A nyugdíjasbiznisz, avagy mintha csak nyaralnánk

Inkább csak kötelességszerűen nyitottam ki azt a borítékot, amely a napokban egy idősek otthonából érkezett. Az adóm egy százalékát kérik, esetleg valami karitatív tevékenységre biztatnak, gondoltam. Hogy mint potenciális lakójukhoz fordultak hozzám, mi tagadás, szíven ütött. Hiszen a kormány legújabb intézkedései nyomán még majd egy évtizedet kell aktív keresőként dolgoznom. És különben is, épp egy barátom biztatott a minap, hogy még előttem az élet, hisz Nyugaton – és főleg Amerikában – ilyenkor szoktak a nők elválni, beiratkozni egy új egyetemre, s nekivágni az önmegvalósításnak. Szóval a jövőmet fürkészve mindenre gondoltam, csak az idősek otthonára nem.
Kicsit elbizonytalanodva forgattam a színes prospektust, amelyen, mint egy elegáns szállodában, idős hölgyek és urak kártyáztak, beszélgettek. Egy másik képen egy pincér hajlongott egy ágy szélén ülő asszony előtt. Aztán természetesen volt uszoda, masszőr – és mindez a város felett, teraszos apartmanokban már hétmillió forinttól, napi nyolcezerért. Vajon a hárommillió hazai nyugdíjas közül hánynak van havi 240 ezer forint nyugdíja arra, amelyet a kínált szolgáltatásokért ki tud fizetni? – tűnődtem, még mindig eltolva magamtól a problémát. Férjem nagynénje jutott az eszembe, aki Estorilban, a száműzött királyok lakta, igazán pazar természeti adottságokkal megáldott portugál város egyik luxusotthonában él, lassan két évtizede. A háború alatt Lisszabonban rekedt magyar asszony New Yorkból költözött vissza Portugáliába, józan anyagi megfontolásból. Egyedül, törött karral imbolyogva kín volt ott az élete, és amikor érdeklődött esetleges öregotthonok iránt, kiderült, hogy a tiszta, de zsúfolt, zajos, kétségbeejtő otthon ára is jóval túlhaladja havi jövedelmét, ami 1500 dollár havonta. Eszébe jutott, egy bridzspartnerétől hallotta, hogy ő Portugáliában az egyik legjobb öregotthon vezetője. „1992-ben jöttem ide, és boldog vagyok, hogy itt lehetek. Csupa művelt asszony, jól megvagyunk egymással, mindössze tizenketten vagyunk. Szép hely, híres, jó koszt, és én, aki mindig el vagyok foglalva ezer dologgal, igen jól érzem magam.” A későbbi levelekben azonban már szó sem esik az otthonról, legfeljebb a panasz, hogy már le sem megy ebédelni, mert unja hallgatni a sok betegséget. S mindig csak távol lévő lányáról, unokáiról ír. Még számára is, aki józan, reális, másfelől szellemiekben és lelkileg rendkívül gazdag személyiség, nehezen elfogadható keret az öregotthon. Időskorban a személyiség fejlődése – amely optimális esetben a halálig tart – elakad, az ember élete első felének értékeit ismételgeti. „Semmit nem csinálnak, nyomorogva vagy konszolidált körülmények között várják a gyermekeik leveleit és a halált, amitől félnek”, olvasom. Ilyen esetben az öregotthon szinte a legrosszabb megoldás, csak gyorsítja a személyiség teljes feladását és a halált. A lényeg ellenben a társas kapcsolatok és a „szükség van rám” semmivel nem pótolható, legtöbb erőt adó érzése. „Még nem halhatok meg, hát mi lesz veletek?” – mondja időnként 77 éves édesanyám. Élő családi, rokoni, de még baráti kapcsolatokkal az idős emberek feladata, szerepe, kötelmei halálig tartanak.
2012-től tömegesen érik el a nyugdíjkorhatárt a Ratkó-gyerekek, és a nyugdíjasbomba robbanni fog. Ma úgy tűnik, hogy ingatlanbefektető és
-hasznosító cégeken kívül senki nem számol a nyugdíjasokkal. Ők viszont komoly reklámhadjáratot folytatnak a nyugdíjasok otthonainak megszerzéséért. Uzsonna a Gerbeaud-ban, ingyenes egészségfelmérés, éjjel-nappal reklámok a tévében – ez jár például annak, akit érdekel, hogy életjáradékért eladhatja ingatlanát. Ahol olyan alacsony az átlagéletkor, mint hazánkban, és olyan magas a magántulajdonban lévő lakóingatlanok száma, ez nyilván megéri. De kinek éri majd meg a nyugdíjasok életminőségének javítása?

A szerző kritikus, publicista