kanyargós kilométer megtétele után érünk. A községtáblánál lámpa állja utunk, a Sajón átvezető híd ugyanis csak egy nyomsávos, az vezet a faluba. A híd szigetként zárja el a falut a külvilágtól, ami egyben jelzésértékű is: aki ide egyszer beteszi a lábát, nehezen szabadul.
A polgármesteri hivatal előtt csöndes, már-már idilli falukép fogadja a látogatót. Fecskék köröznek, a villanypóznán gólyacsalád tollászkodik, tökéletes a csönd, semmi nem utal arra, hogy a falubeliek élete évek óta pokolinak nevezhető. Kecső Imre független polgármester azzal fogad minket, nem jó ez a hirtelen jött, kétes hírnév a falunak. – Tragikus, hogy pont itt, most és velünk történt mindez, de ez nem helyi sajátosság – szögezi le gyorsan –, vidéken sajnos mindennapossá váltak a lopások, ami állandó bosszúságot okoz az embereknek – teszi hozzá rezignáltan. Elmondja, nem érzi kellően szigorúnak a meglévő törvényeket, amelyek nem szankcionálják megfelelően a magántulajdon elleni vétséget.
– Felbolydult méhkas ma az ország, nem mehet ez így tovább – nyomatékosítja.
Egyszerűbb elvenni a másét
A polgármesterből árad a panaszszó, úgy véli, Kondorosi Ferencnek, az Új rend kormánybiztosának az ilyen és ehhez hasonló esetek elterjedésével kellene inkább foglalkoznia, nem csak az ittas vezetéssel. Szerinte az Sz. Barnabás kertjében áramütést szenvedett tolvajok nem megélhetési bűnözők voltak, hiszen aznap kapta a lakosság a segélyeket (a községnek ez 5,5 millió forint kiadást jelent havonta), szerinte a romáknál ez egy rossz beidegződés: egyszerűbb elvenni a másét, mint megtermelni, megdolgozni érte, miközben a szociális helyzetükkel takarózva felmentik magukat. – Ez az eset egyszerűen köztörvényes bűncselekmény volt, ahogy a többi lopás is.
Firtatom, miként lehetne gyógyírt találni az akut problémára. A polgármester azt mondja, amit lehetett, megtettek. Működik a faluban – igaz, kis létszámú – polgárőrség, nyolc éve elindult a földprogram: felszántják a kertet, vetőmagot, palántát adnak az igénylőknek, permetezik is a növényeket, ám nem egy cigány család, amint megkapta, el is adta a vetőmagot. – Képzéseket, foglalkoztatási programokat is indítottunk, hó végén élelmiszerjegyet adunk a rászorulóknak, helyben ennél többet nem tudunk tenni, a testi, lelki, szellemi nyomorban élő itteni cigányságot a törvények és az állandó rendőri jelenlét foghatná csak vissza – mutat a probléma lényegére Kecső Imre.
A Vörösmarty utcában csak óvatosan haladunk, akkora kátyúk éktelenkednek a földúton. Az utcában kidőlt kerítések, bedeszkázott ablakok és bimbódzó rózsabokrokkal szegélyezett, szépen rendben tartott porták váltják egymást. Sz. Barnabás házát kőkerítés övezi. – A hírek arról szóltak, hogy az idős úr a kerítésbe vezetett áramot – fordulok a ház előtt posztoló két rendőrhöz, akik az idős férfi házára vigyáznak.
– Rosszul írták, a helyszínelők ugyanis megállapították, hogy a nyugdíjas úr a belső kiskert ágyásai közé szúrt le karókat, azokra feszített vezetéket, és abba vezetett áramot – adnak felvilágosítást.
Fogdában a gazda
Elmondják: addig állnak itt, amíg más parancsot nem kapnak, mert félő, hogy a dühödt romák kárt tesznek a házban. – Sz. Barnabás felesége már el is költözött, mert támadástól tartott. Állítják, a lakosság folyton panaszkodik nekik, már unják, hogy amit a magyarság megtermel, azt egyes cigányok ellopják. Szavaikat alátámasztja Budai Sándorné is, aki Sz. Barnabással szemben lakik. Láthatóan nem lehet nagy a családi költségvetésük, mégis megpróbálja tisztességben felnevelni lányait. Kérdésemre kifakad: nem ültet azért, hogy más ellopja a termést. – Rettenetes, ami történt, nem is értem, mi a fenének mentek lopni, mikor aznap kaptak pénzt – kérdezi szinte magától. Meséli, a nagyobbik lányáékhoz is betörtek a romák, berúgták az ablakot, és elvitték az épülő házból a bojlert és a csapokat. – Mi lehetne a megoldás? – teszem fel ismét a kérdést, Azt feleli, nem tudja, miként tudnának visszailleszkedni azok a munkába, akik évek óta csak henyélnek.
Közben csatlakozik hozzánk Sz. Barnabás egyik szomszédasszonya is. Könnyekkel a szemében mondja, a postás lánya aláírásgyűjtésbe fog, hogy helyezzék szabadlábra a nyugdíjas férfit. – Persze néha öszszekaptunk, 25 év alatt ez bármelyik szomszédságban előfordulna, de Barna rendes ember. Kérdésemre, tőle loptak-e már, rávágja, persze, a múlt héten krumplit és hagymát, majd hozzáteszi: hozzá nem járnak olyan sokat a tolvajok, mert a kertszomszédai romák. – Csak úgy lehetne ellenük védekezni, ha lucernát ültetnének – állapítják meg. A szomszédasszony azt mondja, a faluban mindenki fél a cigányoktól, mint a tűztől, mert agresszívak, fél éve is belekötöttek az élettársába az ivóban, és úgy megverték, hogy a mentő vitte el.
„Felakasztanám”
Feljebb, az utca kereszteződésében kis kupaktanács vitatja Sz. Barnabás tettét. Négy asszony áll körbe egy fiatal cigány nőt, aki biciklin tolja gyerekét. – Nagybátyám, Barna, biztos lehetsz benne, Anikó, nem egyedül építette ki az áramot az ágyásban, valaki segített, mert különben megtette volna már húsz éve – mentegeti Sz. Barnabást egy barázdált arcú asszony. – Felakasztanám, aki áramot vezet a kerítésbe – így a cigány nő, akinek az elhunyt a nagybátyja volt –, akármilyen tolvajok is voltak, ilyet nem lehet csinálni – kiabálja, majd tovább halad. Az ott maradtak kérdés nélkül is mondják, egymás szavába vágva: egyiküktől tyúkot loptak fényes nappal, a másiknak már háromszor is bedöntve kerítését vitték el zöldségeit, a harmadiknak megmérgezték a kutyáját, és udvarán ölték le baltával a malacot, panaszolják, „annyit tűrnek, hogy sokat”.
– Nézze meg a házam – mutat egyikük egy takaros épületre –, maga szerint mennyit kapnék ezért Budapesten? –Húszmilliót” – felelem. – Na látja, itt meg jó, ha hármat, aki idejönne, messzire elszalad, hogy a fene egye meg a polgármestert, amikor beengedte ezeket ide – teszi hozzá letörten. Mondják, a roma gyerekek a villanyoszlopok tetején fészkelő gólyákat parittyázzák. – Félünk tőlük, tiszta Chicago, ami itt van – mondja egyikük. A helyi romák között nincs egy rendes sem, állítják, székletüket a járdán hagyják, minden mozdítható fémet ellopnak, s a falubeliek nem mernek két napra elmenni otthonról, mert ki tudja, mire érnek haza. – Négy műszakban végigdolgoztuk az életünket, nyomorult nyugdíjat kapunk, a cigányokat meg ingyenmenzával várják, és az ott kapott banánt meg a narancsot eldobálják az utcán.
Egybehangzóan állítják: rendes, nyugodt falu volt Kesznyéten valamikor, de ma már nincs egy nyugodt napjuk. Elmenekülnének innen messzire, de nincs hová. Marad a félelem, és az egy nyomtávú híd – nincs menekvés.