A családi pótlék közgazdaságtana

Bokros Lajosnak sem sikerült

Tehát, mondja kormányunk, a helyzet rosszabbul alakul a vártnál, nagy a baj, faragjunk le a kiadásokból. És ekkor került elő, hogy a családi pótlékra tervezett 373,96 milliárd Ft-ból 60 milliárd lefaragható azzal, hogy azt ne mindenki kapja, csak az, aki rászorul.
A családi pótlék mellett a gyermekgondozási segélyhez (gyes) – amely ma már lényegében nem egyéb, mint a gyermek hároméves koráig járó, emelt összegű családi pótlék – szintén hozzányúlni készül a kormány, de más okból. „A rendszerváltás legfájdalmasabb kudarca a foglalkoztatottsági szint alacsony volta” – fejtette ki Szűcs Erika szociális és munkaügyi miniszter, és ebben igen kevesen vitatkoznának vele, majd így folytatja: – „egyetértünk abban, hogy dolgozni kéne. … A szociális ügyek kulcsa a foglalkoztatás. … A gyeses kismamák összetétele speciális. Nagyon sokan közülük vidéken élnek, alacsony iskolai végzettségűek. Az ő esetükben, úgy gondolom, a foglalkoztatás és a képzés a kulcs. Nem a három év a hosszú a gyes esetében, hanem azok az esetek fájdalmasak, amelyek során újabb és újabb három évek következnek, mert a segély a megélhetést jelenti, és nincs motiváció arra, hogy az anya egyszer csak a lábára álljon. Az érintetteket össze kell hozni a munkaerőpiaccal” (Népszabadság, január 20., 2. o.). Elégedetten állapíthatjuk meg, hogy a kormányzat felismert egy olyan problémát, amelyre már sokan felhívták ugyan a figyelmet, míg mások – gyakran a kormányhoz közel álló befolyásos közszereplők – a létét is tagadták. A részletek még titkosak, mondta a miniszter. Ezzel dolgunk egyelőre nincs, várakozzunk, és reménykedjünk, hogy sikerül a kormányzatnak e nem könnyű kérdésre jó megoldást találnia.
A magas jövedelműek családi pótléka esetén más a helyzet. Az alanyi jogosultság felszámolása – miként Bokros Lajos pénzügyminisztersége idején – egyértelműen elutasítandó. Ha pedig azt a kormány keresztülerőlteti az Országgyűlésen, az esetlegesen hatalomra kerülő jobboldali kormánynak vissza kell állítania, vagy olyan megoldással helyettesítenie – akár adóleírással, akár családi adózás keretében –, amely lényegében ugyanazt eredményezi.

A határvonal meghúzása problémás

Nézzük, hogy közgazdasági értelemben miben is különbözik a családi pótlékra való alanyi jogosultság és a rászorultság elve. A kérdés az – legalábbis ez a látszat –, hogy miért adjon az állam azon magas jövedelmű, gyermeket nevelő családoknak családi pótlékot, amelyek az így kapott összeget talán észre sem veszik, az költségvetésükben nem oszt és nem szoroz, elhanyagolható összeg. Az alanyi jogosultság az erőforrások pazarlása – háborog sok közgazdász, ez perverz újraelosztás – háborog sok szociológus-szociálpolitikus. Az utóbbiak többsége azonban az elvi elutasítás ellenére gyakorlati-technikai okokból mégis kiáll az alanyi jogosultság mellett azzal az indokolással, hogy a gyermeket nevelő családok közül nagyon kevesen minősíthetők nem rászorulónak, a határ meghúzása mindig problémás és vitatható, sok jogosult nem fog kapni, míg sok jogosulatlan kapni fog családi pótlékot, és az egész adminisztrációja roppant drága. Amit tehát meg lehet nyerni a vámon, az úgyis elmegy a réven stb. Inkább ne nyúljunk hozzá.
Ez az álláspont akkor lenne helyes, ha az lenne a kiindulópont, hogy a költségvetésben van egy meghatározott összeg, amit a kormánynak, illetve az Országgyűlésnek a legcélszerűbben, a leghatékonyabban, a legigazságosabban stb. szét kell osztania. Mert mind a kormány, mind az Országgyűlés két különböző szerepet játszik el. Egyik szerepében kiveti az adókat, a másik szerepében szétosztja az adóból befolyó bevételeket. Az egyiknek nincs köze a másikhoz, ez két különböző szerep, amikor a színész az egyiket játssza, már rég kiesett fejéből a másik.

A valódi kiindulópont

Tulajdonképpen így működik a magyar költségvetés. A kormány elkészíti, az Országgyűlés elfogadja az adótörvényeket, amelyek meghatározzák az állam bevételeit. Másként: a költségvetés bevételi főösszegét. Ennek ismeretében a kormány elkészíti a költségvetést, majd a bevételi főösszeghez makrogazdasági szempontok mérlegelésével kiadási főösszeget rendel (mennyi lehet a hiány; elvileg többlet is lehetne, de erre nálunk még nem volt példa). Az Országgyűlés a kiadási főösszegen belül mozgathat pénzeket, de a bevételi főösszeghez ekkor már nem nyúlhat, az adótörvény-módosítást igényelne. (Csak a hiányt lehet esetleg növelni.) Ez az a gyakorlat, amely a politikusokat rossz kérdésfelvetésre „szocializálja”.
Mert nem ez a valódi kiindulópont. A kiindulópont az, hogy a kormány, illetve az Országgyűlés arról dönt, hogy miként kerüljön a költségvetésbe az az összeg, amit majd szétoszt. Nem két szerep van, hanem csak egy. És aki egyetlen szerepében dönt az adókról és kiadásokról, az e kettő között összefüggést is láthat. Aki két különböző szerepet játszik, az nem talál.
Az elmondottakat egy példával teszem világossá. Képzeljük el, hogy az Országgyűlés elfogadta az adótörvényeket és a költségvetést, amikor a kormány hirtelen feltalálja a gyermeket nevelő családok támogatására a családi pótlék intézményét. Ehhez azonban mind az adótörvényeket, mind a költségvetést módosítani kell – egyszerre. A családi pótlék kifizetéséhez szükséges bevételt a személyi jövedelemadó (szja) megemelésével teremtik elő. Progresszív (többkulcsos) rendszer esetén annyi a mozgástér, hogy dönthetnek: mindenki, vagy csak a magasabb kulcs alá tartozók fizessenek-e többet. (Egykulcsos adó esetén nincs mozgástér: mindenki többet fizet.) Fontos hangsúlyozni, hogy akik többet fizetnek, azok arányaiban fizetnek többet és nem fix összeggel. A bevételek előteremtésének pénzügyi terhét mindenképpen a magasabb jövedelműek fizetik.

Ellenérvek, pró és kontra

De miképp nézzen ki a családi pótlék intézménye? Két koncepció hívei csapnak össze. A rászorultságpártiak szerint csak az alacsony jövedelmű („szegény”) gyermekes családokat kell támogatni, mert az a cél, hogy e családok a gyermek okán lehetőleg ne csússzanak a szegénységbe. Az alanyijogosultság-pártiak viszont azt mondják, hogy a családi pótléknak nem egyetlen, hanem egyszerre két célt kell követnie: nem csupán a szegénységenyhítést, hanem a nem szegény, azonos keresetű gyermekes és gyermektelen családok közötti életszínvonalbeli különbséget is csökkentenie kell. Ez – érvelnek az alanyijogosultság-pártiak – azt az üzenetet közvetíti, hogy az állam a gyermek nevelését a társadalom érdekében végzett munkának ismeri el azzal, hogy a szülők által rájuk költött összeg egy részét megtéríti. A családi pótlék tehát egyszerre szegénységellenes program és részleges költségtérítés, a kettő között láthatatlan fokozatos átmenettel. Ezzel azonban a rászorultságpártiak azt szegezik szembe, hogy a gyermek csupán a szülők kedvtelése, sajátos hobbi, ezért az államnak semlegességet kell tanúsítania abban a kérdésben, hogy a családok pénzüket gyermekükre, vagy nincs gyermekük, és pénzüket mondjuk föld körüli utazásra költik. Ha az utóbbit nem támogatja az állam, miért támogassa az előbbit? Csak a szegénység ellen kell tenni.
Tehát aki az alanyi jogosultság ellenében a rászorultság elvét vallja, az a „gyermek hobbi, csak ne legyen szegény” elvét vallja, feladja a „gyermeknevelés társadalmilag hasznos munka (is)” elvét.

Mi a rászorultságpárti érdekviszony?

Nézzük, ki fizeti a családi pótlékot! Döntő részét, szinte egészét a magas jövedelműek – gyermektelenek és gyermekesek egyaránt. A gyermekesek családi pótlékot kapnak. Az alacsony jövedelműek többet annál, mint amennyit érte fizettek (ide értve az szja-t nem fizetőket is). A magasabb jövedelműek felé haladva a családi pótlék miatt fizetett adótöbblet és a kapott családi pótlék közötti rés fokozatosan szűkül, majd kiegyenlítődik, végül a kapott családi pótlék kisebb lesz, mint az emiatt fizetett adótöbblet. Tehát a sokgyerekes milliomosok ugyan tekintélyes családi pótlékot kapnak, de mégis rosszabbul jártak, mintha a családi pótlék intézményét nem találták volna fel.
Nézzük, hogy kiknek áll érdekében az alanyi jogosultság helyett a rászorultsági elv érvényesítése. Idézzük fel: az alanyi jogosultság sok közgazdász szerint az erőforrások pazarlása, sok szociológus-szociálpolitikus szerint perverz újraelosztás. Ha átgondoljuk a fenti modellt, nyilvánvaló: a magas jövedelmű gyermektelenek amiatti háborgásáról van szó, hogy a velük azonos jövedelmű gyermekesek családi pótlék címén részleges költségtérítést kapnak, jövedelmük egy része feléjük kerül újraosztásra.
Ez a rászorultságpártiságot létrehozó objektív érdekviszony. Persze ezt így kommunikálni nem igazán lehetséges, ezért esik annyi szó az alanyi jogosultság célszerűtlenségéről, hatékonytalanságáról, igazságtalanságáról, pazarló voltáról, perverz újraelosztásról stb. És a sajnálatosan késlekedő reformokról, amelyek mindezt felszámolják.

A magyar költségvetés kétségkívül bajban van, aminek oka a nemzetközi pénzügyi és gazdasági válság, amiért a Gyurcsány Ferenc vezette kormány nem hibáztatható. Azonban a 2002 után kormányzók annyiban viszont nagyon is hibáztathatók, hogy a válság rossz állapotban érte az országot, és ez erősen korlátot jelent az anticiklikus-keresletélénkítő gazdaságpolitika meghirdetése előtt.
A családi pótlék alanyi jogosultságának megszüntetése első pillanatban a hiánycél teljesíthetősége érdekében tett egyszerű kiadáscsökkentő lépésnek tűnik. De ennél alighanem többről van szó. A miniszterelnök ideológiai csatára készül: Robin Hood módjára elvesz a gazdagoktól, amely akkor is jó mulatság, ha nem tud adni a szegényeknek, mert a pénz Oroszlánszívű Richárd értelmetlen szentföldi hadjáratára kell. De e harc lehetőséget teremt arra is, hogy Gyurcsány Ferenc a ballib és a nem liberális szocialista értelmiséget ismét együtt vezethesse a csatamezőre.
De van más megoldás is. A családi pótlék rászorultságelvűvé alakítása nem egyéb, mint jelentős adóemelés, amelyet azonban kizárólag a magasabb jövedelmű gyermekesek tartoznak megfizetni. Mi lenne, ha kissé megemelnék a magasabb jövedelmű gyermekesek és gyermektelenek adóját egyaránt – aminek mértéke tört része lenne a csak a gyermekesek által fizetett adónak?
De van még ötletem: az alanyi jogosultságú pénztári (nyugdíj-, egészség- és önsegélyező) adókedvezmények rászorultsági alapra helyezése, amelynek logikája pontosan ugyanaz, mint a családi pótléké. Érdekes módon ez nem szokott eszébe jutni ballib politikusoknak, közgazdászoknak, szociológusoknak-szociálpolitikusoknak, az utóbbiak közül egyetlenként leszámítva Ferge Zsuzsát.

A szerző szociológus-közgazdász