Tízujjas

Több mint egy évtizedes zongoratanulás, dzsessztanszak, majd országos hírnév a V’Moto-Rockkal. Lerch István dalszerzeményeivel is maradandót alkotott. Zenészpályafutásának elismeréseként előbb a Huszka-díj, majd a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjének tulajdonosa, március 15-én pedig megkapta az Erkel-díjat is.

Miként juthat el valaki a textilipari technikum iskolapadjából egy rockzenekar billentyűs posztjáig?
– Amikor kijártam a Bakáts Téri Ének-zenei Általános Iskolát, apám – aki a textiliparban dolgozott – szükségesnek látta, hogy legyen a gyerekének tisztességes szakmája. Ezért szüleim beírattak a Bolyai textilipari szakközépiskolába kötő-hurkoló szakra. Itt találkoztam a „szövős” Sáfár József Öcsivel, és – hogy ne unatkozzunk – gyorsan alapítottunk egy zenekart. Ez volt a Hétfő, aztán jött a V’73. Szóval egy percig sem gondoltam komolyan, hogy pulóvereket fogok kötni, de az biztos, hogy nem miattam ment tönkre a magyar textilipar!
– Játsszunk el a gondolattal: ha Erdős Péter doktor, a hanglemezgyár mindenhatója szájából nem hangzik el az a bizonyos cinikus-vulgáris-raccsolós kinyilatkoztatás a V’73 nagylemezfelvételének igénye kapcsán – „Nem ehhe b…ik a magyah!” –, vajon létrejöhetett volna a fúzió Demjén Rózsival, és ezzel a V’Moto-Rock?
– A V’73 virtuóz, kissé nyakatekert muzsikája inkább klasszikus zenei átdolgozásokra épült. Lemezre csak akkor kerülhettünk volna, ha „hígítjuk” az eszenciát. Viszont azzal a szellemiséggel a zenekar nem tudott és nem is akart azonosulni. Lemez nélkül pedig egy idő után úgy is oszlásnak indult volna. Szóval ennek így kellett történnie, „hála” a Doktornak…
– Egyik nyilatkozatában múlt időbe tette az Emerson, Lake & Palmer trió billentyűse – aki Bartók Béla Allegro Barbaróját is feldolgozta – iránti rajongását. Feltételezem, nem szakított a világhírű zenész képviselte szellemiséggel.
– Emerson életem egyik meghatározó egyénisége volt, a V’73 triót is ő ihlette. De változnak az idők, és persze változtam én is. Nálam a Beatlesszel kezdődött minden, aztán jöttek a hetvenes évek progresszív zenekarai, a Yes, az Emerson, Lake & Palmer, Frank Zappa; a dzsessztanszakon Jarrett, Corea, Zawinul, aztán Stevie Wonder, Elton John… Szóval színes a paletta. Ma már szívesebben hallgatok klasszikus zenét, sőt a régi kottáimat is lehoztam a padlásról.
– Várj, míg felkel majd a nap, Gyertyák, Tűzvarázsló, Angyallány, Jég dupla whiskyvel, hogy csak a legismertebb szerzeményeit említsem. Lehet folyamatosan ilyen rockslágereket írni, vagy konkrét élményekre van szüksége az alkotáshoz?
– Eddig nagyjából háromszázötven dalt írtam – beleértve a filmzenéket is –, fogalmam sem volt, melyikből lesz sláger. Azt szoktam mondani, hogy ez „tízujjas szakma”. Ahhoz, hogy valami sikeres legyen, mindegyik „ujjra” szükség van. Lehet egy dal akármilyen jó, ha rossz az énekes, vagy ha sántít a szöveg, a hangszerelés, akkor baj van. Ha szakmailag minden rendben van is, de nem játsszák a rádiók, fújhatod az egészet! És akkor még nem beszéltünk arról az „icike-picikéről”, aki megeszi… – vagy nem!
– Nevéhez hat szólólemez kötődik, amelyek inkább egy szűkebb réteghez jutottak el. Nem lenne célszerű, ha a siker érdekében sztárénekesekre bízná a dalok tolmácsolását?
– Ha zajos sikerhajhászás lett volna a célom, akkor pici „angyallányokat” meg „tűzvarázslókat” gyártottam volna, és biztos sokszor hívtak volna a Dáridóba… Én azért lettem zenész – és elsősorban zeneszerző –, mert új utakat szeretnék felfedezni, kiírni magamból azt a sok muzsikát, amelyet a hátizsákomban gyűjtöttem az elmúlt negyven év alatt. És ezekhez az állomásokhoz hozzátartoznak a szólólemezeim is. A sztárénekesek pedig elég sok dalomat éneklik, hála istennek, szép sikerrel.
– Külföldről hazatértekor levélben értesült arról, hogy március 15-én Erkel Ferenc-díjjal tüntetik ki. Meglepődött?
– Pár éve már felterjesztett a díjra egy szakmai grémium, azután kaptam a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét. Nagy megtiszteltetés volt számomra, de az Erkel-díj még inkább az, hiszen ez az egyik legnagyobb elismerés, amelyet zeneszerző kaphat. Különösen büszke vagyok rá, mivel ezt a kitüntetést 2005 óta csak komolyzenésznek ítélték oda.
– A szocializmusban a monopolisztikus berendezkedés, manapság leginkább a pénzcentrikus szemlélet az értékek megjelenítésének gátja. Úgy tetszik, e tekintetben semmi sem változott az eltelt harmincöt-negyven évben.
– Annak idején a semmiből indultunk, magunk faragtuk a hangszereinket, készítettük erősítőinket, játszottunk „sörér-virsliér”, puszta lelkesedésből. Ha túl hosszú volt a hajunk, elvittek a rendőrök, ha kidobtak az ajtón, hát bemásztunk az ablakon. Ennek ellenére – vagy talán pont ezért – komoly értékek születtek, különösen a művészetek terén. Sokan közülünk persze feladták, mert nem tudtak vagy nem akartak megfelelni a hatalom elvárásainak, de az elvtársaknak szükségük volt ránk. Ugyanis pontosan tudták, hogy április 4-én muszáj adni valamit a népnek, mert a piros lufi már kevés. Ma van minden, bármit megvehetsz, utazhatsz, turnézhatsz Amerikában, énekelhetsz bármiről, vehetsz sikert, lehetsz sztár. Elég, ha van hozzá pénzed, vagy elég „celebes” vagy, hogy írjanak rólad. Sok tehetséges fiatal zenészt ismerek, tisztességesen dolgoznak, hogy észrevegyék őket, de ha nem tolják le a gatyájukat, akkor nem sok esélyük van.
– Ahhoz, hogy ma valakiből sztár lehessen, elég, ha elutazik egy egzotikus ország őserdejébe bogarakat enni, vagy újabban terített asztalhoz vacsoravendégeket hív. Nem gondolja, hogy az értékeket képviselő zenészutánpótláshoz nemcsak az említett celebgyárak, de még egy „megasztár” is kevés? Lehet ebből Erkel-díj?
– Két dolgot különválasztanék. Van a bulvár, és van az összes többi. Ma sajnos az előző a hangosabb, a többi meg szép lassan bulvárosodik. A jelenség nem magyar sajátosság. Aztán ne feledkezzünk meg arról a momentumról sem, hogy az úgynevezett sztárság kifizetődő! A „zenészségről” ugyanez nem mondható el. Invesztálsz a felszerelésbe, rengeteget gyakorolsz, tanulsz; ezek után egyáltalán nem biztos, hogy megkapod érte a méltó jutalmad. A Megasztár köztes állapot, jó kezdeményezés. Lehetőség a gyors kiugrásra; csak aztán legyen, aki elkapjon, ha kihúzzák alólad a védőhálót! Ha tehetséges, kitartó, szorgalmas, szerencsés – netán nyitott – vagy, valamint alkalmas arra, hogy másoktól tanulj, akkor lehet hosszú távra tervezni. Az idő pedig eldönti, érdemes volt-e elindulni ezen a pályán. Persze az sem árt, ha szeretnek az emberek, meg van egy kis spórolt pénzed. Hogy ebből lesz-e Erkel-díj, azt nem tudom. Számomra is csak ötvenöt évesen derült ki.
– Azért a magas szakmai elismerés inspirál a munkára…
– Szerencsés ember vagyok, soha nem éreztem munkának a zenélést – kivéve, amikor az emeletről cipelem le a hangszereimet. Örömöt ad, lelket simogat, fiatalon tart – ez az életem. Inspirál a temérdek jó zene, a sok utazás a világban, a jó emberekkel való találkozás, a csend, a béke és a szeretet. A díj pedig hab a tortán.