Szent Wiborada és a táltos lelke

Szentgallen kolostorába 926. május elsején magyar lovascsapatok törtek be. Ezek a dicstelen hadjáratok általában tavaszra estek, mert a lovak a tavaszi legelőkön kaptak új erőre. Őseink eme – történészeink által némi szépítgetéssel „kalandozónak” mondott – martalócserege feldúlta és kirabolta a kolostort. A galád tett súlyát enyhítendő előszeretettel szokták emlegetni azt az esetet, hogy a lovasok kinevették és megkímélték a jámbor, együgyű Heribald szerzetes életét, aki megvédte tőlük a kolostor borát, mondván, hogy arra még szükségük lesz. Sőt, így a történet, nemcsak megkegyelmeztek a balga léleknek, még vendégül is látták esti lakomájukon.
Arról már ritkábban hallani, hogy a barbár had meggyilkolta a kolostorban élő idős, köztiszteletben álló remetenőt, Wiboradát, akit már életében szentként tiszteltek. Ekkehard, a szent asszony életének krónikása így ír: „Wiborada élete végéig egy cellába falaztatta be magát, hogy jobban szolgálhassa az Urat. Csak egy ablakon át tartotta a kapcsolatot a külvilággal, azon keresztül látta el tanácsaival az asszonyokat, férfiakat, nemeseket és a klérust. Ő volt az, aki Engilbert apátnak az emberek, a könyvtár és a templom kincsének biztonságba helyezését ajánlotta, megnevezve Wasserburgot, Reichenau-szigetet vagy a Sitter partján lévő erődített menedéket.” Ő maga, nem akarván fogadalmát megszegni, elhatározta, hogy cellájában marad, vesztére. Egy másik krónikás ugyanis arról számol be, hogy „néhány harcos betört a tetőn át a cellába, letépték a szent testéről durva szövésű ruháját, alatta sejtették a kincset, de csak egy kiaszott, sovány testet és a vékony bőrön áttetsző, inakkal alig összekötött csontokat találtak. A lánccal, amelyet önsanyargatás végett hordott, agyonverték a későbbi szentet.” Gaztettük közvetlen oka az volt, hogy mindent tűvé tettek a kincs kézre kerítéséért, és végül arra gondoltak, hogy a cellában rejthették el. Közben két magyar a toronyba is felmászott, és ott próbált a rejtekhely nyomára bukkanni. Állítólag még a szélkakast is le akarták szedni: azt hitték róla, hogy valamiféle „keresztény bálvány”, és színaranyból van. Mindketten pórul jártak – lezuhantak a toronyból, és szörnyethaltak.
Az esti lakomán, amelyen a balga Heribald is részt vett, „a barbárok fogaikkal tépték a félig nyers húsdarabokat, és szórakozásból egymásnak dobálták a lerágott csontokat”. A krónikás így írja le a dínomdánomot: „Összecsődültek és vidámságukat szabadjára engedve táncoltak és birkóztak a főemberek előtt, némelyek fegyverrel is öszszecsapva bemutatták, mennyire járatosak a hadi tudományokban.” Becses adat ez a régi katonatáncról, ám a történészeknek nagy fejtörést okozott az, ami időközben történt: a magyarok ugyanis, mint a szemtanú Heribald utóbb beszámolt róla, a toronyból lezuhant és nyakát szegő két társukat „két ajtószárny közé téve” elégették, hosszasan élesztgetve a lángokat, amíg a tetemek egészen el nem hamvadtak. Arra, hogy a honfoglaló magyarok a halottaikat elégették volna, sem a korabeli feljegyzések, sem a sírleletek nem utalnak.
A rejtélyt Dienes István oldotta meg. A pogány magyarok lélekképzeteit vizsgálva kimutatta, hogy őseink, ahogy a többi ázsiai nomád nép is, két lelket különböztettek meg. Egyik a „testlélek vagy lélegzetlélek”, a másik pedig az „árnyék- vagy szabad lélek”. Utóbbi, vagyis a „szabad lélek”, hitük szerint láng alakjában hagyja el a testet, s a többrétegű túlvilágig meg sem áll, ahol találkoznia kell a táltos szintén lángként lobogó lelkével.