Mérlegen az idegenforgalom

Ismét elúszott a magyar turizmus hajója, vagyis a lehetősége annak, hogy az elmúlt években megrokkant ágazatról végre méltó elismeréssel szóljanak a világban. Véget ért a turisztikai főszezon, a nyári hónapok egyenlege inkább elkeserítő, mintsem biztató lett – minden téren sok a mínusz. A statisztikákból, felmérésekből ordítanak a tények: a gulyáskommunizmusból ránk kövült irányítási szemlélet és azok az elcsépelt marketingfogalmak, melyek szerint Magyarország a „puszta, csikós, pirospaprika” hazája, ma már csak lefelé húzzák az ágazatot, bár azt határozottan. Történik ez akkor, amikor az egyébként is bukdácsoló gazdaságunkban a turizmus a GDP közel 10 százalékát termeli, és 400 ezer magyar embernek ad munkát, eltartva 57 ezer vendéglátó vállalkozást és meganynyi szállodavállalatot.
Nem dübörgött az idén a turizmus az állítólag reneszánszát élő Balatonon sem. Hiába a milliárdos beruházási tervek és a part mentén csillogó hotelláncok, még mindig elkerülnek bennünket a jól fizető turisták. Tavaly a forgalom 84 százalékát kitevő hagyományos hét küldő országból a korábbiaknál jóval kevesebben jöttek el hozzánk, a magyar tenger pedig 2000-hez képest 1,3 millió külföldi vendégéjszakát könyvelhet el veszteségként. Magyarország részesedése az európai turistaforgalomból néhány esztendő alatt 2,1-ről 1,5 százalékra csökkent, emiatt a hajdani kelet-közép-európai vezető szerepnek nyíltan búcsút kellett mondanunk.
Pedig a világ utazik, csak épp egy kicsit arrébb: Románia, Lengyelország, Bulgária, Szlovákia, Prága és a horvát tengerpart alaposan elhúztak mellettünk. Érezhető ez a turizmus egyenlegén is, az idei első fél év végére ugyanis 12 százalékkal lett rosszabb a devizában mért bevételek és kiadások egyenlege. Komoly, tízmilliárdokban mérhető veszteség ez, mivel a turisztikai ágazat kasszáját háromnegyedrészt a külföldiek dagasztják.
Emiatt már a nagy szállodaláncok szakemberei is kongatják a vészharangot. A fő probléma az, hogy az OECD-térség egyik legkedvezőtlenebb adó- és járulékrendszere van nálunk érvényben, és a szabályozás általánosan sem turizmusbarát. A fejlődés esélyeit magában rejtő uniós pályázatok pedig nem preferálják kellően a „kicsiket”, mert a dokumentációk bonyolultak, valamint nem segítenek a szerény tőkeerejűek önrész- és projektfinanszírozási gondjain. Ma már megállapítható: a Széchenyi-terv turisztikai pályázatainak önkényes leállításával egyértelműen megtört az ágazat pozitív irányú fejlődésének dinamikája.
Megelőzött minket Moszkva is: meghökkentő adatok láttak erről napvilágot nemrégiben. A TRI Hospitality Consulting az európai szállodaláncok teljesítményét vizsgáló felmérésében megállapította, hogy míg Budapesten és Moszkvában a szállodák átlagos kihasználtsága egyaránt 65,9 százalék volt tavaly, az eredmények tekintetében Moszkva első, a magyar főváros viszont utolsó lett az egész kontinensen.
A budapesti szállodák nyereségessége óriásit zuhant 2007-ben. Így az idén hiába nőtt valamennyire a hotelek bruttó bevétele, ez még a hétszázalékos inflációt sem körözte le. Eközben a legnagyobb megterhelést jelentő energiaköltségek 30-40, az élelmiszerárak pedig 30 százalékkal emelkedtek, a veszteség tehát halmozódik. Az amúgy is behozhatatlannak tűnő hátrányt tovább növeli az európai viszonylatban csaknem legmagasabb forgalmi adókulcs, illetve az erős forint. Mert amíg Ausztriában tíz-, Csehországban öt-, Lengyelországban hétszázalékos a szálláshely-szolgáltatást terhelő áfa, addig nálunk a mindenkori normál kulcs, vagyis jelenleg 20 százalékos adó sújtja a hoteleket. Független szakértők megállapították: ha elmaradnak a segítő kormányzati döntések, a turizmus a remélt húzóágazati szerep helyett hamar a magyar könynyűipar sorsára juthat. Az elhibázott turizmuspolitika és a növekvő terhek tehát előbb-utóbb tömeges elbocsátásokhoz, majd az ellehetetlenüléshez vezetnek.
Megrendítően önmagáért beszél az a New York Timesban publikált idei lista is, amely 53 turisztikai célpontot ajánl az olvasóknak. Ebben a gyűjtésben egyetlen magyar úti célként Tokaj szerepel, az is az utolsó előtti helyen, míg a horvátországi Hvar szigete és a „továbbra is finoman gondozott belvárosával” jellemzett Prága az első tizenötön belül található. Magyarországról vagy Budapestről amúgy szó sem esik. Ez példázza valójában a sokat emlegetett turisztikai ország- és városkép jelenlegi helyzetét.
Jól látszik mostanra: visszafejlődött a húzóágazat, ha egyáltalán volt határozott iránya. A magyar turizmus állami vezetése a szocialista kormányzás idején ugyanis teljesen ellehetetlenült. 2002 óta a turizmust felügyelő tárca élén a hetedik miniszter áll, és az azóta eltelt hat esztendőben a szakállamtitkárság már négy alkalommal költözött újabb hivatalba. A vendéglátás mint mostohagyerek hol a gazdasági, hol az önkormányzati tárca alá van rendelve, miközben mindenki tapasztalja, hogy a minisztériumok csak ujjal mutogatnak egymásra, de szakmai felügyeletet semmiképpen sem gyakorolnak. A nemzeti turizmusfejlesztési stratégia 2004-ben vizionált, korszerű, alulról építkező operatív irányítási rendszerének mára még a menetrendje sem készült el, nem beszélve a kompetenciákról, a gyakorlatról vagy a határidőkről. Ehelyett a rendszerváltás után csaknem húsz évvel még mindig az irányított, centrális bürokrácia mozgatja a turizmust.
A világhíres magyar vendégszeretet ekképpen árnyéka lett önmagának – erről megint csak több nemzetközi felmérés tanúskodik. Nem csoda, hiszen a frissen vetett vendégágy és a kockás abrosz mellett olyan meggyötört vállalkozók és kifacsart alkalmazottak állnak, akik mostanra kiábrándultak a be nem váltott ígéretekből, a kasszát tizedelő újabb és újabb kormányzati és hatósági intézkedésektől.
A negatív reklám ugyanakkor, mint sokan tapasztalhatják, szájról szájra is terjed. Szentendrén jártunk a minap, langymeleg nyári estén, hétköznap. A Duna-parti kávézók tele voltak vendéggel, vidám társaságok múlatták az időt, ami üdítő látvány volt a kihalt turistakörzetek után. Ehhez képest éjfél (és záróra) előtt fél órával magabiztos visszavonulót fújtak a pincérek, nem törődve azzal, hogy a szomjas vendégek még fogyasztottak volna – jó pénzért, jócskán. Mintha manapság megengedhetné magának egy szolgáltató ott, ahol a vendég az úr, hogy közömbösen kisöpörje a pénzt saját zsebéből.
Tisztelet a kivételnek, felhígult a magyar vendéglátás. Előre kisütött palacsinta desszertnek, fagyasztott burgonya köretnek, afrikai harcsa a magyar helyett – ezt kapjuk sok helyütt. A szakképzés színvonala pocsék, jelzi ezt az is, hogy a felszolgálók a legtöbb helyen hanyagok, nem beszélnek nyelveket, és nincs bennük tulajdonosi szemlélet: keresztülnyúlnak az asztalon, majd a vendég kezébe adják a tányért és az öt ujjal fogott poharat. Ha kimért borról érdeklődünk, azt felelik: fehér vagy vörös, ezután ibrikben szolgálják fel a levest, illetve csonttányér nélkül a halászlét, ásványvízzel hígítják a fröccsöt.
Bődületes immár a szakszerűtlenség, a rendetlenség és a hozzá nem értés mindenfelé. Emiatt pedig sokan érzik úgy, hogy eljött a felelősségre vonás ideje. Majd pedig utána következhet, hogy az arra hivatottak végre kivezessék a magyar turizmust mély válságából.