Ön évek óta ül börtönben egy olyan bűncselekményért, amit el sem követett. Ki hibázott? A rendőrség, az ügyészség vagy a bíróság? Esetleg egy dominósorról van szó?
– Ilyenkor szoktam kinézni jobbra, az ügyvédemre, és azután válaszolni. Szóval fogjuk a Kiglics úrra, jó? Ő indította be ezt az egészet. Az ő hipotézise alapján hitték azt a rendőrök, hogy mi ketten követtük el ezt a bűncselekményt Hajdúval, ő ráadásul idegenlégiós is volt, így nyugodtan „gyilkolászhatott”. Ez az állítás a rendőrségnél nagyot nyomott a latban, és teljesen ennek a megszállottjai lettek. Minden más feltételezést kirekesztettek. De szerintem ahhoz, hogy minden így történjen, egy gépezet kellett. Egyetlen ember nem viszi félre a nyomozást. Mindenesetre 1,3 milliárd forint ment el. Ráadásul ha W. Róbertet elítélik, akkor kettőnknek lesz jogerős ítélete ugyanazért a bűncselekményért.
– Az első és a másodfokú bíróság is életfogytig tartó fegyházra ítélte nyereségvágyból, több emberen, társtettesként elkövetett emberölés bűntettében, és kizárta a szabadulás lehetőségét. Ebbe nem lehetett egyszerű belenyugodni.
– Én soha nem éreztem magaménak ezt az ítéletet. Tudom, hogy kimondták rám azt, hogy bűnös, de képtelen voltam ezzel azonosulni. Tudtam, hogy semmi közöm ehhez. A tárgyalások is furcsák voltak. A felismerő tanúk nem mertek velem szembenézni. Volt, akit emiatt Móron hallgattak ki. Mások zárt tárgyalást kértek. De olyan is akadt, akivel egyszerűen nem állhattam szembe, mert félt tőlem.
– Az egyik zárt tárgyaláson bemutattak egy videofelvételt, amit a gyilkosság után vettek fel.
– Igen, ez igaz. Akkor döbbentem rá, hogy ezt a mocskosságot akarják rám kenni. A nyomozók a felvételen szó szerint gázoltak a vérben a hullák között. Akkor jutott a tudatomig, hogy mire játszanak. A napnál is világosabb volt, hogy nem mi voltunk ott. A kutyát nem érdekelték a tények, az, hogy nem stimmel az ujjlenyomat, a lábnyom. A tanúkon is nagy nyomás volt, a rendőrség állandóan manipulálta őket.
– A szakértők véleménye és a telefonja cellainformációi sem stimmeltek.
– Igen, de ezekről nem beszélhetek.
– Az igazi elkövető, W. Róbert már többször is bocsánatot kért öntől a történtekért.
– Nem tőlem kellett volna, hanem azoktól a hozzátartozóktól, akiknek a családtagjait megölték. Akikkel ezt a szörnyűséget művelték. Mondjuk úgy, hogy én már megbocsátottam.
– Sátoraljaújhely után a Kozma utcai büntetés-végrehajtási intézetbe került. Hogy telnek itt a napjai?
– Nem szeretek a sátoraljaújhelyi időszakra még visszaemlékezni sem. Magam sem tudom, hogyan bírtam ki. Hatalmas lelkierő kellett ahhoz, hogy ne csússzak szét. Itt, Pesten, a Kozma utcai börtönben nagyon jó. Korrektek velem. Olvashatok, edzhetek, sétálhatok. De azért nézze! – Kaiser Ede a kéz- és a derékbilincsére mutat. – Mindennapi várakozással telik az időm. Az ügyvédemmel állandóan készülünk, mert több per, egy kártérítési is folyamatban van.
– Ön 25 millió forint kártérítést szeretne kapni. Úgy érzi, ez az összeg megfelelően kárpótolná?
– Nem kifejezetten a pénz nagysága az, ami igazán fontos itt, persze az is egy szempont. De mi úgy közelítettünk ehhez az összeghez, hogy mennyit fizettek ki Kiglics Attilának nyomravezetői díjként. Ha ő megkapta ezt azért, mert segített a rendőröknek elkapni engem, akkor én miért ne kérhetnék legalább ennyit? Azt hiszem, hogy eleget szenvedtem e miatt az ügy miatt.
– Tud valamit Kiglics Attiláról?
– Ő román állampolgárságot kapott a rendőrségtől. Hiába körözik, őt név alapján nem kapják el. Ez az ő hallgatásának az ára.
– Ha megkapná ezt a 25 millió forintot, mihez kezdene vele?
– Semmi reményem nincs arra, hogy én ebből bármit is vásárolhatnék, ezt úgyis el fogják perelni tőlem. Számomra egy a fontos, hogy az új eljárásnál ne a Fővárosi Bíróság elé kelljen állnom, mert még mindig a mundért, azaz egymást védik. De ezt nem szabad firtatni. Nézze meg, egy sima mezei bűnöző nyolc évet kapott volna azért a cselekményért, amiért Hajdúnak 17 évet adtak az újabb elsőfokú tárgyaláson.
– Úgy érzi, hogy egyes szervek visszaélnek a hatalmukkal?
– Nekem a nyilvánosság csak árt. Hiába mondjuk ki a dolgokat, az csak felpaprikázza a kedélyeket. Akkor is hoznak egy ítéletet, akkor is odavágnak.
– A múlt héten a nickelsdorfi rablás miatt ült a vádlottak padján. Fél ettől?
– Itt nem a Fővárosi Bíróság jár el. Itt próbálják a korábban történteket nem figyelembe venni. Pedig tudja, nekem minden iratomban benne van az a szó, hogy Mór.
– Ön szerint mikor szabadulhat legkorábban?
– Nem akarok semmit előrevetíteni, de van egy elképzelésem arról, hogy hány évem van még hátra itt, de erről bővebben nem kívánok nyilatkozni, mert még bármi megtörténhet.
– N. László a börtönben öngyilkos lett. Önben is felmerült, hogy kárt tesz önmagában?
– Nem, erre nem gondoltam. Egy dolgot tudtam. Valamit tenni fogok, nem rohadhatok egész életemben a KBK-n (különleges biztonsági körlet Sátoraljaújhelyen – a szerk.). Két éven át egyedül voltam itt, senkihez nem szólhattam. Néha egy nagy hangárban labdázhattam magamban. Később hoztak pingpongasztalt, ahol – mint Forest Gump – egyedül eljátszogathattam volna.
– Hogyan álltak önhöz a rabtársak, a börtönőrök azelőtt, hogy elfogták W. Róbertet és N. Lászlót?
– Azt vettem észre, az emberek hetven százaléka elhitte, hogy nem én voltam, a maradék harminc százalék pedig egyszerűen tudomást sem vett rólam. Voltak olyanok is, akiken éreztem, hogy még mindig tartanak tőlem.
– Az Aradi utcába vitték először 2002. június 22-én, az elfogása után. Itt közölték önnel hivatalosan a gyanúsítás tényét, és ekkor kezdődtek a felismertetések.
– Bevallom, hogy én először nem féltem, mert tudtam, hogy Mórt nem én követtem el. Ami igazán felháborított, az B. László rendőr munkája volt, amikor például a szemem elé tolta az áldozatok fényképeit. Ekkor én ezt egyszerűen kivertem a kezéből. A felismertetések után pedig éreztem azokat a pillantásokat. Hiába mondtam, hogy nem én voltam. Bevallottam még az ausztriai balhét is. Elárultam, hogy egy másik ember útlevelével mentem ki. De nem hittek nekem. Kinevettek. Azt mondták, hogy ez nem igaz, én nem jártam kint.
– Voltak azért olyanok, akik hittek abban, hogy nincs köze Mórhoz, és ön mellett tanúskodtak, például egykori kedvese, Gy. Anita.
– Igen, vannak olyanok, akik várnak rám kint.
– A rendőrség nyilván megpróbálta rávenni arra, hogy bevallja a bűncselekményt.
– Igen, folyamatosan, de nálam az erőszakos dolgok nem működnek. Nem hagytam magam terrorizálni.
– Az ön édesapja rendőr, hogyan viszonyult a rablásokhoz, a bűnöző életmódjához?
– Gyerekkoromban megadta nekem a helyes útvonalat, de én ezt nem tudtam követni. Biztosan fájt neki az, ami velem történt. Az ügy kirobbanása után még magánnyomozót is fogadott, hogy kiderítse az igazságot.
– Ön több lopásban, rablásban is részt vett. Mire költötte el a pénzt?
– Hónapról hónapra éltem sajnos. Elment.
– A bírósági tárgyalásokon felmerült, hogy kábítószert használt a rablás alatt. Hogyan viszonyult a tudatmódosítókhoz?
– A tiltott szereket nem mondom, hogy nem tettem magamévá, de soha semmilyen bűncselekményt nem követtem el kábítószer hatása alatt. Jobb tiszta fejjel.
– Kedvelte a trükkös lopásokat, hogyan készült ezekre?
– Ne adjunk tippet senkinek, még a könyvemből is ki kellett húznom az ide vonatkozó részleteket! Annyit elárulok, hogy Ausztria előtt három hónapra volt szükségem.
– Budaörsön egy pénzszállító autó vezetőjét kényszerítették megállásra Hajdú Lászlóval, és itt ön fegyvert is ragadott. Az őrt el is találta.
– Igen, erre nem vagyok büszke, de higgye el, először nem tudtam, hogy eltaláltam a sofőrt, mert csak megijeszteni akartam. Egy titkos zárkalehallgatáson Hajdú is állította: „Ez a hülye nem is tudta, hogy eltalálta!” És tényleg nem tudtam. Miután meghúztam a ravaszt, mert meg akartam állítani a kocsit, az autó oldalszélvédője bedurrant. Ekkor kinyitottam az ajtót, ráfogtam a vezetőre a fegyvert, és azt mondtam: Add ide a pénzt, mert fejbe lőlek! Nyilván, ha tudom, hogy már meglőttem, nem teszek ilyen kijelentést.
– Megváltoztatta önt a börtön?
– Igen, teljesen. Állandóan a hátamon érzem a célkeresztet, de talán ez nem is baj.
– Mikor siklott ki az élete?
– Középiskolában az édesapám betetetett egy helyre pincérnek. Elő is léphettem volna, kaptam ilyen jellegű ajánlatokat. Negyvenezer forint volt a fizetésem havonta, de inkább elmentem Ausztriába, és hétvégenként hazahoztam 150-200 ezer forintot. Most akkor 40 ezerért gürcöljek? Én gyerekként pénzt akartam, ragyogást, sikert, csillogást és nőzést! Más nem érdekelt. Erről nem lehetett leállítani. Ha nem lettem volna ennyire nőimádó…
– Ne mondja, hogy emiatt történt minden.
– Hát mi másért?
– Nem tartott a lebukástól?
– Nem. Annyira csibészkedtünk, hogy ez fel sem merült.
– Mi az, ami a legjobban hiányzik önnek itt bent?
– Kapcsolatok. Az egyszerű érintés. Az odabújás. Ezek azok a dolgok, amik motiválják az embert. Ha ezt elveszik, akkor elég állatias lesz az ember. A móri mészárlás elítéltjének lenni nem volt könynyű, és én még most is annak számítok. Hiába kapták el a valódi tettest. Nem tudom, hogy ehhez Strasbourg mit szólna. A lényeg, hogy magam mögött tudjam hagyni ezt az életet.
– Most hányan vannak egy cellában?
– Egyedül vagyok.
– Vissza tud emlékezni az elfogása napjára?
– Először a hangosbemondót hallottam meg, ezért gyorsan felöltöztem, és kimásztam a tetőre. A szellőzőket nézegettem, de szemerkélt az eső, és csúszott a lábam. Két perce állhattam ott, amikor a padlásfeljáró ajtaját kitörték, és már ott is voltak a rendőrök. Leugrani nem mertem, ráadásul azt hittem, hogy valamelyik rablás miatt keresnek. Ezután lekísértek. Az egyik kommandóst megkérdeztem: mi ez az egész? Annyit mondott csak, hogy Mór. Erre kinevettem, hátraszóltam a barátnőmnek, hogy nemsokára jövök haza.
– A napokban jelent meg a könyve, a címe: A móri ártatlan. Mi motiválta ennek a megírására?
– Rengeteg könyv, illetve újságcikk született már Mórról, és én azt szerettem volna elérni, hogy az olvasók végre helyes képet kapjanak erről a „gyönyörű ügyről”.
