Szerelem

Van egy barátom, az óvoda óta ismerem, az én jelem a labda volt, az övé a locsolókanna. Ritkán találkozunk, és ha találkozunk, sosem ott folytatjuk, ahol x éve abbahagytuk, és ez nagyon jó. A napokban váratlanul állított be, igaz, mindig váratlanul toppan be, az lenne meglepő, ha egyszer nem meglepetésszerűen zörgetné meg az ablakot éjfél és hajnali három között. Ébren voltam még, valami novellafélével szöszmötöltem a konyhaasztalon: borzasztó történet, nem is értem, honnan akasztottam le, egy irgalmatlanul hájas emberről szól, egy idős férfiról, akibe halálosan beleszeret a felkapott fiatal színésznő. Titi szokás szerint kikerülte a bejárati ajtót, a cselédlépcső felől érkezett, behajította a konyhaablakon a matrózzsákját, aztán maga is bemászott.
Szerelmes vagyok, mondta köszönés helyett.
Kérsz bort, kérdeztem, én is köszönés helyett. Nem válaszolt, töltöttem hát mindkettőnknek, aztán kipakoltam a konyhaasztalra az esti maradékot: fekete kenyeret, paradicsomot, olajbogyót. A félbehagyott sült hal haragosan meresztette a szemét, és keserűen vigyorgott. Később felballagtunk a teraszra. A város azon kései (vagy nagyon is korai) óráit élte, amikor nem tudni, ma van-e már vagy még tegnap, amikor csöndesek, nyugalmasak az utcák, és a korhelyek, a buliból buliba vándorlók, a szerelem éhes vadászai és örök prédái is meglelték már a helyüket, senki és semmi nem mozdul, egy-egy magányos autó recseg hosszan a rakparton, a madarak ébredeznek – hangversenyteremben próbára készülő zenészekként hangolnak a lombok boltívei alatt.
Szerelmes vagyok, ismételte meg Titi a korlátnak dőlve.
Mi van abban, kérdeztem érzéketlenül, és egy csomó ostobaság jutott az eszembe, például hogy sokan azt hiszik, ők találnak rá a szerelemre, pedig mindig a szerelem talál meg minket, vagy hogy egyikünk azért boldogtalan, mert újra és újra szerelembe esik, másikunk meg azért, mert soha. Az élet egyetlen nagy, boldogtalan szerelem, mondtam végül.
Dühbe gurult. Ugyan már, nézett rám ellenségesen, fogd be a szádat! Hát nem érted? Szenvedek, mint a kivert kutya!
Sötét verem a szerelem, mondtam, miért ne érteném?
A Duna felől érkező fuvallat rothadó uszadék és ázott fű édeskés szagával töltötte meg a levegőt. Árad a folyó, gondoltam. Aztán a szél megfordult, a vároldalból orgona és bazsarózsa hűs templomi leheletét sodorta a Víziváros házai fölé. Lehunytam a szemem, beszívtam az illatot, amely olyan valóságos volt, hogy úgy éreztem, ujjbegyemmel megérinthetném a virágok szárát, orrom hegyét megcsiklandoztathatnám a szirmokkal. Eszembe jutott, hogy ilyen a szerelem is: ha ránk talál, lenyűgöz, mint az eleven valóság, az érzékszerveinkre telepszik, nem vonhatjuk ki magunkat a hatása alól, aztán elenyészik, mint ami sosem volt. Eszembe jutott sok-sok nő, számtalan fruska, bakfisok és érett asszonyok százai, akikbe valaha szerelmes voltam, akiket talán csak egyszer láttam életemben, akikhez semmi közöm nincs és nem is volt, mégis őrzi őket az emlékezetem. A fekete nő a narancssárga vakolatú, négyszáz esztendős ház első emeleti ablakában Segesváron, az óratorony mögötti utcában, ahol fényképezőgéppel a kezemben bóklásztam, ám amikor feltűnt a nyitott ablakban, moccanni sem bírtam, olyan szép volt a fekete hajával, a barna bőrével, a testhez simuló fekete ruhájában, sötét bőrű, borongós pillantású szicíliai donna, Mamma mia!, sóhajtottam önkéntelenül, mire rám vetette pillantását, elmosolyodott, ragyogó fogak villantak vörös ajkai közt, intett, majd meztelen két karját kitárva becsukta az ablakot. Vagy az a barna lány Koppenhágában. Harminc esztendeje is lehet, egy elsuhanó Mercedes hátsó üléséről nézett ki rám. Hellerup villanegyedéből baktattunk Andrással a végeláthatatlan Osterbrogadén a hippik, punkok és rockerek mennyországa, Christiania felé. Fél percig összefonódott a tekintetünk. Elképzeltem a hűvös házat, a rideg palotát, ahol magányosan él. Az egyenruhás sofőr a gázra lépett, a kocsi elsuhant mellettünk, a lány visszanézett a hátsó szélvédőn, felemelte a kezét, és búcsút intett. Emlékszem egy szőke, fiús hajú lányra, kész nőnek láttam akkor, alig lehettem tizennégy, a 72-es autóbuszon állt velem szemben a csuklóban a vascsőnek támaszkodva, és a huszonöt perces út alatt végig lehunyva tartotta a szemét, néha pillantott csak fel, hogy ellenőrizze, még mindig igézetten bámulom-e, legeltetem-e a szemem az arcán. Egy másik tegnap pillantott le rám a 18-as villamosról, szép volt és titokzatos, mint egy egyiptomi szobor, de a szeméből könny csordogált.
Álltunk a tetőteraszon, a barátom és én, nekem semmi mondanivalóm nem volt, hallgattam hát, élveztem a bort, a friss levegőt, a nyugalmat, a barokk virágillatot, eszembe jutott, hogy gyerekkoromban örökké szerelmes voltam, egyszerre több lányba is, eszembe jutottak anyai nagyanyám régi újságjai, és újra átéreztem az elkeseredést, ami akkor töltött el, amikor egyszer régen ráeszméltem, mennyi hajdan élt nő nem lehet soha az enyém.
Aztán Titi beszélni kezdett. Csak azért nem döglök bele, mondta, mert élvezem. A gyötrelem tudatosítja bennem, hogy létezem. Amit örömnek neveznék, azt nem tudom átélni ilyen intenzíven. A fájdalomban érzem, hogy része vagyok a mindenségnek, érzem, hogy belé hatolok, hogy magába fogad. Rab vagyok és rabtartó egy személyben. Lelkiismeret-furdalás gyötör, pedig tudom, hogy aki nem vétkezik, az nem lehet jó, aki nem gyűlöl, az nem is szerethet, aki nem ismeri a fájdalmat, az nem ismeri az élvezetet sem. Démoni és angyali, jóság és gonoszság együtt van bennünk. Egyszerre vagyunk bűnösök és ártatlanok, aljasok és nemesek. Ez teszi elfogadhatóvá az életet. Ha nem így volna, a tiszták joggal vethetnék meg a bűnösöket. A valóságban a rátarti erényesek sem makulátlanok, és minden bűnösben megcsillan valami emberséges. Nem könnyű bevallani a mocskos igazságot. Nem könnyű kimondani, hogy dühünkben, elkeseredésünkben embertársaink halálát is kívántuk már. Az incselkedő démoni én ott bujkál mindegyikünkben. Aki ezt tudja, megbocsátó ember. Aki nem, az az elvek, a morál, a törvény embere. Talán soha nem jön rá, hogy benne is ott vigyorog a démon, kushad a bűn, lapul a kétségbeesés, a nagy megbánás és megbocsátás. Ha soha nem ismeri meg ezt az énjét, mindig keményszívű ember marad, és szigorúan hal meg.
Elhallgatott. Egy villamos kanyarodott csikorogva alattunk, a szél megint fordult, és a sziget felől édeskés hársfaillatot tolt felénk.
Kegyetlen szerelem ez a tied, mondtam, ha ennyire körülbástyázod magad.
A szerelem mindig kegyetlen, felelte Titi. Letette a poharát, megölelt, hátba paskolt. Megyek, mondta. Várnak rám.
Úgy ment, ahogy jött: kidobta a zsákját a konyhaablakon, aztán utánamászott. Én pedig ott maradtam egy izzadós, hájas öregemberrel, aki nem kért inni, csak a verejtéktől csillogó, bozontos szemöldökét húzta fel, mire elébe tettem a kancsót és a poharat. Hátradőlt – dalmahodó hurkái alatt kétségbeesetten nyiszorgott a szék –, és beszélni kezdett. Sokat tudott a szerelemről, de semmiről sem akart meggyőzni. Nem is érdekelte, mit gondolok: csak mesélt. Úgy izzadt, mint a ló, és kellemetlen orrhangja volt. Ha töltött magának, mindig egy hajtásra be is nyakalta a bort, zsebkendőjével a halántékát, csapzott tarkóját törölgette. A szerelem gyönyör és fájdalom, mondta, beteljesülés és kudarc. Sóvárgás az elérhető után. Forrás melletti szomjúság, kínzó boldogság és kéjes boldogtalanság. Hódolás és hódoltatás, eszményítés és porig alázás. Ilyesmiket beszélt. Sok minden kihullott a fejemből, de valamire pontosan emlékszem, mert igaznak tűnt. Hajnaltájt hangzott el, mielőtt leragadt volna a szemem. A szerelem nem ellenségeskedés, mondta, hanem gyilkos harc. Amikor felriadtam, sehol sem volt, csak az üres kancsó, a pohár és a füzetem árválkodott a konyhaasztalon.