(mire jók az elvont dolgok )

Én nem tudom, helyesen jártam-e el, amikor mintegy a nyári uborkaszezon kezdetét jelezve, megjósoltam a Loch Ness-i szörny sajtóbeli feltűnését s más egyéb örökzöld bulvártéma reinkarnálódását.
A jeti mintha háttérbe szorult volna a hírpiacon, talán a globális felmelegedés tett be neki, amit szinte szimbolizálni látszott a budapesti melegfesztivál túlságosan is forróra sikerült utcai fogadtatása. Persze jó néhányan vagyunk, akiket egy ilyen esemény hidegen hagy, bár nekem az fáj egy kicsit, hogy néhány mélyliberális pozőr szerint eme színpompás felvonuláson minden demokratának, sőt minden rendes embernek részt kellett volna vennie. Számomra is nyilvánvaló: nem lehet rendes ember az, aki nem demokrata, viszont azzal kapcsolatban vannak kétségeim, hogy a melegek jogaiért való kiállás esetleges elmulasztása befolyásolja erkölcsi minőségünket.
Természetesen azokkal, akik kívülállóként túlzottan nagy figyelmet szentelnek egy ilyen eseménynek, dobálóznak, szitkozódnak, pofozkodnak, nincs minden rendben, érzésem szerint hajlamaik nem egyenesek, s nemcsak a demokrata mivolttól állnak távol, hanem minden polgári miliőtől is. Politikai ostobaságuk és káros voltuk – hacsak nem valamely provokáció részesei – abszolút nyilvánvaló, mondhatni brutális fellépésükkel az általuk antipólusnak vélt liberálisok és szocialisták malmára hajtják a vizet. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Gyurcsány az ő tüzüknél sütögeti a pecsenyéjét: az uborkaszezon elmúltával, szeptemberben eme atrocitásokra hivatkozva kívánja összehívni saját különbejáratú chartáját, nehogy esetleg kormányoznia vagy lemondania kelljen. Az elmúlt esztendők bizonyítják, hogy az utóbbi két cselekménytől úgy irtózik, mint ördög a tömjénfüsttől. Hazudni és manipulálni tud, az ország irányítására képtelen, de megtévesztésben zseniális. Most a túlbuzgó homofóbok szállítottak számára politikai manőverhez alapanyagot.
Ezzel együtt az az érzésem, hogy a magyar politikai élet álomszerű, s miként Freudtól tudjuk, az álomban és álomfejtésben a szimbólumok alapvető szerepet játszanak. Például itt van az ötágú vörös csillag, amelynek ügyét egy büszke balliberális állampolgár Strasbourg elé vitte, s az unió bírósága lényegében ismételten legalizálta a kommunizmus legpregnánsabb és legpenetránsabb jelképét, amit az EU által is dicsőnek tartott 1956-ban a magyar szabadságharcosok az épület homlokzatáról levertek. Akkor vér is folyt a vörös csillag jegyében, persze, nem a művelt Nyugat vére. Gondoljunk arra, hogy az ötvenes évek legelején Sztálin komolyan hitte, hihette: a vörös csillag Franciaországban és Olaszországban választások útján diadalra jut. S ha már erre gondolunk, eszméljünk rá: Európa csak nagy ritkán volt tisztában önmagával, és arról, hogy mi volt és mi jelenleg a helyzet Kelet-
Közép-Európában, fogalma sincs. Ide illenek Ady Endre sorai is: „Sohse hull le a vörös csillag: / Nap, Hold, Vénusz lehullott régen / S ő dölyföl a keleti égen.” A keleti ég talán baloldali eget jelent, mindmostanáig.
Gyurcsány Ferenc, akinek az agyában valóságos ötletbörze zajlik, chartás elképzelésével e monstre szimbólumrendszerrel átívelte a politikai holtszezont, s a kisebbségi kormányzás keservei helyett ismét az eszmék hajójába ült. Eme álomhajó kormányzására ő valóban képes, s a kézzel nem fogható, hazug szellemi közegben remélheti, hogy a közjog valahány méltósága, már csak a politikai korrektség miatt is, partnernek tekinti őt. Hogy ezáltal Magyarország jut-e egyetlen lépést is előre, én nem tudom…