Sokáig kétséges volt, hogy egyáltalán mozikba kerül-e Amerikában a Slumdog Millionaire (Gettómilliomos). Mivel független produkció, és jórészt ismeretlen indiai színészek szerepelnek benne, a forgalmazók nem bíztak benne. Az alkotók már azon gondolkodtak, hogy DVD-n adják ki a filmet, amikor jelentkezett a Fox Searchlight. Jó volt a szimata: már sokszorosan visszahozta tizenötmillió dolláros gyártási költségét, és igazi karriere csak most, a nyolc Oscar-díj birtokában kezdődik. Az amerikai filmakadémia szavazati joggal rendelkező tagjai ezt az alkotást ítélték a legjobb filmnek. (Az öt jelölt közé különben független produkciók kerültek, a kakukktojás a Benjamin Button különös élete – ez utóbbit tizenhárom Oscarra jelölték, de csak a kevéssé fontos technikai kategóriában kapott díjat.) A Gettómilliomos rendezője (Danny Boyle), operatőre (Anthony Dod Mantle), vágója is köszönőbeszédet mondhatott az aranyozott szoborral a kezében, de e film alkotói vitték el a legjobb filmzene, a legjobb betétdal, a legjobb hang és legjobb adaptált forgatókönyv díját is. A szereplők közül Európában csak a felnőtt fiút alakító Dev Patel ismerős a Skins nevű angol tévésorozatból, a többiek indiai színészek – sőt a gyermekszereplők jelentős részét tényleg nyomornegyedből válogatták, és gázsijukat olyan számlára utalta a producer, amelyhez csak tizenhat éves koruk betöltése után férhetnek, mert így talán nem veszik el tőlük a pénzt a felnőttek.
*
Érdekes adalék az is, hogy mennyire számít az ismertség: miközben a produkció agyonnyerte magát, a benne szereplő színészek egyetlen jelölést sem kaptak az Oscarra!
A gyönyörű mese viszonylag egyszerű: egy „chaiwalla”, vagyis teahordó fiú bejut India legnépszerűbb televíziós vetélkedőjébe, a Legyen ön is milliomos!-ba. A műsorvezető meglehetősen lekezelően bánik vele, mert biztos benne, hogy a nyomornegyedben felnőtt Jamal K. Malik jó esetben pár ezer rúpiával távozik. Ő viszont sikeresen legyűr minden akadályt – amikor nem tudja a választ, a közönség segít neki, vagy ösztöneire hagyatkozva megérzi a csapdákat. Az utolsó, húszmillió rúpiás kérdés előtt elfogy a műsoridő, és a helyi Vágó István rendőrt hív, mert biztos a csalásban. A fiút csak azért nem verik agyon a csendőrszobán, mert „cirkuszolna az Amnesty International”. A kínzásba belefáradt közegek visszanézik a műsort videóról, és minden egyes kérdésnél megállítják a felvételt, hogy rákérdezzenek, honnan tudta a helyes választ. A válaszokból pedig megismerjük a teahordó életét, és vele együtt hiteles képet kapunk az Indiában európai ember számára elképzelhetetlen nyomorban élő embermilliók életéről. A fiú őszinte kitárulkozása (egy gyilkosságot is beismer) meggyőzi a rendőrtisztet, hogy nem csalt, így másnap visszamehet a húszmillióért, de a gyereket nem a pénz érdekli, ő csak többször elveszített szerelmét akarja visszaszerezni.
A világsikert hozó produkció egyik legérdekesebb sajátossága, hogy a brit rendező (aki korábban több kultuszfilmet is jegyzett, köztük a Trainspottingot és a Sekély sírhantot), „álbollywoodi” filmet készített, vagyis a hollywoodi forgatókönyvet és a realista színészi játékot turmixolta a hindi nyelvű indiai filmek jellegzetes világával. Utóbbiban nagy szerepük van a színeknek, az érzelmeknek, a hagyományoknak, a családi kötelékeknek, a zenének és a mindent elsöprő szerelemnek. Bollywood jött, látott és győzött Hollywoodban.
Mielőtt összehasonlítanánk a világ két ellentétes szegletében működő megaálomgyárakat, merüljünk el az indiai filmkészítés rejtelmeiben! „Bollywood” az indiai angol nyelvű sajtó szóalkotása a hetvenes évekből, amikor Bombay város a hindi nyelvű szórakoztató filmek gyártásának központja lett. (A kifejezés túlélte azt is, hogy a város nevét 1995-ben Mumbaira változtatták.) Tévhit, hogy Bollywoodban évente több film születik, mint Hollywoodban – az állítás úgy igaz, hogy India a világ legnagyobb filmgyártó országa az ott elkészülő évi csaknem ezer címmel, míg Amerikában évente körülbelül hatszázat gyártanak. A teljes termés ötödét Bollywoodban, a többit más városokban forgatják, ez utóbbiak majd húsz – például tamil és telugu – nyelven beszélnek. Sokatmondó adat, hogy a Bollywoodban 2002-ben gyártott filmekre összesen 3,6 milliárd jegyet adtak el, míg az ugyanakkor Hollywoodból kikerülő alkotásokra kereken egymilliárddal kevesebbet. Az pedig a régió vásárlóerejéről mesél el sokat, hogy az indiai álomgyár bevétele az említett évben 1,3 milliárd dollár volt, míg az amerikai stúdiók 51 milliárdot kaszáltak a mozijegyekből, DVD-kből, televíziós jogokból! Ennek ellenére India ma a világ egyik legjelentősebb médiapiaca, és az országban ez fejlődik a leglátványosabban. Ennek köszönhető, hogy nemrég irodát nyitott Mumbaiban az amerikai székhelyű Motion Pictures Association (Mozgóképszövetség), hogy elősegítse a szerzői jogok érvényesítését, és visszaszorítsa a kalózkodást a térségben.
A bollywoodi film nem kötődik szorosan a gyártási helyhez, és stílust is jelent: énekes, táncos jelenetekkel megspékelt, látványos és igen hosszú filmek, általában egy-két helyi sztárra építenek, akik egyszerű, jól felismerhető és a film során keveset változó karaktereket alakítanak. Ezek az alkotások nem helyezhetők be az Európában megszokott keretekbe: nem nevezhetjük őket musicalnek, de másnak sem, hiszen egyetlen filmben találunk drámai, komikus, romantikus, krimibe illő és akciójeleneteket egyaránt. Az utóbbi években vándorútra indultak a rendezők, így már nemcsak India területén forgatnak, hanem felkeresik a világ legszebb helyeit is. Forgattak már bollywoodi filmet Budapesten is. Igaz, a történet szerint a Hum Dil De Chuke (Tiszta szívből) című, 1999-ben készült alkotás cselekménye Olaszországban játszódik, ám a főszereplők a Lánchídon, a Várban és Hollókőn andalogtak. Az indiai filmközpontot sokáig azzal vádolták, hogy az amerikai sikerprodukciókat másolja, többnyire gyengébb minőségben és a helyi viszonyokra adaptálva. Ez részben igaz volt – és talán ma is látni ilyeneket –, de e harmadrangú filmek aránya ma már nem jelentős az összterméshez viszonyítva.
Bollywood célközönsége a hazai lakosság, de a filmek eljutnak a volt Szovjetunió területére, Afrikába és Délkelet-Ázsiába is, sőt mindenhova, ahol jelentős indiai közösségek élnek. A birminghami Star Cityben (amely Nagy-Britannia legnagyobb multiplex mozija a maga harminc vetítőtermével) hat helyiségben csak ilyen alkotásokat játszanak, és az utóbbi években egyre több bollywoodi produkció kerül fel a brit jegyeladási toplistákra. Néha még Magyarországon is látni ezekből az alkotásokból, főként a Duna Televízióban.
Ahhoz, hogy megértsük a bollywoodi filmek szerkezetét, ismernünk kell az indiai emberek szokásait. Ott még mindig egészen mást jelent a mozi, mint nálunk. Hiába terjed arrafelé is a televízió, a tömegek nem pártoltak el attól a kollektív élménytől, amelyet a celluloidszalag biztosít. Fontos nekik, hogy viszontlássák a vásznon hagyományos értékeiket, közismert történeteiket. Mint a világon majd mindenütt, Indiában is meg lehet nézni a legújabb hollywoodi produkciókat (hindiül feliratozva), ám a tradicionális indiai film látogatottsága sem csökkent, sőt nőtt. Arrafelé a hazai alkotásoknak az ország népeit összekovácsoló erejük van, és jelentős a szerepük a nemzeti közösségi kultúra alakításában is.
Két évvel ezelőtt Delhiben elcipeltek egy hindi nyelvű filmre, és bár nem akartam elmenni (hiszen úgysem érteném), életem egyik legnagyobb moziélményéből maradtam volna ki, ha nemet mondok. Indiában az emberek nem egyedül vagy párban mennek filmet nézni, hanem csapatban: rokonok, barátok, ismerősök közösen váltanak jegyet, és elviszik egészen kis gyerekeiket is. A vetítés legalább négy órát tart hosszú szünettel, hogy mindenki vécére tudjon menni. A film alatt szolgáltatások garmadát lehet igénybe venni a komplett vacsorától a lottójegyig. Állandó a jövés-menés, a hangzavar, sokszor le sem kapcsolják a villanyt, hogy a botorkálók jobban lássanak. Az emberek hangosan reagálnak a filmbeli eseményekre: nevetnek, sírnak, visszabeszélnek a főhősnek, és megtárgyalják a látottakat szomszédaikkal. A nézők zöme valószínűleg számtalanszor látta már az alkotást, mert előre mondták a poénokat, sőt énekelték a dalokat. Indiában teljesen természetes az, ha a fél terem táncra perdül, és ha egy jelenet különösen tetszik a nézőknek, addig tapsolják, amíg a gépész vissza nem forgatja a tekercset. Így előfordulhat, hogy bizonyos részeket háromszor is megnéznek, végigtáncolnak, ha pedig nekik nem tetsző dolog történik, fülsüketítő fütyülésbe kezdenek, és megdobálják a vásznat! A külföldit is gond nélkül hátba veregetik, megkínálják az élelmükkel, felkérik táncolni. Egy szó, mint száz: a vetítés után úgy mentünk haza, mintha gigantikus házibuliban vettünk volna részt.
Ezt az élményt Rajinder Kumar Dudrah, a University of Manchester filmtudományi szakának előadója a következőképpen fogalmazta meg Bollywood és Hollywood között s azon túl című tanulmányában: „Az emberek kiöltöznek a moziba, ahová azért is mennek, hogy lássák őket, ők pedig lássanak másokat. A középosztálybeli nézők elvárják a vászonhoz legközelebb ülőktől, hogy hangosak és lármásak legyenek, és nyílt, aktív nézői magatartást mutassanak, hasonlót az Erzsébet-kori színházi árokban állókhoz, akik részei voltak a látványosságnak, és a darabról alkotott utólagos kritikákban is megjelentek a XVI. századi Angliában. Sok filmszínházban az erkélyen ülőknek lehetőségük nyílik lenézni az olcsóbb helyeken ülő közönségre, így számukra e nézők megnyilvánulásai a moziélmény részévé válnak.” (A tanulmány különben megjelent magyarul is egy hazai filmelméleti és -történeti folyóirat, a Metropolis 2007/1. számában, amelyet teljes egészében az indiai álomgyárnak szenteltek.)
A bollywoodi filmek egy ideje már döngetik Hollywood kapuit is: 2001-ben a nem angol nyelvű filmek Oscar-díjára jelölték a Lagaant (Földadó), és Baz Luhrmann rendező ugyanebben az esztendőben fejet hajtott az indiai film értékei előtt Moulin Rouge című munkájával. Hollywood eddig mégis inkább Ázsia más tájaira figyelt: átvette a másik nagy ázsiai filmgyár, a hongkongi akciófilmek látványvilágát (gondoljunk csak Quentin Tarantino munkáira), alkalmazza a kínai pirotechnikát, és szemrebbenés nélkül elkészítette a sikeres japán és koreai horrorfilmek amerikanizált, általában gyengébb minőségű változatát.
Ázsia tehát már korábban vetélytársává vált az amerikai filmiparnak, de az ezredforduló idején nyilvánvalóvá vált: a kínai Csang Ji-mu (Zhang Yimou) pazar történelmi tablói (Hős, Repülő tőrök klánja), a japán és koreai független film sikerei azt jelzik, Ázsia köszöni szépen, de ma már elboldogul Amerika útmutatása nélkül is. Sőt az amerikai feldolgozások azt jelzik, a nagy kérdés, hogy boldogul-e ezután Hollywood Ázsia nélkül.
Persze az is elgondolkoztató, hogy most nyugati rendezőnek kellett hozzányúlnia ehhez az alapanyaghoz, hogy a Gettómilliomos elinduljon a világhír felé. De meddig lesz ez így?
És akkor varrjuk el az utolsó szálat is: azért csak „álbollywoodi” film a Gettómilliomos, mert nem ragad le a képeslap-romantikánál, hanem valós, súlyos társadalmi problémákat boncolgat. Elgondolkozhatunk a társadalmi-szociális különbségeken (a nyomornegyed a filmben gigantikus, gyönyörű videoklip), a gyermekek kizsákmányolásán (a nagyobb haszon reményében megvakított, megcsonkított koldusgyerekek), a vallási ellentéteken (hindu–mozlim háború), a fejlődés árán. A globalizálódó India ugyanis nem tud kilépni a harmadik világ béklyóiból. Bár a teahordó fiú nem tudja a választ az utolsó kérdésre, a film mégis happy enddel végződik, mert „így van megírva”. A néző pedig csak ül a székbe ragadva a vége főcím alatt, miközben a vásznon az összes szereplő táncol, és azon gondolkozik, mit üzen neki ma, a világválság idején Jamal K. Malik története. Talán azt, hogy történhet bármi, emberi kapcsolataink – de csak azok – megmaradnak.
