Belga létkérdés

Alegutóbbi közvélemény-kutatás szerint a Belgium déli részén franciául beszélő Vallónia lakosságának 49 százaléka a Franciaországhoz való csatlakozást választaná, ha az ország felbomlik. Hat hónappal ezelőtt ez az arány még csak 29 százalék volt. Mindez azt mutatja, hogy az ország elég gyorsan haladt a tényleges felosztás elfogadása felé. De a francia oldalon is készek a fogadásra, a lakosság 60 százaléka szeretné, ha a szomszédos belga tartomány lakosai hozzájuk csatlakoznának.
Belgium, amely nevét a kétezer évvel ezelőtt itt élt kelta törzsről kapta, sohasem volt történelmi egység, ez a terület ugyanis a választóvonal az északi germán és a déli latin kultúra között. Kialakulásában sokkal inkább a nagyhatalmak torzsalkodásai, semmint belső összetartó erő játszott szerepet. Talán az egyetlen, ami összeköti a két népcsoportot, a katolikus vallás. Az északi flamand rész, amely nyelvében és kultúrájában Hollandiával rokon 350 évig spanyol, illetve Habsburg-uralom alatt állt, és ennek megfelelően katolikus lett, míg északi szomszédjaiknál a reformáció eszméi jutottak uralomra.
Belgium történelmének nagyobb részében, az ország 1830-ban történő megalapítása óta egészen az 1950-es évek végéig a déli vallon politikai elit uralma alatt állt, az északi szegény flamand parasztokat a XIX. század folyamán másodrangú állampolgároknak tekintették. Ebből az időből származik a mondás: „Flamandul az ember csak a kutyájával beszél.” Az ötvenes évek után azonban a vallon területeken lévő nehézipar fokozatosan leépült, és az ország gazdasági súlypontja a flamand területekre helyeződött át. Sokan úgy vélik, hogy a flamand–vallon ellentétek mögött elsősorban gazdasági okok állnak, a gazdagabb flamandok nem akarják támogatni az ország szegényebb vallon lakosságát. Az alapvető okok azonban másutt keresendők, mégpedig a francia nyelv fokozatos területi előretörésében a flamand rovására. Belgium elvileg kétnyelvű ország, és míg a flamandok (és az ország keleti végein élő német kisebbség) megtanulnak franciául, és elboldogulnak a nyelvvel, fordítva ez már nem igaz. Brüsszel Flandriában van, és valamikor flamandul is beszéltek itt, ma már azonban hiábavaló próbálkozás lenne bemenni egy üzletbe, és az északi országrész nyelvén kérni valamit.
A francia nyelv kizárólagossá válásában az is jelentős szerepet játszott, hogy a volt francia gyarmatokról bevándorlók természetesen csak franciául tudnak, és nem tanulnak meg flamandul. Ez az, ami a flamandokat leginkább arra készteti, hogy megállítsák a vallon előretörést. Az ország esetleges szakadásához vezető fő vitapont akörül van, hogy a Brüsszeltől délre eső flamand területek, ahol a lakosság többsége már franciául beszél, hova tartozzanak. A flamandok a közigazgatásban kizárólagossá kívánják tenni a flamand nyelvet, és az ország esetleges felosztása során természetszerűen a területet maguknak követelik. Míg a fontosabb vallon pártok, különösen Joelle Milquet, a vallon kereszténydemokrata párt vezetője úgy gondolják, hogy a terület Vallóniához tartozzon, ezáltal létrejönne egy híd a déli vallon területek és a ma már szintén vallonnak tekinthető Brüsszel között.
A konfliktus megoldhatatlannak látszik, és pont az az ország, amely leginkább támogatja Európa föderatív állammá való átalakítását (a volt belga miniszterelnök, Guy Verhofstadt az egyesült Európa eszméjének egyik legfőbb hirdetője) nem tud jó példával elöljárni. A belga történet arra is rávilágít, hogy a határok háborúk nélkül, pusztán demográfiai hatásokra is megváltozhatnak, és amit a demográfia eldöntött, az, mint Koszovó esetében, később politikai realitássá válhat.