Utazás a hangzó mátrixban

Behatárolhatatlan stílusú zenész, azon kevesek egyike, akit kár máshoz hasonlítani; ő maga a viszonyítási alap. Több mint harminc éve turnézik, zenét szerez, ontja az albumokat, kreativitása mégsem apad. Pat Metheny akár nézegethetné a vitrinben tizenhét Grammy-díját, mégis inkább járja a színpadokat. Háromévente nálunk is megfordul, Day Trip címmel tavaly új albummal jelentkezett, s ha már eljön újra – holnap este fél nyolctól élőben is meghallgathatjuk a Margit-szigeten.

A Pat Metheny Group évtizedes termékeny sikere és néhány köztes triókitérő után legutóbbi albumát dob és basszus kísérettel vette fel. Miért vágyott más felállásra?
– Minden zenei formáció más jellegű kihívást, egyben lehetőséget jelent. Az évek során, azt hiszem, valójában trió formációban játszottam a legtöbbet. Mindig nagyon várom, hogy dob és basszus kísérettel játszhassak, különösen, hogy ez a mostani csapat Christian McBride-dal és Antonio Sanchezzel talán minden eddiginél jobban működik.
– A trióval közösen felvett album címe utazást ígér, látszólag mégsem elmélkedtek fölötte sokat; egyetlen nap alatt rögzítették. Milyen hangulatokból, inspirációkból állt össze a Day Trip anyaga?
– Kifejezetten régimódi módszerrel készült ez a lemez. Jó négy éve folyamatosan turnéztunk, amikor fogtuk magunkat, beszabadultunk a stúdióba, és mintha csak együtt lógnánk, kedvtelésből, egyetlen nap alatt felvettünk egy albumra való anyagot. A Day Trip cím adta magát, már csak azért is, mert ez a trió azért született, hogy utazásra vigyen.
– A lemez egyik felvétele címében is feltűnően melankolikus. Is this America? – teszi fel a kérdést. Mire gondolt?
– Az Is this America? című számot az a szimbolikus pusztítás ihlette, amelyet a Katrina hurrikán New Orleansban végzett. Az a tapasztalat, hogy a kapitalizmus már messze nem csak gazdasági fogalom, beszennyezi az együttélés kultúráját is. Bizonyos értelemben mára az oktatás is gazdasági témává lett, ahelyett, hogy kulturális jelentőségét hangsúlyoznánk. Ez a folyamat a Reagan-korszak körül kezdődhetett, amikor az amerikaiak ahelyett, hogy a gyermekeik oktatásába fektettek volna minél többet, az adócsökkentés mellett döntöttek, és megpecsételték az amerikai kapitalizmus sorsát. A folyamat vége pedig egy olyan társadalom, amely értéktelen dolgokat magaslatra emel, és a valódi értéket megtagadja. A jóslatom mindezek ellenére az, hogy csak időszakos jelenségről van szó. Ugyanakkor azt is gondolom, hogy még nagyon korai fázisában járunk annak a kísérletnek, amelyet úgy hívunk, Amerika.
– A trió tagjai koruknál fogva már az Ön zenéjén nőttek fel. Feladatának érzi a következő generáció tanítását, „kinevelését”?
– Korábban tanítottam a Miami Egyetemen, éppen ezért komolyan veszem és átérzem a tanítás felelősségét. Ha tanítok, igyekszem az oktatásnak szentelni mindazt a figyelmet és energiát, amit ez a feladat megkíván. Viszonylag fiatalon kezdtem, akkor még nagy erőt követelt tőlem felvállalni ezt a fajta felelősséget. Ha lenne időm, szívesen tanítanék többet, hiszen nekem is nagy öröm együtt zenélni olyan nagyszerű, tehetséges fiatalokkal, mint Richard Bona vagy Antonio Sanchez. Nekik is, és minden fiatal zenésznek ugyanazt a tanácsot szoktam adni: ügyelj arra, hogy mindig te legyél a legrosszabb abban a bandában, ahol éppen zenélsz. Ha te vagy a legjobb, nem vagy a helyeden, másik csapatban kellene játszanod. Ez a tanács, azt hiszem, az élet minden területére érvényes.
– Az állandó változások ellenére mintha egy állandó alkotótárs lenne az életében: Lyle Mays, több mint harminc éve. Hogyan jellemezné kettejük kapcsolatát?
– Lyle-ra mindig úgy gondoltam, mintha az alteregóm lenne, pedig a személyiségünk alapvetően különböző. A Wichita Dzsesszfesztiválon találkoztunk 1974-ben, ahol én Gary Burtonnel, ő a North Texas State University dzsesszcombójában játszott. Nem tudok mást mondani, csak azt, hogy ő a legnagyszerűbb zenész, akit ismerek, megtiszteltetésnek érzem, hogy ilyen hoszszú ideje vele együtt csiszolhatom azt a zenei világot, amelyet közösen teremtettünk. Mindketten végletesen kritikusak vagyunk a saját zenénkkel szemben, talán a törekvés is összeköt minket, hogy állandóan az jár a fejünkben, hogyan lehetne az összhatás még jobb.
– Szinte mindenkivel játszott már, aki a kortárs dzsesszben számít. El tudna képzelni közös munkát olyannal, aki a zenéhez nem a dzsessz felől közelít?
– Ha számba veszem a kedvenc zenészeimet, nem a stílusuk közös, hanem az, hogy valamennyien igazi egyéniségek. Miles Davis, Bill Evans vagy Stevie Wonder esetében például azzal, hogy ha kimondjuk a nevüket, szinte már halljuk is a zenéjüket. Mindig nyitott voltam mindenfajta zenére, és soha nem vallottam a dzsessz szűkítő értelmezését. Az emberi elme igyekszik ugyan kategorizálni, de a zene szerintem kategóriákon kívül áll, önmagáért beszél. Mindig nagyon szerettem például a The Beatles, James Taylor és Joni Mitchell zenei világát, akivel a Shadows and Light turnén együtt is felléptünk. Ha vendégként zenélek más együttesében, olyan, mintha más udvarán játszanék.
– Többször járt már Magyar-országon. Megismert nálunk is ilyen vibráló egyéniségű zenészt?
– Zoller Attila volt a legnagyobb egyéniség, akivel eddig Magyarországon találkoztam, de fiatalon találkozhattam még Szabó Gáborral is. A mai napig csodálom, és nagyra tartom mindkettejük egyszeri egyéniségét.