Ősi juss

ALADÓ VÁROSIAK – KALMÁROK. Rickl József osztrák származású fűszeresről hálával jegyezte fel az utókor, hogy neki köszönhető a burgonya debreceni meghonosítása, hiszen az 1780-as évek végén, a városban történt letelepedése után már „kolompért” is árusított a boltjában. Nagy szó volt ez, hiszen akkoriban még sokfelé idegenkedtek a krumplitól, a debreceniek pedig végképp irtóztak minden újdonságtól. A Rickl család négy generáción át gyakorolta a kalmárságot, s akkor bukkant fel Debrecenben, amikor a város egyértelmű agrárjellege foszladozni kezdett, miután a XIX. század beköszöntével a parasztpolgár mellett megjelent az újkori értelemben vett városi polgár. Debrecenben e haladó – a helyi viszonyokhoz képest modern gondolkodású – réteget eleinte kizárólag a kereskedők alkották, akik állandó harcban álltak a változást ellenző többséggel. Ami előrelépés történt, az kétségtelenül az ő érdemük.
A debreceniség ismeretében talán nem meglepő, hogy a sikeres kereskedőházak alapítói a Szepességből, Morvaországból és Ausztriából érkeztek, s hozták magukkal a tőzsérek, kupecek és kézművesek számára addig ismeretlen kapitalista üzleti szellemet és az ebből táplálkozó kulturális érdeklődést, igényesebb polgári életformát. A tekintélyes Rickl név sokáig fogalom volt, talán még ma is az Debrecenben. A szlovák származású Sesztina család szülöttei több nemzedéken keresztül foglalkoztak vaskereskedéssel, és adtak kitűnő polgárokat a városnak. De ne legyünk igazságtalanok: a tősgyökeres cívisek között is akadtak azért haladásra fogékony férfiak, ilyenek voltak a Várady-Szabó (rőfös), a Csanak (fűszeres) vagy a Kardos (vászon- és rövidáru) család tagjai. A kalmárok leszármazottai lettek Debrecen első gazdag patríciusai.
A kereskedőknek óriási szerepük volt Debrecen átalakulásában. A város levegőjétől idegen, ám azt respektáló habitusuk, lassú, erjesztő ténykedésük csak részben feltárt, pedig ez Debrecen történetének egyik legizgalmasabb fejezete. Része annak a folyamatnak, amely során a cívistársadalom lassan kettészakadt városi és paraszti létet élő rétegre.

GUBACSAPÓK ÉS MUZSIKUS CIGÁNYOK. A gyapjú megmunkálása a legősibb foglalkozások egyike. Szinte hihetetlen, de a debreceni gyapjúművesek, azaz gubacsapók már 1395-ben céhbe tömörültek, s évszázadokon át ellátták télen is, nyáron is viselhető fürtös gubával az egész Alföldet, valamint a Felvidék nagy részét. Volt idő, amikor kétszáz fölött volt a létszámuk! Házaik s benne műhelyeik a Csapó utcában sorakoztak. „Szép példája ez az utca a város legújabb kori fejlődésének; a nemrégiben még földszintes, öreg házacskákból álló, rendezetlen városképi megjelenésű utca Debrecen egyik, korszerű lakóházakkal, középületekkel szegélyezett, modern útvonalává fejlődött” – írja az 1970-es évek elején megjelent útikönyv. Hát a panelházak igazán nem sok látnivalót kínálnak, a modern útvonal pedig az esztelen pusztításnak állít emléket, de ezt már sokan megírták, elsiratva a város lelketlenül, bűnös könnyelműséggel megsemmisített belvárosi utcáit.
Az Aranybikával szemben, a Piac utcáról nyíló Csapó utcán zötyögött végig a 6-os villamos, átcsikorogva a legendás Csapó kanyaron, egészen 1971-ig. Ha az utca szépséges kis „meseházait”, műhelyeit a hetvenes években nem dózerolják le, hanem felújítják, rehabilitálják, ma a Csapó utca a világon egyedülálló látványosságot kínálna. De így áll a helyzet a Mester utcával is. Nincs az a skanzen, amely felvehetné velük a versenyt! A város testén ütött sebek gyógyíthatatlanok.
A céhes ipar emlékeit ma már legfeljebb a Déri Múzeumban lehet látni. Az 1795. évi kimutatás szerint 2691 mester és csaknem hétszáz mesterlegény dolgozott Debrecenben, s talán nem is volt olyan szakma, amelyiknek ne lett volna művelője. A XIX. század derekán is virágzott még a kézművesség: akkor csizmadiából volt a legtöbb, létszámban őket a tímárok, gubacsapók, hentesek, fazekasok követték. (De egy percig se felejtsük el, hogy a mesterek családjukkal együtt földművelő parasztok, állattartók is voltak!) A debreceni céhes szabályok csak a magisztrátus jóváhagyásával léphettek életbe, s arra is kötelezték a testületeket, hogy jövedelmük nyolcadrészét a kollégium diákjainak eltartására fordítsák. Cserébe a város védte az érdekeiket, és számos kedvezménnyel segítette őket. Céhen kívülinek (kontárnak) például tilos volt az áruját piacra vinni. A korlátozó rendszabályok a szabad verseny kialakulását is akadályozták: csakis annyit engedtek termelni, amennyi a megélhetéshez kell, s csak ennek megfelelő mennyiségű nyersanyagot lehetett vásárolni. Nem véletlen, hogy minden szakma céhekbe tömörült a paplanostól a fazekasig, de még a kofák, a talyigások, sőt a muzsikus cigányok is. Csak így tudták a kiváltságaikat megőrizni.
Az évszázadokon át virágzó debreceni céhes ipar is elolvadt a cívisvilág lassú agóniája közben, noha Debrecenben 1872-ig működött a céhszervezet, s ami döbbenetes, a középkori szabályok az utolsó pillanatig érvényben maradtak! Egy sor szakmát megtizedelt az iparosodás, elszegényedtek a takácsok, a salétromfőzők, az olajütők, fogyatkoztak a népes vezető szakmák kézművesei, a szűrszabók, szappanosok, fazekasok. Legtovább az asztalosok, csizmadiák, kerékgyártók, hentesek és szabók tartották magukat, mégpedig azért, mert a hagyományokhoz ragaszkodó cívisszokások nem változtak. A középkori bőrkikészítő eljárást például Magyarországon a debreceni tímárok gyakorolták legtovább. Jellemző történet: a debreceni gőzmalom néhány év alatt tönkretette a lovakkal és ökrökkel működtetett szárazmalmokat, amelyek durva, szitálatlan – dercésnek nevezett – lisztet őröltek, amely azonban annyira közkedvelt volt, hogy az akkori legkorszerűbb technikával felszerelt gőzmalom még hosszú ideig kénytelen volt közönséges dercés lisztet is gyártani a minden újdonságtól elzárkózó debreceni háztartások számára.

A NAGYSZABADSÁG ÉS A VASÚT. „Aki nem látta a debreceni vásárt és a tokaji szüretet, nem látott Magyarországból semmit” – járta a mondás hajdanán, s ha van is benne túlzás, kétségtelen, hogy a debreceni vásárok hosszú ideig messze túlnőttek a helyi, a környékbeli, sőt az országos kereteken. A négy országos vásár ideje: január 21. (Antal napja), április 24. (György napja), augusztus 15. (Nagyboldogasszony napja) és október 9. (Dienes napja). E vásárok felértek egy népvándorlással – szekérkaravánok, csordák és kondák araszoltak Debrecen felé –, ráadásul hetekig elhúzódtak. Óriási volt a felfordulás, szállást sehol nem lehetett kapni. A XX. század elejére megpróbálták a vásárok időtartamát mérsékelni, s akkor már csak kilenc, később pedig négy napig engedélyezték.
A legfontosabb áru az állat volt, de persze az árkon kívül nyüzsgő hatalmas kirakodóvásár forgalma is tekintélyesnek számított. A debreceni nagyszabadság – miként Debrecenben az országos vásárt nevezték – akkor veszítette el a jelentőségét, amikor megépültek a vasútvonalak, amelyek egyébként az országban mindenütt átalakították a kereskedelem struktúráját. Attól kezdve hamarabb el lehetett érni Erdélybe vagy a Felvidékre, mint az úttalan utakon nehezen megközelíthető Debrecenbe. A város számára ez nem egyszerűen hanyatlás volt, hanem tragédia. Talán elég egyetlen szempontot kiemelni: a tekintélyes méretű vásározóipar számára megszűnt az árucsere évszázadokon át működő gyakorlata.
Debrecen egzotikumai közé tartoztak a talyigások, akik a városon belüli fuvarozást, teherszállítást végezték. Ez a sajátos foglalkozás a debreceni sárnak köszönheti létjogosultságát. A hétköznapokban s persze aztán vásárok idején nélkülözhetetlenek voltak, hiszen könnyű fogataik legyőzték a sarat, homokot. A talyigások roppant önérzettel védték a szakmájukat. Feljegyezték, hogy 1962-ben az utolsó öreg talyigás így dicsekedett: „Nékem ásó sose vót a kezembe, csak temetísen!”

NYAKAS, MARADI KÁLVINISTÁK. A királyi adományokból, örökös joggal vásárolt földekből és zálogbirtokokból álló debreceni határ összes területe a XX. század elején több mint kilencvenötezer hektárt tett ki. (Szabadkáé mellett a legnagyobb volt az országban!) E roppant földbőség nemcsak megalapozta és kiteljesítette a cívistársadalom agrárjellegét, hanem konzerválta is. A debreceniség fontos talpköve volt, hogy a kapitalista haszonelvet minden körülmények között felülírta a tradíció, így történhetett, hogy a cívisgazdálkodás a XVIII. században kialakult rendszerben tudott működni az első világháborúig. Ennek köszönhető, hogy a pusztai állattartás Debrecen környékén maradt fenn az országban legtovább. Az utolsó földosztásra 1873-ban került sor, ekkor tízezer hektárt osztottak ki. A város legelői a Tiszáig nyúltak!
Az évszázados kálvinista mennyország már nem sokáig tudta az állásait tartani, hiszen az újkori tőkés polgári átalakulást nem lehetett megállítani valamelyik városkapunál. Keserves, harcos, kudarcokkal terhes évtizedek következtek, s megkezdődött a civitas hosszan tartó agóniája. A múlt egyre jobban felértékelődött. Az ősi juss bűvöletében élő polgárok minél inkább kisebbségbe szorultak, annál nagyobb elszántsággal ragaszkodtak apáik örökségéhez, a gazdálkodáshoz, viselethez, erkölcshöz és szokásokhoz. Képtelenek voltak megérteni és befogadni a rájuk virradó új világot, s még az 1910-es évek elején is eltökélten ragaszkodtak a régi jogokhoz. Ahhoz a kevéshez, ami még maradt. Ezt jelzik a legelők használata és tulajdonjoga miatt indított perek, amelyek üzenete egyértelmű: az ősök által szerzett és a cívisleszármazottakat megillető földeket, legelőket, erdőket nem bitorolhatják a Basahalmán túlról érkezett idegenek. A lavinát az indította el, hogy a körülbelül 33 000 hektár kiterjedésű osztatlan közös legelő egy részét a város eladta.
Közben a bevándorlók száma évről évre nőtt, a lakosság lélekszáma 1869 és 1910 között megduplázódott (1857-hez viszonyítva 1880-ra megháromszorozódott!), a jövevények tömege már nem tudott az őslakosságban „feloldódni”, így annak életvitelét, szokásait sem követte. Debrecen korábban homogén társadalma két szemben álló és egymással nem keveredő csoportra szakadt. Az újakra és az egyre jobban befelé forduló cívisleszármazottakra. A „nyakas kálvinista” kifejezés ekkor nyert új értelmet, s vált a vaskalaposság, a haladásellenesség szinonimájává. A maradiság debreceni átokká terebélyesedett. Nem alaptalanul. Az egykor a megmaradást és a gyarapodást szolgáló s két évszázad alatt megcsontosodott tulajdonságok a fogyatkozó cívisnépesség mételyévé váltak. Az ellenzékiség – kívülről olykor nevetséges – hagyománykultusszá olvadt. A város társadalmát hosszú ideig irányító közösség képtelen volt beletörődni az iparosodásba, szabad versenybe, modernizációba.
Debrecen antikapitalizmusa oly kérlelhetetlen volt, hogy még vasút kiépítését is helytelenítette, s persze irtózott mindenféle géptől, még a távírótól is! A cívisek a saját gazdaságukat sem szívesen gépesítették. Idegenkedtek a csatornázástól, a vízvezetéktől, a közvilágítástól, de még az útépítéstől is, pedig a sárral állandó, reménytelen küzdelmet folytattak. A legendásan vendégmarasztaló debreceni sár mindenki életét megkeserítette. (A város mélyen fekvő, mocsaras, belvizes területre épült. Sokszor még az utca egyik oldaláról a másikra is alig lehetett átkelni!) Végeredményben amíg a tősgyökeres cívisgazdák többségben ültek a városi közgyűlésben, az urbanizálódást szolgáló kezdeményezések sorra megbuktak.
Az állásokat persze nem lehetett sokáig tartani. A XX. század elejére a cívis lélekben megtört, a maradandóság városába zárkózott. De az a város már csak a szívében létezett. Elveit, szokásait az utolsó percig nem adta fel, csak ha már meg kellett térnie istenéhez.
Folytatjuk