Mister Forman

Kedvemre van, ha egy filmrendező minden fennköltség nélkül bevallja: azért választotta ezt a pályát, hogy ragyogó nők vegyék körül. Az már elgondolkoztat, ha egy rendező arról beszél, hogy őt a győzelem érdekli és semmi más. Az előbbi rendező cseh, az utóbbi amerikai. Viszont mindkettőt Milos Formannak hívják.
Láttam a filmjeit, örültem, hogy Hollywoodban is nagymenő lett, hiszen mégiscsak közülünk, ebből a kócos Kelet-Európából indult. Ám telt-múlt az idő, és egyszer csak kezdtem fontosabbnak érezni a Menzel-filmeket.
Mert ő, akárcsak mi, csehek, magyarok, szlovákok és egyéb válogatott cigány legények, maradtunk. Együtt éltük meg a sok rosszat meg azt a kevés jót, ami Európának ezen a táján 1968 után termett. Lehet játszani a gondolattal, mi lett volna, ha Menzel is kivitorlázik Hollywoodba, de ő Prága iránt érzett szerelmet, és nem akarta a csábos Kalifornia karjaiba vetni magát. Ez imponált nekem, miként máig szívesebben olvasom az otthon maradt Hrabalt, mint a jó svádájú Kunderát, aki a ’68-as bevonulás után meg se állt Párizsig. Ámde…
Most, hogy kézbe vettem Forman emlékiratait, másként fest mindez. Úgy, hogy Formannak muszáj volt elmennie. Alig hétéves, mikor előbb elviszik az apját, majd a németek letartóztatják az anyját is, akit utóbb Auschwitzba hurcoltak. (Ott végezte, cáfolva a téves közhiedelmet, hogy abban a lágerben csak zsidókat öltek meg.) Kiderül, hogy a kis iskolás fiút a Szudéta-vidéken német iskolába íratták be, és osztálytársai mint egyedüli csehet verték.
Mások ilyesmiből Kelet-Európa-szerte tőkét kovácsoltak, s a háború után tökfejként is karriert csináltak – Milos Forman nem. Hogy miért nem, az a könyv legérdekesebb része. (Igazolva Saljapint, a nagy orosz énekest, aki szerint egy élettörténet addig izgalmas, amíg a művész be nem fut. A karrierek legtöbbje utána már fölöttébb egyforma.)
A rendező akkor járt filmfőiskolára, amikor „a kommunisták feje tetejére állították a cseh gazdaságot: pénzt keresni erkölcstelen dolognak számított, a sikert s a műveltséget rossz pontként könyvelték el”. Azzal a világgal karrierje érdekében sem volt képes azonosulni – tehetségének ez az első és kétségtelen bizonyítéka. Ütköznie kellett az elvtársakkal, s többnyire ő húzta a rövidebbet. Kirúgták innen, eltávolították onnan, de Forman nem hagyta magát. Le akarta forgatni első játékfilmjét.
És mit ad isten? Az első, a Fekete Péter rögtön nagydíjat nyer a locarnói fesztiválon. Siker lesz a következő, az Egy szöszi szerelme is: Oscar-díjra jelölik. A Tűz van, babám!-ra Carlo Ponti ad pénzt, s végül ez a film kövezi ki útját Amerikába.
Hatvanhétben érkezik. „Semmim sem volt, csak a szilárd elhatározásom, hogy meghódítom Hollywoodot. Minden egyéb csak részletkérdés volt”, írja. Persze egy dolog az elhatározás, megint más Amerika. Amely nem akarja befogadni sehogy. Már mozikban játsszák első filmjét, az Elszakadást, de még mindig semmi jele, hogy győzhet.
„Nem is értem, hogyan sikerült megőriznem az önbizalmamat. Valahogy végig hittem, hogy minden jóra fordul. Hónapokon át napi egy dollárból kellett kijönnöm. Mindennap vettem egy doboz csilis babot és egy üveg sört, kétnaponta egy vekni kenyeret, és el is volt intézve. Rájöttem, hogy nem is olyan könnyű éhen halni New Yorkban.” Innen kapaszkodott fel a csúcsra. Hogy miként, olvassa ki-ki a maga tempója szerint. Olyat nem tud diktálni, mint Forman első sikerei után.
A megírástól az ember többet vár. Főleg, aki olvasott Bergmantól. Vagy Bunueltől. Pasolinitől. Tarkovszkijtól. De talán nem kellene számon kérni valakitől olyat, ami csak másodsorban dolga. Ugyanakkor hiba volna az is, ha ezt szó nélkül hagynánk.
(Milos Forman–Jan Novák: Fordulatok. Ford.: Juhász Katalin és Juhász László. Kalligram, Pozsony, 2008. Ára: 3300 forint)